Gergő a füstölt oldalast a hűtő tetejére tette, amit kizárólag magának tartott fenn, majd határozott mozdulattal csapta rá az ajtót.
– Figyelj, Nóra. Holnaptól mindenki a saját költségén él. A saját bérletedből oldd meg.
A fizetésed felét amúgy is a fiadnak küldöd – és mégis engem tartsalak el mindkettőtöket?
A tűzhely előtt álltam, kezemben egy üres lábassal, amelyben aznap sem főtt semmi.
– Tényleg így gondolod? – kérdeztem.
– Teljesen komolyan – válaszolta hűvösen. – Én megkeresem a pénzem, te is a tiedet.
Ha a fiadnak akarsz segíteni, tedd, de ne az én zsebemből.
Ezzel sarkon fordult, és a szobába vonult. Az ő tányérján sült krumpli, hús és friss saláta illatozott.
Egy pillanatig a saját üres edényemet bámultam, majd a hűtő felé pillantottam.
Bal oldalon az ő „birodalma”: pástétomok, drága felvágottak, import sajtok, olívabogyók. Jobb oldalon az én „adagom”: egy csomag rákízű pálcika és három tojás.
Pénztárosként dolgoztam, a keresetem az alapkiadásokra ment és arra, hogy a fiamat támogassam.
Egy héttel később, miközben egy bögrényi teával haladtam el a nappali ajtaja előtt, Gergő utánam szólt:
– Te, nem fogyózol mostanában? Vagy csak diétázol?
Nem válaszoltam. Pontosan tudta, mi van a tányéromon. Olaj nélküli tészta – mert már elfogyott, újat venni nem tudtam.
Ő a kanapén terpeszkedett, füstölt húst majszolva, miközben a televíziót bámulta.
– A spórolós böjt még egészséges is! – kacagott, és újabb falatot vett.
Szó nélkül visszamentem a konyhába. Leültem a sámlira, és az ablakon át a sötét udvart néztem, amíg a kezem remegése lassan el nem csillapodott.
Három hét telt így, amikor Gergő bejelentette, hogy közeleg az ötvenedik születésnapja.
– Kerek évforduló, ezt meg kell ünnepelni – mondta elégedetten. – Meghívok úgy tizenöt embert.
A garázsból a srácokat, pár kollégát, még a főnök is jön. Te majd rendesen terítesz, természetesen.
Éppen az asztalról morzsákat söpörtem le, nem fordultam felé.
– És miből?
– Miből? – kérdezett vissza türelmetlenül.
Letettem a rongyot, és végre ránéztem.
– Milyen pénzből gondoltad? – kérdeztem csendesen, miközben ő már nyitotta a száját a válaszra.
A hangja egyre élesebbé vált.
– A saját pénzedből. Mit kell ezen magyarázni? Te vezeted a háztartást, nem? Vagy azt akarod, hogy a barátaim előtt égjek le?
A felmosórongy hideg és nedves volt a tenyeremben. Újra és újra végighúztam az asztalon, pedig már rég nem maradt rajta morzsa.
– Rendben, Gergő – mondtam halkan. – Megterítek.
Elégedetten hümmögött, mintha egy apró ügyet intézett volna el, majd kiment a konyhából.
Én ott maradtam mozdulatlanul. A rongyot bámultam a kezemben, és éreztem, hogy belül valami elszakad.
Nem hangosan, nem látványosan – inkább úgy, mint egy túlfeszített cérnaszál, ami végül nesztelenül enged.
Az ötvenedik születésnapján reggel már a tükör előtt sürgött-forgott: igazgatta az inggallért, a haját hátrasimította, majd bőségesen befújta magát kölnivel.
Hat óra körül megérkeztek az első vendégek. A garázsból a férfiak üvegekkel, hangos nevetéssel; kollégák kézfogással, vállveregetéssel.
Gergő sugárzott a büszkeségtől, teljesen felélénkült a figyelmtől.
– Hol van a háziasszony? – kérdezte a főnök, egy testes, rövid hajú férfi.
– A konyhában sürög! – felelte Gergő büszkén. – Aranyat ér az asszony, mindent maga csinál! Olyan asztalt terít, hogy csak na!
A konyhában álltam, hallgattam. „Aranyat ér.” „Olyan asztalt terít.” A gyomrom összerándult.
Megfogtam a legnagyobb lábast, és bevonszoltam a nappaliba. Letettem Gergő elé, az asztal közepére.
A beszélgetés elhalt. Gergő előbb az edényre nézett, majd rám. A fedő alatt szétfőtt, szürkére ázott, legolcsóbb tészta volt.
Csendben mellé tettem egy csomag sót.
– Nóra… ez meg mi? – kérdezte zavartan, hangja megbicsaklott.
– Ennyire futja – válaszoltam nyugodtan. – Három hónapja külön étkezem. A saját fizetésemből. Pénztárosként dolgozom, a fizetésem a rezsire és a fiam támogatására megy.
Amíg én ezt ettem – böktem a lábas felé –, te estéken füstölt oldalast és drága halat vacsoráztál.
Azt mondtad, ez az „egészséges spórolós étrend”.
A konyhára dermedt csend ült; még a csap csepegése is hangosnak tűnt.
A főnök lassan letette a villáját, mintha elment volna az étvágya.
Egy vendég hátrébb tolta a székét, ösztönösen távolságot tartva.
– Nóra, fejezd be! – pattant fel Gergő, arca bíborszínű lett. – Mit beszélsz?!
A hangja remegett a düh miatt. Én nyugodtan a kötényzsebembe nyúltam, előhúztam a számlákat, és a fazék mellé tettem.
– Az elmúlt három hónap közüzemi befizetései – mondtam halkan. – Mind az én nevemen, mindet én fizettem.
A főnök felvett egy csekket, megnézte, majd lassan Gergőre emelte a tekintetét.
– Gergő… tényleg? Tényleg tésztán tartottad a feleséged, miközben te rendesen ettél?
Gergő szája kinyílt, de nem jött hang. Szemében előbb düh, majd pánik, végül felismerés: mindenki előtt omlott össze a kép, amit magáról festett.
– Hazudik! A fiamra költi a pénzt! Mit vártok, mindent én álljak…?
– Gergő, jobb, ha hallgatsz – szólalt meg a főnök. – Most tényleg jobb a csend.
Levettem a kulcscsomót a komódról, az asztalra tettem. A fém élesen koppant a fa felületen.
Sarkon fordultam, és az előszobába mentem, ahol a bőröndöm már reggel készen állt.
Csak néhány ruhát, irataimat és kevés félretett pénzt pakoltam bele.
– Nóra, várj! Hová mész?! – kiáltott Gergő.
Nem néztem vissza. Megfogtam a bőrönd fogantyúját, kinyitottam az ajtót.
– Azt hiszem, inkább elmegyek – hallottam a főnök hangját. – Ez az este nem így alakult, ahogy terveztük.
Székek surrogtak, cipők koppantak, elfojtott morgások és zavaros félmondatok töltötték be a teret.
Én becsuktam az ajtót, és leindultam a lépcsőn.
Odakint hideg volt, de nem fáztam. A bőrönd alig nyomott valamit; csak a legszükségesebb dolgok voltak benne.
A kapu előtt megálltam, felnéztem a lakás ablakaira. A fény még égett.
Lelkemben Gergő alakja jelent meg, a kiürült nappali közepén, a fazékkal és a számlák kupacával, tanácstalanul bámulva.
A telefonom rezgése visszarántott a valóságba. Nem vettem fel. Nem akartam újra hallani ugyanazokat a mondatokat.
A barátnőm már számított rám; egy hete jeleztem, hogy szükségem lesz nála egy szobára.
Elindultam a buszmegálló felé. A készülék ismét rezgett, majd végül némára állítottam. Mostantól nem akartam hallani semmit abból a világból.
Hagyjam őt ott a sült oldalasaival, ossza fel a hűtő polcait.
Nem nézem tovább, ahogy a tévé előtt eszik, míg én száraz tésztát nyeltem. Elég volt abból, hogy az ő kényelme mindennél fontosabb legyen.
A busz meglepően gyorsan jött. Felszálltam, az ablak mellé ültem, lehunytam a szemem.
Nem tudtam, mi vár holnap, jövő héten vagy egy hónap múlva. De a bizonytalanság nem ijesztett.
A jövő végre az enyém volt, senkivel sem kellett osztoznom rajta.
Nem volt benne Gergő a fanyar mosolyával, sem a füstölt húsok szaga.
Keserédes, furcsa elégedettség töltött el. A születésnapi este valóban emlékezetes volt – csak épp nem úgy, ahogy ő képzelte.
És talán épp erre volt szükségem, hogy kilépjek abból az ajtóból, amit túl sokáig zárva tartottam.
