Kata leszállt az autóbuszról nem messze a szülőfalujától.
A jármű hangosan felmorajlott motorjával, majd továbbgurult az országúton, a lány pedig levette szandálját, a táskájába tette, és mezítláb lépett a jól ismert homokos útra.
Az otthoni házig alig volt pár száz méter.
Hamarosan megütötte fülét a falu reggeli kórusa: a kakasok egymásnak felelgettek, az istállóból tehenek bőgése hallatszott, a bokrokban pedig madarak csiripeltek és csilingeltek.
Az út menti fűszálakon még ott csillogtak az áttetsző harmatcseppek, s ettől az út olyan frissnek tűnt, mint gyermekkorában.
A falu ébredezett. Az ablakokból kikandikáltak a szomszédasszonyok, barátságosan biccentettek, Kata pedig mosolyogva visszabiccentett.
— Szervusz, Katya, végre hazajöttél — üdvözölte anyja a kertkapunál.
— Aludhattál volna még, miért keltél fel ilyen korán? — korholta a lány.
— Hát a kecskéket fejni kell. Tudod, mikor kezdődik nálam a nap — szorosan átölelte.
— Azt hittem, a kérődet hozod bemutatni. Úgy volt, megbeszéltük…
— Nem tud most. Vagy fél… nem is tudom. Lehet, hogy nem is kellene bemutatnom nektek. Nem értem, szerelem ez köztünk, vagy csak az időt töltjük együtt — sóhajtott Kata.
— Nahát — nézett rá az anya.
— Hiszen eleinte te magad futottál utána. Nem hiába varrtam neked két új ruhát? Most meg kiderül, hogy nem is szerelem…
— Azt hittem, szerelem. De ahogy komolyabban udvarolni kezdett, a jövőről beszélni, valahogy megijedtem. Nem érzem magam önmagamnak.
— Miért? Vagy mi van vele? Nőcsábász? Iszik? — aggódott anyja.
— Vigyázz, lányom, kit választasz. Hogy később ne sírd vissza. Ha gyerekek jönnek, késő lesz.
— Nem tudom, mama… Mindent meg akar bennem változtatni. Új frizurát csináltattam, daueroltattam, ruhákat hordtam miatta, még a járásomat is próbáltam olyanra formálni, mint a manökeneké. Csak hogy tetszem neki. Ő meg mindezt természetesnek veszi.
— Hát akarod egész életedben más járását járni? Más fazont viselni, hajadat festetni, más vágyait teljesíteni? — mondta halkan az anya.
— Vigyázz, nehogy bábu legyél valaki más örömére.
Bementek a házba. Kata átöltözött régi köntösébe, dús haját kontyba tűzte, és megkönnyebbülve sóhajtott fel:
— Na, itthon vagyok.
— Isten hozott, lányom. Örülök, hogy sokáig maradsz. Végre beszélgethetünk.
Az anya elment megfejni a kecskéket.
Kata pedig belebújt gumipapucsába, és kiment a kertbe — elhatározta, hogy kigyomlál egy ágyást reggeli előtt, amíg anyja dolgozik.
Mikor végzett, és megmosakodott az udvari kézmosónál, a kertkaputól vidám férfihang hallatszott:
— Szervusz, Katya! Hazajöttél, pihenni?
Kata megfordult, és meglátott egy magas fiút, viseltes ingben, könyökig feltűrt ujjal, vidám mosollyal az arcán. Régi szomszédja volt — Szergej, akivel együtt jártak iskolába.
— Szergej! — lepődött meg, miközben törölte az arcát a törölközővel.
— Na, erre nem számítottam.
— Hallottam anyámtól, hogy megjöttél. Gondoltam, átjövök. Hány éve is már?
— Majdnem három — felelte Kata. — Mi újság nálatok?
— Mi nálunk… minden a régi: tehenek, krumpli, szénakaszálás. Nincs idő unatkozni. És te? Te városban élsz, biztos egészen más élet.
Kata elmosolyodott:
— Más, de nem mindig könnyű.
Leültek a kapu melletti padra. Szergej mesélte a falu híreit: ki házasodott, ki költözött el, ki tett fel új tetőt.
Kata hallgatta, és érezte, ahogy e szavak egyszerű melege elárasztja belülről.
Itt, otthon minden érthető, közeli, igazi volt.
— Tudod… — habozott Szergej, — régóta szerettem volna mondani. Amikor elmentél, hiányzott valami. Mintha egy darabka gyerekkor ment volna el veled.
Kata zavarba jött, félrenézett.
— Szergej, ugyan már… Hisz barátok vagyunk.
— Barátok, persze. Csak tudod, néha a barátság többé alakul — mondta komolyan.
Nem tudta, mit feleljen. Valami rég feledett érzés mozdult meg benne: emlékek a nyári estékről, mikor Szergejjel a folyóra futottak, gombát szedtek az erdőben, bicikliztek.
Akkor minden egyszerűnek és világosnak tűnt.
„Mi lenne, ha…?” — villant át rajta. De rögtön elhessegette, eszébe jutott városi udvarlója.
— Inkább holnap menjünk ki együtt a tóhoz? — ajánlotta Szergej, mintha észre sem vette volna zavarát.
— Van csónakom. Biztos hiányzott már?
— Hiányzott — vallotta be.
— Jó, megegyeztünk.
Este anyjával a konyhában ültek. Friss tej és épp most sült pirog illata lengte be a házat. Kata elmesélte találkozását Szergejjel.
— Jó fiú — mondta anyja.
— Dolgos, aranykezű. Én is örülnék, ha egy ilyet vennél el.
— Mama, ne már… — nevetett Kata.
— Csak barátok vagyunk.
— Nézz rá figyelmesebben. Lehet, mellette újra önmagad leszel, nem egy idegen lány a fényes magazinból.
Kata elgondolkodott.
Másnap valóban elmentek a tóhoz. A víz csillogott a napfényben, a parton gyerekek futkároztak, öregek horgásztak.
Szergej előhozta a régi csónakot az ólból, és kieveztek a tó közepére.
Kata a vízbe mártotta kezét, érezte a hűvösséget.
Szergej vele szemben ült, evezett, és olyan nyugodtnak, megbízhatónak tűnt.
— A városban biztos minden más? — kérdezte.
— Más. De nehezebb is. Ott mindenki rohan, próbál valakit utolérni, megfelelni… Belefáradsz.
— Itt minden egyszerűbb. Föld, munka, otthon. Lehet, unalmas, de őszinte.
Kata elmosolyodott. Hirtelen megértette, hogy éppen ez hiányzott neki. Az egyszerűség.
— Tudod, Szergej, belefáradtam a színlelésbe. A városban sosem vagyok önmagam.
— Akkor maradj itt — mondta hirtelen. — Itt önmagad lehetsz.
E szavak olyan váratlanul hangzottak el, hogy Katának elakadt a lélegzete.
Eltelt pár nap. Kata segített anyjának a kertben, vele járt a piacra, találkozott a barátnőivel.
Szergej egyre gyakrabban jött át az udvarukba. Nevettek, felidézték az iskolás éveket, és valami új érzés kezdett köztük születni — meleg és fénylő.
De esténként Kata üzeneteket kapott városi udvarlójától, Igortól.
A fiú írta: „Hiányzol”, „Mikor jössz vissza?”, „Hisz az enyém vagy, emlékszel?”
És minden alkalommal összeszorult a szíve.
— Anya, nem tudom, mit tegyek – vallotta be egyszer.
— Ott mintha lenne kapcsolatom. De itt… Itt minden más.
— Kislányom – mondta szelíden az anya –, a szíveddel válassz. Ha Igor mellett nem lehetsz önmagad, akkor mire van szükséged rá?
Egy este Igor maga telefonált. A hangja hideg és követelőző volt.
— Hol tűntél el? Várlak a városban. Terveim vannak, együtt kell élnünk, érted?
— És ha nem akarom? – kérdezte halkan Katya.
— Hogy érted azt, hogy „nem akarod”? Neked velem kell lenned! – válaszolta ingerülten.
Katya letette a kagylót, és sokáig ült a csendben.
Másnap egyedül ment a tóhoz. Leült a partra és sírni kezdett.
— Hé, mi történt? – hallotta a hangot. Szergej odalépett és mellé ült.
— Félek, hogy hibázom, Szergej – suttogta.
— Félek, hogy rosszul választok, és aztán egy életen át bánni fogom.
— Hibázni mindenütt lehet – mondta ő.
— De ha valaki mellett nevetni tudsz, önmagad lehetsz, nem kell tetteted magad – akkor ő a te embered.
Katya ránézett. A szemében nem volt nyomás, csak melegség és gondoskodás.
És hirtelen megértette, hogy már rég döntött.
Egy hét múlva Katya írt Igornak:
„Ne keress többé. Úgy döntöttem, itthon maradok.”
Ő többé nem telefonált.
Katya viszont egyre gyakrabban sétált Szergejjel.
Együtt jártak gombát szedni az erdőbe, halat fogni, segítettek a szomszédoknak a szénakaszálásban.
És minden alkalommal egyre nagyobb örömet érzett attól, hogy visszatért a falujába, az igazi önmagához.
Anyja csak halkan mosolygott, amikor rájuk nézett.
És egy este, amikor az alkony aranyszínre festette az eget, Szergej megállt a kapunál és azt mondta:
— Katya… Nem tudok szépen beszélni. De tudd: ha itt maradsz, mindent megteszek, hogy boldog légy.
Ránézett – és hosszú idő óta először érzett bizonyosságot.
— Itt maradok – válaszolta halkan.
És abban a pillanatban úgy tűnt, a falu egyszerre lélegzett a szívével: valahol ugatott egy kutya, a határban bőgött egy tehén, a folyó felett pedig gyerekek csengő kacagása szállt.
Minden élő volt, igazi – mint az ő érzése.
A kapunál történt beszélgetés után Katya és Szergej egyre több időt töltöttek együtt.
A faluban ez persze eseménynek számított.
A szomszédasszonyok titokban felhúzták a függönyöket és összesúgtak:
— Láttad? Szergej megint Katyával van.
— Aha, és egyre inkább úgy tűnik, nem csak úgy találkozgatnak…
— Hát adja Isten. A fiú megbízható, dolgos.
Eleinte Katya zavarba jött ezektől a beszélgetésektől, de lassan nem törődött velük.
Sőt – jólesett neki, hogy az emberek párként tekintenek rájuk.
Újra igazinak érezte magát, nem pedig díszes babának, amivé Igor mellett vált.
Új élet
A reggel korán kezdődött: Katya segített anyjának a kecskékkel, aztán együtt mentek a kertbe.
Néha Szergej is csatlakozott hozzájuk.
Könnyedén, rutinosan forgatta a kapát, Katya pedig nevetett, hogy mellette bármilyen munka játéknak tűnik.
— Nézd – mutatta az egyenes sorokat –, így könnyebb lazítani a földet.
— És én meg azt hittem, aranykezed van – mosolygott rá Katya.
Lassan a városi nyüzsgés eltávolodott. A telefon némán hevert: Igor többé nem írt.
Katya maga is csodálkozott – még egy hónapja is remegett minden üzeneténél, most pedig belül béke uralkodott.
Régi emlékek
Egy este Szergejjel a folyóparton ültek a tábortűznél.
A füst csiklandozta az orrukat, a víz felett szúnyogok zümmögtek.
— Emlékszel, amikor gyerekként ólommal próbálkoztunk, hogy horgászólmot öntsünk? – kérdezte ő.
— Hogyne emlékeznék! – nevetett Katya.
— Majdnem felgyújtottuk a pajtát. Te meg egy hétig szemöldök nélkül jártál!
Könnyesre nevették magukat, miközben gyermekkori csínyeket idéztek fel.
És akkor Katya hirtelen tisztán megértette: ez a boldogság – amikor melletted van az, aki veled volt a múltban, veled él a jelenben, és akit a jövőben is magad mellett akarsz látni.
Próbatétel
De az élet nem múlik nehézségek nélkül.
Egy este poros autó állt meg a házuknál.
Belőle Igor szállt ki. Katya megdermedt, a szíve összeszorult a félelemtől.
— Szóval itt vagy! – mondta dühösen.
— Tehát elhagytál egy falusi miatt?
Szergej kilépett a pajtából, megtörölte a kezét a nadrágjába és Katya mellé állt.
— Nyugodtan – mondta.
— Megbeszéljük veszekedés nélkül.
— Azt hiszed, vele marad? – gúnyolódott Igor.
— Mindent megadtam neki: ruhákat, éttermeket, ajándékokat. Te meg mit tudsz adni? Burgonyát és kecskét?
Katya hosszú idő óta először nem félt. Egyenesen Igorra nézett:
— Te adtál nekem szép csomagolást, de elvetted a legfontosabbat – magamat. Belefáradtam, hogy idegen legyek. Szergej mellett én – én vagyok.
Igor elsápadt, ökölbe szorította a kezét, de nem szólt semmit.
Hirtelen beült az autóba és elhajtott, port felverve.
Katya átölelte Szergejt és halkan suttogta:
— Kész. Most már biztosan tudom, hogy helyesen döntöttem.
Esküvő
Néhány hónap múlva a falu az esküvőjüket ünnepelte.
Az utcán hosszú asztalokat terítettek, a szomszédok ételt hoztak, harmonika szólt.
Katya egyszerű fehér ruhát viselt, amit az anyja varrt, Szergej pedig új öltönyt.
— Sok boldogságot, gyerekek! – kiabálták a falubeliek.
— Éljetek egyetértésben és bőségben!
Katya nevetve és sírva egyszerre nézett Szergejre és arra gondolt: „Otthon vagyok. Ott, ahol lennem kell.”
Új gondok
Az esküvő után elkezdődött a hétköznap. Átköltöztek Szergej házába.
Katya megtanult gazdálkodni: fejni a tehenet, kenyeret sütni, szénát gyűjteni.
Eleinte nehéz volt, a keze fájt, a háta sajgott. De Szergej mindig mellette állt:
— Semmi baj, Katya, együtt megoldjuk.
Idővel lett saját kis gazdaságuk: kecskék, tyúkok, egy disznó.
Szergej új pajtát ácsolt, Katya pedig kertet ültetett a ház köré.
— Nézd – örvendezett tavasszal –, virágoznak az almafák! Hiszen én magam ültettem őket!
Gyermek születése
Két év múlva fiuk született. Amikor Katya először karjába vette, elsírta magát.
— Nézd, Szerjoga, a szemedet örökölte… – suttogta.
A fiú lett az életük központja. Katya ezentúl nemcsak a gazdaságért kelt fel hajnalban, hanem a kis csodáért is.
Szergej pedig még szorgalmasabban dolgozott, hogy a család semmiben ne szenvedjen hiányt.
Betegség próbája
Egy nyáron Szergej nagyon megbetegedett – magas láza lett.
Katya kétségbeesetten rohangált a házban, nem tudva, mit tegyen. Orvost hívtak a járási kórházból.
A diagnózis súlyos volt, és Szergej hetekig ágyban feküdt.
Katya éjjel-nappal ápolta: kanállal etette, hideg vízzel törölgette, újságot olvasott fel neki.
— Csak tarts ki, hallod? – mondta, szorítva a kezét.
— Nélküled nem bírom.
És Szergej felépült. Katya pedig megértette: semmilyen nehézség nem ijesztő, ha a szív tudja, kiért dobog.
Új út
Évek teltek. A fiuk felnőtt, segített az apjának a földeken.
Katya néha a városba ment tejet és sajtot árulni, és mindig örömmel tért vissza:
— A városban mindenki rohan, veszekedik. Itt pedig… Itt élet van.
És amikor este a család összegyűlt a nagy asztalnál az udvaron, Katya gyakran gondolt arra:
„Akkor maradhattam volna a városban, idegenné válhattam volna önmagam számára.
De hazajöttem.
És itt, anyám, Szergej és a fiam mellett találtam meg azt, amit igazi boldogságnak neveznek.”
