A lány anélkül, hogy a szemébe nézett volna, orrát szipogva átnyújtott egy kettéhajtott négyzetrácsos papírlapot, és gyorsan elszaladt.
Natasa széthajtotta a papírt, belül számított valamire ilyesmire, ezért az írottak nem érték nagy sokként.
Natasa, elmegyek, bocsáss meg.
Igen, gyáván viselkedem, de nincs erőm, elfáradtam, bocsáss meg, a gyerekeket nem hagyom el, de veled nem élek tovább.
Eladtam a házat, itt a részed.
Menj anyádhoz.
Ez egy időre elég lesz.
Natasa közömbösen leeresztette a kezét, és csendben hintázva állt, közömbösen nézte a szétszóródott papírokat.
— Natasenka… mi van ott? — suttogta Vera nagymama, Natasa szemébe nézve. — Távirat?
— Minden rendben… nagyi… menj teázni, ki kell vennem a sütit… különben megég.
A szobát betöltötte a vanília és az égett tészta illata.
Valami ilyesmire számított, a ház Viktoré volt, a nagymamájától örökölte.
Az utóbbi időben egyre többször nem jött haza éjszakára, arra hivatkozva, hogy a bátyjánál maradt, mert disznóólat építettek.
Azt mondta, a fagyok előtt be kell fejezni.
Natasához zavaros pletykák jutottak el, Viktor bátyjának felesége, a remegő szemű Szvetlana próbált valamit elmesélni, célzásokat tett, de Natasa nem hallotta, vagy nem akarta hallani.
— Anya, — szólt be az utcáról a tízéves Vanyuska. — Anya, Péter bácsi, a szomszéd, hív, hogy menj ki.
— Nagyi, vigyázz Katjusára, mindjárt jövök, — mondta, és felvette a kabátját, kiment az utcára.
— Hát… helló Natasa, azért jöttem, hogy körülnézzek… én… izé…
— A ház miatt?
Bólintott.
— Ne haragudj, ne haragudj, ha nem én, valaki más úgyis… Én csak… amíg kell, maradj, amíg a Kszenyém felnő… szomszédságból mondom.
— Adjon három napot, és elköltözöm, — mondta szárazon, és bement a házba.
— Hát hova mész… Natasa…
Csendben becsapta az ajtót.
Utána beszaladt Vanyuska, arca piroslott a hidegtől.
— Anya?
— Minden rendben van, fiam.
— Anya, hol van apa?
Magához húzta, átölelte a vékony kis testét, megcsókolta a nedves haját, beszívta az ismerős illatát, és… sírni kezdett, halkan törölgetve a könnyeit.
— Anya, elment, ugye? Elment?
Bólintott.
— Megölöm őt.
— Ne, kisfiam, nem kell, erősek vagyunk, megoldjuk.
Katjuska sírni kezdett, megnyugtatta, leültette a gyerekeket vacsorázni.
Bement Vera nagymama szobájába.
Ő az ablaknál ült, vékony vállai halkan reszkettek.
— Natasa, segíts elintézni, hogy idősek otthonába menjek.
— Mit beszélsz? Megőrültél?
Vera nagymama az elhunyt Valja nagymama testvére volt.
Vera nagymamának két lánya volt, mindkettő jól élt.
A kis falut, ahol Vera nagymama élt, felszámolták; az öregeket ki-ki elvitte, akit a gyereke, akit az otthon.
Vera nagymama sehol sem kellett; az egyik lánya messze, az Urálon túl élt egy városban, a másik egy kisvárosban, nem messze attól, ahol Natasa a férjével és a gyerekekkel lakott.
A második lánya kérte Natasát, hogy egy időre fogadja be a nagymamát, mondván, nagy háza van, jó levegőn lesz, a gyerekkel is segít.
Az első lánya megszakított minden kapcsolatot, amint felmerült, hogy anyját el kellene hoznia.
Így maradt Vera nagymama Natasánál, most meg már Katjuska is hat éves.
— Ne beszélj butaságot, velünk jössz.
— Hova, Natasenka?
— Még nem tudom, majd meglátjuk.
Natasa nem gondolta, hogy Viktor gazember, amiért lakás nélkül hagyta őket a gyerekekkel, mindig tudta, hogy a ház nem az övé.
Arról álmodott, hogy saját házat építenek, közös otthont Viktorral és a gyerekekkel.
Nem úgy alakult.
Felhívta az anyját.
Az sopánkodott, fenyegette, hogy feljelenti a vejét.
— Mit fogsz csinálni? Menj ahhoz a gazemberhez, hagyja rád a házat a gyerekekkel, vágd hozzá azt a mocskos pénzt!
— Nem, — mondta, és letette a telefont.
Értette az anyját.
Annak már más családja volt, más gyerekei.
A mostohaapa alig bírta ki, amíg Natasa befejezte az iskolát, aztán kidobta a házból.
Megismerkedett Viktorral, egy évig jártak, aztán összeházasodtak.
Örült, milyen jó ember…
Anyja újra hívta.
— Natasa, megszakadt a vonal, mit csinálsz a nagymamával?
— Hozzád biztos nem viszem.
— Miért mondasz ilyet?
— Ennyi, nincs időm.
Fogott egy régi noteszt, megkeresett egy számot.
Kiment, és felhívta.
— Halló, Natasa néni, — szólt bele az, akiről elnevezték. — Szétmentünk Viktorral, elhozhatom hozzád a nagymamát?
— Nem, te megőrültél? Magas a vérnyomásom. Maradj ott, mi van veletek?
— Az anyád ő, három szobád van.
— Na és? Magas a vérnyomásom, az unokák jönnek…
— Értem.
Harmadosztályú kocsiban utaztak.
Egy vékony, fiatal nő, szinte még lány, nagy szomorú szemekkel.
Egy csendes, komoly fiú.
Egy élénk szemű kislány.
És egy vékony öregasszony, aki csendben törölgette a könnyeit.
— Szia, apa.
— Natasa… a gyerekek? Jaj, Valja nagymama?
— Vera…
— Mi?
— Ő Vera nagymama.
— Gyertek, gyertek.
— Apa, nem megyünk be, adj kulcsot a lakásomhoz, amit Mása nagymama, az anyád rám hagyott.
— Mi van, lányom?
— A lakásom, amit Mása nagymama rám hagyott.
— Á, persze, persze, gyertek csak, Ljudá, Ljuszja… de jó, a lányunk az unokákkal vendégségbe… Ljuszja, meg a Vera nagymama, gyertek, gyertek.
Ott laknak emberek.
— Akkor mi szállodába megyünk, apa, míg másik lakást találnak.
— Miféle szálloda? — mosolygott Ljudmila. — Mi, idegenek vagyunk?
Három nap múlva Natasa hallotta Ljudmila suttogását: mikor mennek el a vendégek?
— Apa, mi van az emberekkel? Mikor költöznek el?
Ljudmila elejtette a kanalat, apa megfulladt a levesben, amit Natasa főzött.
— Tudod, lányom… az a lakás…
— Az a lakás már rég nincs, mit képzelsz, apád fizette a gyerektartást 18 éves korodig…
— 16-ig.
— Mi?
— Mondom, 16-ig, emlékszik, mikor vendégségbe jöttem, és aláíratták velem a lemondást a gyerektartásról?
Ljudmila összeszorította az ajkát.
— Na, apa? Jó lenne tudni, elegünk van, hogy idegenként élünk.
— Mondd meg neki. Az a lakás nincs már, rég eladtuk.
— Hogyhogy nincs, apa?
Nem néz a szemébe.
— Anyáddal… eladtuk, rögtön elosztottuk a pénzt.
— Hogy? Hiszen nekem… Mása nagymama nekem…
— És? Ő a fia, örülj, hogy kaptál valami pénzt…
— Három napot kérek…
— Lányom…
— Három napot.
— Anya, hova megyünk?
— Itt fogunk lakni, fiam, erősek vagyunk, megoldjuk. Ez az én hazám. Nem sírhatunk, ott van Vera nagymama és Katjuska.
— Igen! Itt fogok iskolába járni a szünet után?
— Igen.
— Bocsánat, gyerekekkel nem adunk ki lakást.
— Biztos, hogy tud fizetni?
— Három hónapot előre ki akarok fizetni.
— Na jó, megoldjuk? Férfi nélkül?
— Itt van egy szoba, van WC, mások az udvarra járnak. Víz van, télen meleg is, hideg is, zuhany a szomszédnál, majd megismerkednek, ő is egyedül van… Két hónap előre.
— Van tapasztalata?
— Tapasztalat nélkül nem veszünk fel.
— Kisgyerekek?
— Sajnálom, nem felel meg.
— Tapasztalat nélkül? Akkor majd megtanulom. Boris vagyok, ez a csapat. Fiatal, gyorsan tanul. Lányok, fogadjátok be…
— Új vagy, három nap betanulás, aztán munka. Sokan bérelnek most, jól mennek az eladások, majd bérbe adsz, megtanulod, üzleteket kötsz…
Megint három nap, gondolta Natasa.
Nagyi, gyerekek, költözünk.
— Hova? — nézett rá ijedten Vanya.
— Meglátod!
— Hű! Itt fogunk lakni?
— Igen. Ez a te és Katya szobád, mi meg a nagymamával a másikban.
— És a harmadik kié, anya?
— Ott vendégeket fogadunk.
— Hű, de jó!
Vera nagymama sírt.
— Teher vagyok neked, kislányom, három éve egyedül élsz, ez normális? Ha nem lennék, talán lenne férjed, olyan derék lány vagy, adj be engem…
— Mit beszélsz? Mi család vagyunk, érted? Család. Senkinek nem kellenénk, csak a gyerekeknek.
Köszönöm, hogy vigyázol rájuk, hogy mindent csinálsz, te vagy a támaszom, mit kezdenék nélküled? Mi lennék nélkületek?
Kérdezni akartam, tanácsot. Boris Arkagyjevics mondta, hogy tanuljak, jó jogász kell neki, nő a cég.
— Menj, kislányom, segítek, ahogy tudok, menj, édesem.
— Anya, igaz, hogy veszünk lakást?
— Igen, Katya hallotta?
— Nem, nagyi mondta titokban.
— Igen, fiam, ha elválok apádtól.
Vanya már kamasz volt, először szóba került az apa.
A segítség, amit ígért… sosem jött el…
— Hű, anya, ez a miénk? Ilyen nagy? Saját szobám van, meg Vanyának is?
— Igen, a nagyinak is, nekem is.
— Hű, és itt fogadunk vendégeket?
— Itt…
— Halló, Natasa, anyának ma van a szülinapja.
— Tényleg?
— Persze, — sértődötten. — Nem tudtad?
— Aha, csak hogy július hetedikén.
— Tényleg?
— Tényleg. Két éve már, hogy nincs velünk a nagyi, árvák lettünk…
— Mi? Hogy mersz? Eltitkoltad, hogy anyám meghalt?
— Én titkoltam? Hívtalak, üzeneteket küldtem, elbújtál előlem, aztán a lányod mondta, hagyjalak békén.
Hagytalak. A húgod tudott róla, kérte anyu pénzét, neki nagyobb szüksége volt rá.
— Milyen pénzt?
— Nem tudom, ti tudjátok. Azt hittétek, velem él, és a nyugdíját gyűjtögeti nektek.
— Szóval nincs pénz?
Natasa letette a telefont.
Elszámolt háromig.
Huh. A nagyi emléknapja, épp ott volt nála.
Mesélte, hogy Vanya végzett, talált egy rendes lányt, Katya befejezte az iskolát, és neki is talán változás jön az életében.
— Nagyi, emlékszel Szerjózsára, — suttogta Natasa. — mondtad, hogy jó ember… Talán hallgatok rád… Három napot adott, hogy átgondoljam, azt mondta, sokat várt már.
Szóval ne aggódj, nem vagyok egyedül.
A nap kikandikált a felhők mögül, és lágyan átölelte Natasát a sugaraival.
Ez a Vera nagymama volt, gondolta.
Szép napot, drágáim!
Szívből ölellek benneteket!
Most soha nem voltunk fontosabbak egymásnak.
Velünk az Isten!
Küldöm nektek a jóságom és a derűm sugarait.
