A nő rémülten nézte újszülött lányát. Úgy tűnt, a terhesség nyugodtan telt, semmilyen reggeli rosszulléttel nem küszködött, még az idegeit sem feszítették, mégis a kislány hibával született.
Az idős ápolónő nagymamásan sajnálkozott:
— Ó, nehéz sors vár a lányodra! Aligha fog valaki hozzámenni egy ilyenhez.
Natasa maga is tökéletesen értette ezt, de leginkább attól félt, mit fog mondani a férje.
Nem, készen állt arra, hogy a gyereket a kórházban hagyja, ha a férje megparancsolja, ő pedig őszintén már most gyűlölte a kicsit, szóval ezzel nem lett volna probléma.
Natasa attól félt, hogy a lány torzulása miatt a férje el akar válni tőle.
Hová mehetne utána? A szüleihez? Ott pedig a testvére feleségével él.
A falvakban általában egyszerűen férjhez adják a lányt, és kész, a szülőkhöz csak nagy ünnepekkor lehet menni.
Natasa félelmével ellentétben a férje nem kezdeményezett válást, még a gyereket sem akarta a kórházban hagyni, és a lányt Praskovjának nevezte a dédnagymamája után.
Praskovja erős kislánnyá nőtt, annak ellenére, hogy az anyja szinte egyáltalán nem szoptatta, mert undorodott hozzáérni.
A kislány már ekkor olyan tudatos tekintettel nézett az anyjára, mintha tudta volna, hogy nem szeretik.
Három évvel később Natasa megszülte a második lányát – Vasiliszát, őt pedig állandóan kényeztette.
Folyton a kertből hallatszott: — Praskovja! Menj el a húgodtól! Megijeszted! Praskovja! Ne nyúlj a tejszínhez, az Vasié! Praskovja! Tűnj el a szemem elől! Tönkreteszed a hangulatom!
A kislány csendben vánszorgott a kert belseje felé, ahol volt egy titkos helye – egy hatalmas fekete szikla, amin hosszan ült és messze a távolba bámult.
Fájt és bántotta, hogy nem olyan, mint a többiek.
Igen, az egyik lába rövidebb volt a másiknál, igen, a felső ajkán egy feltűnő heg díszelgett a csecsemőkorában végzett műtét nyomán, de nem ő tehetett róla.
Praskovja nagyon jól tanult, a tanárok még példaként is állították a többi diák elé, míg Vasilisza valamiért egyáltalán nem érdeklődött a tanulás iránt.
Szeretett a tükör előtt mutatkozni, hosszú, hamuszínűn fekete haját fonni és kibontani.
Otthon sem segített, inkább a barátnőivel ment játszani, mondván, úgyis Praskovja sosem megy ki a házból, így ő foglalkozzon a házimunkával.
Praskovja söpört, mosott, és a mankója ellenére vizet hordott a kútból, még kenyeret is tudott dagasztani, míg Vasilisza csak elment mellettük és elmosolyodott – kinek mi jutott! Ünnepekkor Natasa új ruhát és cipőt vett Vasiliszának,
Praskovjának vagy semmit, vagy a régi ruháját átszabta.
És mi ezzel a baj? A lány ettől úgysem lesz szebb, minek csak a pénzt pazarolni.
A szomszédok sajnálták Praskovját, mert látták, hogy az anyja igazságtalanul bánik az idősebb lányával, de Natasa kit hallgatna meg?
Nyíltan mondta, hogy el akarta vetni a lányát, és ha nem lenne a férje, meg is tette volna, így meg csak hálás legyen, hogy a családban nő fel, nem pedig valami árvaházban.
Praskovja apja nem foglalkozott a gyerekek nevelésével.
Szerinte az a férfi feladata, hogy eltartsa a családot, az otthonhoz és a gyerekekhez kapcsolódó dolgok a nő dolga.
Amikor Praskovjának tizenöt éves lett, az apja meghalt a fakitermelés közben.
Natasa egy kicsit szomorkodott, de nem volt mit tenni, nevelni kellett a gyerekeket.
Már rég eldöntötte magában, hogy Vasiliszát városba küldi tanulni.
Szerezzen szakmát, ott férjhez mehet, Praskovja pedig maradjon, és gondoskodjon róla.
Nem érdekelte, hogy Vasilisza az iskolában alig boldogul, és hogy a házi feladatait Praskovja csinálja meg, mert Vasilisza semmit sem ért hozzá.
Praskovját kellene városba küldeni, akár szakácsnak is megtaníthatná.
Nézd csak, milyen cipókat süt, és a pitéi, és milyen sűrű leveseket készít.
Valóban, Praskovja sütése kiváló volt.
A falusiak még esküvői cipókat is rendeltek tőle, ő megsütötte, majd mindenki csodálta, és nem tudták, hogy ehetik-e vagy sem, olyan kár lett volna elrontani a műalkotást.
Vasilisza viszont még krumplit sem tudott sütni, vagy megégett, vagy nyers maradt, de még ekkor is Natasa tudta, hogyan védje meg a lányát.
— Nem kötelező tudnod főzni.
A legfontosabb, hogy találj magadnak egy jó férfit, aki a kezében hordoz majd, éttermekbe visz.
Praskovjának viszont a főzés hasznos lesz, talán nem a szépségével, de a lecsójával valakinek megtetszik.
Vasilisa mosolygott, pedig az anyja tényleg igaza volt.
Miért kellene megtanulnia főzni, amikor ma már bármelyik étteremből házhoz lehet rendelni az ételt.
Vasilisa, a gondtalan városi élet álmával elbűvölve, a városba költözött.
Nem azért, hogy tanuljon, hanem hogy minél előbb gazdag férjet találjon.
Már az első év végén sikerült megismerkednie egy tehetős férfival.
Igen, férjnél volt, de és akkor mi van? Tudják, mennyi pénze van? Elveszi őt a törvényes feleségétől, és úgy él majd, ahogy másnak még álmában sem jutna eszébe.
Fel kellett adnia a tanulmányait, mert a férfi mindenhová magával vitte, így nem maradt idő az órákra.
És hogy minél előbb megvalósítsa tervét, és a férfi felesége megtudja a félrelépést, majd maga kezdeményezze a válást, Vasilisa vagy csak egy alig észrevehető rúzsnyomot hagy az ingén, vagy a parfümjével spriccel a zakójára, vagy pár hajszálat hagy az autóban.
Natasa csak örült a lányának, mondván, hogy ilyen férfit fogott ki, és időnként tanácsokat adott neki, hogyan űzze el a nem kívánt riválist.
Praskovja csak a fejét ingatta, mondván, nem jó dolog, amit csináltok, és egyáltalán nagy bűn más családját tönkretenni.
Natasa akkor felhúzta magát, és elkezdte Praskovját a hajánál fogva rángatni az udvaron, hogy ne avatkozzon bele, és még azt is mondogatta: — Jobban tennéd, ha magadra gondolnál, szerencsétlen! Kinek kellesz te, sánta? Irigyelsz Vasilisától!
Éppen ekkor haladt el az elnök a falu mellett.
Ő özvegy férfi volt, három gyereket nevelt, nem nézett a nőkre, mert tudta, hogy sokakat csak a háza és a jól táplált állatai érdekelnek, és a gyerekei senkit sem.
Hallva a kiabálást, az elnök belépett az udvarra, kiszabadította Praskovját az anya kezéből, és megkérdezte: — Eljössz feleségül hozzám? Őszintén mondom, nem vagyok fiatal, már negyven fölött vagyok.
Meg foglak óvni, a kezembe veszem, de a gyerekeimet úgy kell szeretned, mintha a tieid lennének. Mit mondasz?
— Igen, beleegyezem! Beleegyezem! Mondd, hogy beleegyezem! Miért akadékoskodsz? — Natasa Sztanyevna, nem Öntől kérdezem!
Praskovja sem élő, sem halott volt.
Maga az elnök kérte a kezét, pedig a nők rajokban követték, de ő mégis őt hívta feleségül.
Igen, húsz évvel idősebb volt nála, és gyerekei is voltak, de ez nem számított, a lényeg, hogy távol lesz az anyjától, és majd megszokják egymást.
A lagzit fényesen megtartották. Az egész falu három napon át ünnepelt, ahogy illik.
Az esküvő után Praskovja új életet kezdett. Sütött, főzött, takarított a házban.
Hamarosan az elnök amúgy is szép és rendezett háza teljesen átalakult, és a gyerekek is kövérebbek és boldogabbak lettek, lám, milyen jó anyjuk lett.
Vasilisa viszont nem ment férjhez, a férfi elhagyta, nyilván a házasság nem szerepelt a tervei között.
Nem telt el egy hónap sem, már talált magának egy új udvarlót.
A keserű tapasztalatból tanulva azonnal feltételt szabott: vagy házasodsz, vagy ne pazarold az értékes időmet.
Az férfi mosolygott, és elvitte Vasilisát az anyakönyvi hivatalba.
A lány nem sejtette, hogy egy szerencsejátékossal áll szemben.
Először mindent kivitt a szülői lakásból, aztán adósságba verte magát, majd Vasilisát is hitel felvételére kényszerítette. Fél év sem telt el, már két hitel terhelte Vasilisát, és a férje gond nélkül elhagyta az országot.
Natasának el kellett adnia a házat, hogy törlessze a lány és a vej adósságát.
Semmi gond, majd visszafizetik az adósságot, és albérletben élnek egy ideig.
Vasilisa gyönyörű, majd talál magának gazdag férfit, és lesz nekik házuk, autójuk és pénzük.
Az asszony nem sejtette, hogy Vasilisa nem nagyon akar anyjával egy fedél alatt élni.
Amint kifizette a hitelt, azonnal szembesítette az anyját azzal, hogy most mindketten a saját útjukat járják.
Ráadásul, ha jól emlékszik, van még egy lánya – Praskovja, hát majd ő gondoskodik az anyjáról.
Natasa ugyanazon a napon meghalt, nyilván a szíve nem bírta az ilyen bánásmódot, hiszen remélte, hogy Vasilisa majd kegyes lesz hozzá, ahogy ő valaha mindennél előbbre helyezte.
Az anyát Praskovja temette, Vasilisa egyetlen fillért sem költött a temetésre, és egyből a temetés után elutazott, bár Praskovja kérte, hogy maradjon legalább a negyvennapos gyászra.
Praskovja nem sejtette, hogy Vasilisa nem véletlenül akart elmenni.
Egyedül maradva a sógora irodájában, megpróbálta megmutatni neki, hogy ő sokkal jobb nála, csak a férfi mérgesen nézett rá, és olyan dorgálást kapott, hogy Vasilisa szégyenében ugyanazon a napon elszaladt.
Azóta senki sem hallott Vasilisáról, és csak Praskovja látogatja időnként a szülők sírját, virágot visz, és elmeséli nekik, mennyire boldog a házasságában, hogy minden rendben van nála, gyerekei vannak, szerető férje, szép háza, csak a gyerekkora hiányzott.
És nehéz sóhajtással hozzáteszi – milyen nehéz szeretetlen lánynak lenni.
