— Harminckilenc egész kettő, — mondtam a semminek.
A hangom tompán szólt, mintha egy vastag vattatakaró alól jönne.
Vitalij a hálószoba ajtajában állt.
A szobába három órája nem lépett be — azóta, hogy először tüsszentettem.
A hátát az ajtófélfának feszítette, mintha ez a plusz fél méter megmenthetné attól, ami a mi „kétszobásunkban” keringett.
— Na tessék, — morgott, miközben a házi pólója ujját az orrára húzta.
— Mondtam én, hogy nem kellett volna metrón utazni.
Mondtam, nem?
A plafon lassan, az óramutató járásával ellentétesen forgott.
Nem erkölcsi leckékre vágytam.
Egy pohár savanykás gyümölcsitalra vágytam, és arra, hogy valaki megigazítsa a félrecsúszott párnámat.
De Vitalij messze állt.
Biztonságos távolságban, mint a pénztárnál a sorban.
Idegen a saját lakásában.
— Vitya, adj vizet, kérlek.
És nézz bele a gyógyszeres dobozba, maradt-e valami lázcsillapító.
Egyik lábáról a másikra lépett.
A testtartásából az a kifejezés áradt, amit mind a huszonöt év alatt láttam, amikor gond volt: a vágy, hogy eltűnjön.
Feloldódjon.
Láthatatlanná váljon, amíg minden magától el nem múlik.
— Lén, hát te aztán tudsz… — mondta.
— Én most belenyúljak oda, és ott vannak a te… azok a vírusok, — idegesen felnevetett, de a szeme hideg maradt.
— Figyelj, holnap találkozóm van az ügyfelekkel.
Fontos munka.
Ha én is ágynak esem, pénzt veszítünk.
Erre gondoltál?
Behunytam a szemem.
Gondoltam-e a pénzre, amikor minden ízületem úgy sajgott, mintha valaki csavargatná?
— Vizet, Vitya.
Csak vizet.
Eltűnt a folyosón.
Hallottam, ahogy a konyhában megzúg a csap.
A víz hangja gúnyosan hangosnak tűnt a csengő csendben.
Egy perc múlva visszajött, de nem lépett be.
A küszöb elé, a padlóra tette a poharat.
— Akkor vedd el, amikor odébb megyek.
Olyan volt, mint amikor a vadállatot etetik az állatkertben.
A poharat néztem, és a hátamon végigkúszott a hideg.
Ragadós, kellemetlen.
Aztán elkezdődött az, amitől féltem, de talán egész életemben vártam.
A folyosón megszólalt a sporttáska cipzárja.
Zzzipp.
Szünet.
Zzzipp.
Nagy nehezen feltámaszkodtam a könyökömre.
A fejem nehéz volt, ólomsúlyú.
— Hová készülsz?
Szökés citromokkal.
Vitalij kinézett a folyosóról.
Már átöltözött: farmer, friss pulóver.
Az arcán maszk.
A saját lakásában.
— Lén, hát nézd meg te is, — kezdte azon a hangon, amivel általában azt magyarázta, miért nem tud kimenni a dácsára krumplit kapálni.
— Itt most minden tele van mikroorganizmusokkal.
Rosszul szellőzik.
Elmegyek anyámhoz.
Ott lakom pár napig, amíg te itt… kitüsszögöd magad.
Nála szabad a kanapé.
— Elutazol? — nem ismertem meg a saját hangom.
Rekedt volt és valahogy nagyon szánalmas.
— Majdnem negyven fokom van.
Nekem is kellhet segítség.
— Akkor hívsz mentőt! — csodálkozott őszintén.
— A telefon ott van a kezedben.
Én miben segítsek?
Nem vagyok orvos.
Ha én is ledőlök, akkor itt fekszünk ketten.
Kinek lesz attól jobb?
Így meg én egészséges maradok, pénzt keresek, majd hozok neked kaját… később.
Az ajtó elé teszem.
„Később.”
Sürgött-forgott az előszobában, és hallottam, ahogy kinyitja a hűtőt.
Megcsörrent az üveg.
Zörgött a zacskó.
— A citromokat elvittem, jó? — kiáltotta már a bejárati ajtótól.
— Meg a mézet is.
Anya kérte, elfogyott.
Neked úgysem szabad most az édes, terheli a szervezetet.
Feküdtem, és a küszöbön lévő pohár vizet néztem.
Három méterre volt.
Nekem kilométernek tűnt.
Elvitte a citromokat.
Elvitte a mézet.
Elvitte a drága egészségét is, sporttáskába csomagolva.
— A kulcsot elvitted? — kérdeztem.
Ez volt az egyetlen, ami eszembe jutott.
A gyakorlott feleség automatizmusa.
— Elvittem, elvittem.
Ne aggódj.
Gyógyulj, Lén.
Igyál sokat.
És izé… ne hívj most, jó?
Ki akarom pihenni magam munka előtt, és olyan… beteg a hangod.
Idegesít.
A zár kattanása úgy szólt, mint egy lövés.
Dupla fordítás.
Csend.
Egyetlen felnőtt.
Egyedül maradtam.
A lakás az ő kölnijétől és az én verejtékemtől szagzott.
Az éjjeliszekrényen megremegett a telefon — banki értesítés jött: „Fizetés. Szupermarket. 350 rubel.”
Nyilván vett magának valamit az útra.
Furcsa, de pánik nem jött.
Vitalijjal együtt valami kapkodó, ragacsos szorongás is kiment a lakásból.
Senki többé nem nyafogott, nem félt elkapni valamit, nem követelt biztonsági garanciákat.
Kinyújtottam a kezem, felvettem a telefont.
A képernyő elmosódott, de az ujjaim emlékeztek a mozdulatokra.
Kiszállítós alkalmazás.
Minden, ami kell.
Vitaminok.
Spray.
Gyümölcsital.
Csirkehúsleves.
„Várható érkezés — 15 perc.”
Tizenöt perc múlva csengetett a futár.
Én, imbolyogva, a falakba kapaszkodva, kimentem az előszobába.
A kilincsen lógott a csomag.
A futárfiú, akit nem is láttam, kétszáz rubel kiszállításért többet tett értem, mint a férjem huszonöt év alatt.
Megittam a forró levest.
Rázott a hideg, de a fejem hirtelen tiszta lett, mint egy fagyos reggel.
Ebben a lakásban most pontosan annyi felnőtt ember volt, amennyi felelősséget tud viselni.
Egyedül én.
És ha egyedül is boldogulok, akkor minek nekem az, aki még a lélegzetemtől is fél?
A kezem magától nyúlt a telefonért.
Nem azért, hogy felhívjam a férjemet, nem.
Megnyitottam a keresőt.
A keresősávba lassan, nehezen betalálva a betűket, ezt írtam:
„Sürgős ajtózár-csere. 0–24.”
A változás hangja.
A mester gyorsan megérkezett.
Vörös, kialvatlan szemmel rám nézett, végigpillantott a frottír köntösömön, de nem tett fel felesleges kérdéseket.
— Betétet cserélünk, vagy az egész zárat? — kérdezte tárgyilagosan, miközben elővette a szerszámokat.
— Az egészet, — a hangom még rekedt volt, de határozott.
— A legbiztonságosabbat tegye fel.
A fúró felsivított, ahogy beleharapott a fémbe.
Ez az éles hang jobban hatott rám, mint bármilyen por.
Mintha elvágta volna a múltat, és fémforgáccsá változtatta volna a padlón.
Amikor a mester átnyújtotta az új kulcskészletet — nehéz kulcsokat, még olajosak voltak —, először lélegeztem ki egy nap után.
— A régieket hová? — bökött a kiszerelt zárra.
— Dobja ki, kérem.
A következő három nap csendben telt.
Vitalij nem hívott.
Valószínűleg komolyan vette a küldetését, hogy megóvja a saját egészségét.
Vagy egyszerűen élvezte anyja pirogjait és azt, hogy nincs mellette egy gyenge feleség.
Én pedig összeszedtem magam.
Érdekes dolog: a szervezet sokkal gyorsabban gyógyul, ha senki nem járkál körülötte elégedetlen arccal.
Senki nem sóhajtozik teátrálisan, nem követel vacsorát („hiszen úgyis itthon fekszel”), nem bömbölteti a híreket.
Annyit aludtam, amennyit akartam.
Az ágyban ettem.
A lakás kiszellőzött.
A csend nem volt többé ijesztő.
Gyógyító lett.
A harmadik napra a láz teljesen elmúlt.
Felkeltem, hosszú zuhanyt vettem.
Lemostam magamról a ragadós megalázottság érzését.
Tiszta pizsamát vettem fel.
Erős teát főztem citrommal — azzal a citrommal, amit a futár hozott a férjem által ellopottnak a helyett.
És akkor megcsikordult a zár.
„Beakadt a kulcs.”
Megdermedtem a csészével a kezemben.
A csikorgás megismétlődött.
Makacs, ingerült.
Valaki erőből próbált elfordítani egy kulcsot, ami már nem illett ehhez az ajtóhoz.
Aztán megrángatták a kilincset.
Egyszer, még egyszer.
Majd megszólalt a csengő.
Hosszú, követelőző.
Nem sietve mentem az előszobába.
A szívem egyenletesen vert.
Semmi remegés.
— Lén! — a férjem hangja tompán hallatszott a lépcsőházból.
— Itthon vagy?
Mi van a zárral?
Nem megy be a kulcsom!
Beakadt, vagy mi?
Nyisd ki!
Odaléptem egészen az ajtóhoz, de nem nyitottam ki.
— Nem akadt be a kulcs, Vitya, — mondtam hangosan.
— A kulcs egyszerűen már nem ide való.
Az ajtó mögött szünet lett.
Nyilván emésztette az információt.
— Hogyhogy „nem ide való”?
Mit jelent ez?
Kicserélted a betétet?
Miért?
Lén, mit művelsz?
Fáradt vagyok, munkából jövök, anyámnak felugrott a vérnyomása, haza akarok menni!
Nyisd ki, na, elég a cirkuszból.
Cirkusz.
Huszonöt év cirkusz, ahol én voltam a zsonglőr is, meg a porond takarítója is.
— Azt kérted, ne hívjalak, amíg nem vagyok egészséges, — feleltem nyugodtan az ajtón át.
— Nem hívtalak.
Meggyógyultam.
Mindentől egyszerre.
— Lén, te félrebeszélsz?
Megint lázad van?
— visítozó hang jelent meg a hangjában.
— Milyen „mindentől”?
Én a férjed vagyok!
Csak kivártam a veszélyes részt, hiszen értelmes nő vagy!
Pénzt kerestem!
— Elszöktél, Vitya.
Elvitted a citromokat, és elszöktél.
— Ugyan már, mit számít az a citrom! — ordította.
— Nincs jogod ehhez!
Ez az én lakásom is!
Hívom a rendőrséget!
A katasztrófavédelmet!
Kifűrészelik az ajtót!
— Hívd, — értettem egyet.
— Fűrészeljék ki.
A lakás papírjai nálam vannak, tudod jól, ki a tulaj.
A holmidat meg… összeszedem.
— Milyen holmimat?
— Mindet.
Szépen dobozokba rakom.
És futárral elküldöm anyádhoz.
A citromokkal együtt, ha maradtak.
Még kiabált valamit.
Próbált a sajnálatra játszani („én értünk gondolkodtam, butus!”).
Aztán elhallgatott.
Hallottam, ahogy dühében belerúg az ajtóba.
Aztán léptek hangját, ahogy lefelé távolodik a lépcsőn.
Nehéz, sértett léptek voltak — egy emberé, akit megfosztottak a megszokott kényelmétől.
Két kulcs.
Visszamentem a konyhába.
A tea kicsit kihűlt, de így is finom volt.
A folyosón a komódon ott feküdt az új készlet.
Két csillogó kulcs.
Az egyik az enyém.
A másikat kézbe vettem.
Hideg volt és nehéz.
Kihúztam az asztal mély fiókját, és a kulcsot a sarokba dobtam.
Hadd feküdjön ott.
Talán egyszer majd annak jut, aki nem fél majd egy pohár vizet adni nekem.
Vagy talán ott marad örökre.
A lakás csendjében kattan egyet a kihűlő vízforraló.
Töltöttem még egy csésze teát.
Egyedül nyugodt voltam.
