Három nap. Natasa belül összerándult, amikor meglátta a férje unokahúgát, Oleszkát.

A lány anélkül, hogy a szemébe nézett volna, orrát szipogva átnyújtott egy kettéhajtott négyzetrácsos papírlapot, és gyorsan elszaladt.

Natasa széthajtotta a papírt, belül számított valamire ilyesmire, ezért az írottak nem érték nagy sokként.

Natasa, elmegyek, bocsáss meg.

Igen, gyáván viselkedem, de nincs erőm, elfáradtam, bocsáss meg, a gyerekeket nem hagyom el, de veled nem élek tovább.

Eladtam a házat, itt a részed.

Menj anyádhoz.

Ez egy időre elég lesz.

Natasa közömbösen leeresztette a kezét, és csendben hintázva állt, közömbösen nézte a szétszóródott papírokat.

— Natasenka… mi van ott? — suttogta Vera nagymama, Natasa szemébe nézve. — Távirat?

— Minden rendben… nagyi… menj teázni, ki kell vennem a sütit… különben megég.

A szobát betöltötte a vanília és az égett tészta illata.

Valami ilyesmire számított, a ház Viktoré volt, a nagymamájától örökölte.

Az utóbbi időben egyre többször nem jött haza éjszakára, arra hivatkozva, hogy a bátyjánál maradt, mert disznóólat építettek.

Azt mondta, a fagyok előtt be kell fejezni.

Natasához zavaros pletykák jutottak el, Viktor bátyjának felesége, a remegő szemű Szvetlana próbált valamit elmesélni, célzásokat tett, de Natasa nem hallotta, vagy nem akarta hallani.

— Anya, — szólt be az utcáról a tízéves Vanyuska. — Anya, Péter bácsi, a szomszéd, hív, hogy menj ki.

— Nagyi, vigyázz Katjusára, mindjárt jövök, — mondta, és felvette a kabátját, kiment az utcára.

— Hát… helló Natasa, azért jöttem, hogy körülnézzek… én… izé…

— A ház miatt?

Bólintott.

— Ne haragudj, ne haragudj, ha nem én, valaki más úgyis… Én csak… amíg kell, maradj, amíg a Kszenyém felnő… szomszédságból mondom.

— Adjon három napot, és elköltözöm, — mondta szárazon, és bement a házba.

— Hát hova mész… Natasa…

Csendben becsapta az ajtót.

Utána beszaladt Vanyuska, arca piroslott a hidegtől.

— Anya?

— Minden rendben van, fiam.

— Anya, hol van apa?

Magához húzta, átölelte a vékony kis testét, megcsókolta a nedves haját, beszívta az ismerős illatát, és… sírni kezdett, halkan törölgetve a könnyeit.

— Anya, elment, ugye? Elment?

Bólintott.

— Megölöm őt.

— Ne, kisfiam, nem kell, erősek vagyunk, megoldjuk.

Katjuska sírni kezdett, megnyugtatta, leültette a gyerekeket vacsorázni.

Bement Vera nagymama szobájába.

Ő az ablaknál ült, vékony vállai halkan reszkettek.

— Natasa, segíts elintézni, hogy idősek otthonába menjek.

— Mit beszélsz? Megőrültél?

Vera nagymama az elhunyt Valja nagymama testvére volt.

Vera nagymamának két lánya volt, mindkettő jól élt.

A kis falut, ahol Vera nagymama élt, felszámolták; az öregeket ki-ki elvitte, akit a gyereke, akit az otthon.

Vera nagymama sehol sem kellett; az egyik lánya messze, az Urálon túl élt egy városban, a másik egy kisvárosban, nem messze attól, ahol Natasa a férjével és a gyerekekkel lakott.

A második lánya kérte Natasát, hogy egy időre fogadja be a nagymamát, mondván, nagy háza van, jó levegőn lesz, a gyerekkel is segít.

Az első lánya megszakított minden kapcsolatot, amint felmerült, hogy anyját el kellene hoznia.

Így maradt Vera nagymama Natasánál, most meg már Katjuska is hat éves.

— Ne beszélj butaságot, velünk jössz.

— Hova, Natasenka?

— Még nem tudom, majd meglátjuk.

Natasa nem gondolta, hogy Viktor gazember, amiért lakás nélkül hagyta őket a gyerekekkel, mindig tudta, hogy a ház nem az övé.

Arról álmodott, hogy saját házat építenek, közös otthont Viktorral és a gyerekekkel.

Nem úgy alakult.

Felhívta az anyját.

Az sopánkodott, fenyegette, hogy feljelenti a vejét.

— Mit fogsz csinálni? Menj ahhoz a gazemberhez, hagyja rád a házat a gyerekekkel, vágd hozzá azt a mocskos pénzt!

— Nem, — mondta, és letette a telefont.

Értette az anyját.

Annak már más családja volt, más gyerekei.

A mostohaapa alig bírta ki, amíg Natasa befejezte az iskolát, aztán kidobta a házból.

Megismerkedett Viktorral, egy évig jártak, aztán összeházasodtak.

Örült, milyen jó ember…

Anyja újra hívta.

— Natasa, megszakadt a vonal, mit csinálsz a nagymamával?

— Hozzád biztos nem viszem.

— Miért mondasz ilyet?

— Ennyi, nincs időm.

Fogott egy régi noteszt, megkeresett egy számot.

Kiment, és felhívta.

— Halló, Natasa néni, — szólt bele az, akiről elnevezték. — Szétmentünk Viktorral, elhozhatom hozzád a nagymamát?

— Nem, te megőrültél? Magas a vérnyomásom. Maradj ott, mi van veletek?

— Az anyád ő, három szobád van.

— Na és? Magas a vérnyomásom, az unokák jönnek…

— Értem.

Harmadosztályú kocsiban utaztak.

Egy vékony, fiatal nő, szinte még lány, nagy szomorú szemekkel.

Egy csendes, komoly fiú.

Egy élénk szemű kislány.

És egy vékony öregasszony, aki csendben törölgette a könnyeit.

— Szia, apa.

— Natasa… a gyerekek? Jaj, Valja nagymama?

— Vera…

— Mi?

— Ő Vera nagymama.

— Gyertek, gyertek.

— Apa, nem megyünk be, adj kulcsot a lakásomhoz, amit Mása nagymama, az anyád rám hagyott.

— Mi van, lányom?

— A lakásom, amit Mása nagymama rám hagyott.

— Á, persze, persze, gyertek csak, Ljudá, Ljuszja… de jó, a lányunk az unokákkal vendégségbe… Ljuszja, meg a Vera nagymama, gyertek, gyertek.

Ott laknak emberek.

— Akkor mi szállodába megyünk, apa, míg másik lakást találnak.

— Miféle szálloda? — mosolygott Ljudmila. — Mi, idegenek vagyunk?

Három nap múlva Natasa hallotta Ljudmila suttogását: mikor mennek el a vendégek?

— Apa, mi van az emberekkel? Mikor költöznek el?

Ljudmila elejtette a kanalat, apa megfulladt a levesben, amit Natasa főzött.

— Tudod, lányom… az a lakás…

— Az a lakás már rég nincs, mit képzelsz, apád fizette a gyerektartást 18 éves korodig…

— 16-ig.

— Mi?

— Mondom, 16-ig, emlékszik, mikor vendégségbe jöttem, és aláíratták velem a lemondást a gyerektartásról?

Ljudmila összeszorította az ajkát.

— Na, apa? Jó lenne tudni, elegünk van, hogy idegenként élünk.

— Mondd meg neki. Az a lakás nincs már, rég eladtuk.

— Hogyhogy nincs, apa?

Nem néz a szemébe.

— Anyáddal… eladtuk, rögtön elosztottuk a pénzt.

— Hogy? Hiszen nekem… Mása nagymama nekem…

— És? Ő a fia, örülj, hogy kaptál valami pénzt…

— Három napot kérek…

— Lányom…

— Három napot.

— Anya, hova megyünk?

— Itt fogunk lakni, fiam, erősek vagyunk, megoldjuk. Ez az én hazám. Nem sírhatunk, ott van Vera nagymama és Katjuska.

— Igen! Itt fogok iskolába járni a szünet után?

— Igen.

— Bocsánat, gyerekekkel nem adunk ki lakást.

— Biztos, hogy tud fizetni?

— Három hónapot előre ki akarok fizetni.

— Na jó, megoldjuk? Férfi nélkül?

— Itt van egy szoba, van WC, mások az udvarra járnak. Víz van, télen meleg is, hideg is, zuhany a szomszédnál, majd megismerkednek, ő is egyedül van… Két hónap előre.

— Van tapasztalata?

— Tapasztalat nélkül nem veszünk fel.

— Kisgyerekek?

— Sajnálom, nem felel meg.

— Tapasztalat nélkül? Akkor majd megtanulom. Boris vagyok, ez a csapat. Fiatal, gyorsan tanul. Lányok, fogadjátok be…

— Új vagy, három nap betanulás, aztán munka. Sokan bérelnek most, jól mennek az eladások, majd bérbe adsz, megtanulod, üzleteket kötsz…

Megint három nap, gondolta Natasa.

Nagyi, gyerekek, költözünk.

— Hova? — nézett rá ijedten Vanya.

— Meglátod!

— Hű! Itt fogunk lakni?

— Igen. Ez a te és Katya szobád, mi meg a nagymamával a másikban.

— És a harmadik kié, anya?

— Ott vendégeket fogadunk.

— Hű, de jó!

Vera nagymama sírt.

— Teher vagyok neked, kislányom, három éve egyedül élsz, ez normális? Ha nem lennék, talán lenne férjed, olyan derék lány vagy, adj be engem…

— Mit beszélsz? Mi család vagyunk, érted? Család. Senkinek nem kellenénk, csak a gyerekeknek.

Köszönöm, hogy vigyázol rájuk, hogy mindent csinálsz, te vagy a támaszom, mit kezdenék nélküled? Mi lennék nélkületek?

Kérdezni akartam, tanácsot. Boris Arkagyjevics mondta, hogy tanuljak, jó jogász kell neki, nő a cég.

— Menj, kislányom, segítek, ahogy tudok, menj, édesem.

— Anya, igaz, hogy veszünk lakást?

— Igen, Katya hallotta?

— Nem, nagyi mondta titokban.

— Igen, fiam, ha elválok apádtól.

Vanya már kamasz volt, először szóba került az apa.

A segítség, amit ígért… sosem jött el…

— Hű, anya, ez a miénk? Ilyen nagy? Saját szobám van, meg Vanyának is?

— Igen, a nagyinak is, nekem is.

— Hű, és itt fogadunk vendégeket?

— Itt…

— Halló, Natasa, anyának ma van a szülinapja.

— Tényleg?

— Persze, — sértődötten. — Nem tudtad?

— Aha, csak hogy július hetedikén.

— Tényleg?

— Tényleg. Két éve már, hogy nincs velünk a nagyi, árvák lettünk…

— Mi? Hogy mersz? Eltitkoltad, hogy anyám meghalt?

— Én titkoltam? Hívtalak, üzeneteket küldtem, elbújtál előlem, aztán a lányod mondta, hagyjalak békén.

Hagytalak. A húgod tudott róla, kérte anyu pénzét, neki nagyobb szüksége volt rá.

— Milyen pénzt?

— Nem tudom, ti tudjátok. Azt hittétek, velem él, és a nyugdíját gyűjtögeti nektek.

— Szóval nincs pénz?

Natasa letette a telefont.

Elszámolt háromig.

Huh. A nagyi emléknapja, épp ott volt nála.

Mesélte, hogy Vanya végzett, talált egy rendes lányt, Katya befejezte az iskolát, és neki is talán változás jön az életében.

— Nagyi, emlékszel Szerjózsára, — suttogta Natasa. — mondtad, hogy jó ember… Talán hallgatok rád… Három napot adott, hogy átgondoljam, azt mondta, sokat várt már.

Szóval ne aggódj, nem vagyok egyedül.

A nap kikandikált a felhők mögül, és lágyan átölelte Natasát a sugaraival.

Ez a Vera nagymama volt, gondolta.

Szép napot, drágáim!

Szívből ölellek benneteket!

Most soha nem voltunk fontosabbak egymásnak.

Velünk az Isten!

Küldöm nektek a jóságom és a derűm sugarait.