– Grom, gyere! – hívta őt hűséges társát.
A kutya boldogan csóválta a farkát.
Ezek az erdei kirándulások közös örömeik voltak: Alekszandr gombákat keresett, Grom pedig új illatokat kutatott és mókusokat kergetett.
Az a reggel különleges volt – hűvös, de napos, enyhe köddel a fenyőfák tetején.
Tökéletes idő a „csendes vadászathoz” – így nevezték a gombászok a szenvedélyüket.
Alekszandr gyorsan összepakolt: termosz teával, pár szendvics, kés, kosár.
Utolsó pillanatban bedobott a hátizsákba egy régi jegyzetfüzetet és egy ceruzát is – földmérőként megszokta, hogy mindig legyen nála valami, amire jegyzetelhet.
Az első két óra remekül telt.
A kosár szépen megtelt szilárd vargányákkal és aranysárga rókagombákkal.
Grom hol előrefutott, hol visszatért a gazdájához, vidám ugatással jelezve felfedezéseit.
– Na, barátom, még egy óra, aztán indulunk haza? – paskolta meg Alekszandr a kutya nyakát, miközben elővette a telefonját, hogy lefotózzon egy különösen szép érdestinórut.
„Nincs térerő” – villant fel közömbösen a kijelző.
– Nem baj, hamarosan lesz – mormogta, elkészítette a képet, majd visszatette a telefont a zsebébe.
Ismeretlen részekre tévedtek az erdőben.
Az öreg fák olyan sűrűn nőttek, hogy a koronák alig engedték át a napfényt.
A földön mohos fatörzsek hevertek keresztbe-kasul.
– Grom, lábhoz! – szólt Alekszandr, némi aggodalommal a hangjában.
Ekkor hirtelen és tragikus dolog történt – a lába megcsúszott egy nedves rönkön.
Éles fájdalom nyilallt a bokájába, elhomályosult a látása.
Zuhanni kezdett, kapaszkodni próbált, de csak annyit ért el, hogy a hátizsák rosszul lezárt tartalma szétrepült.
– A francba… – nyögte Alekszandr, próbált felállni, de a lába nem engedelmeskedett.
Grom aggodalmasan nyüszített mellette, orrával bökdöste a gazdája arcát.
– Nyugi, barátom, nyugi… – próbált mosolyogni Alekszandr, de csak a fájdalom torz grimasza jelent meg arcán.
Az idő telt…
A nap lassan nyugovóra hajlott.
Minden próbálkozás, hogy felkeljen vagy legalább mászni kezdjen, kudarcba fulladt – minden mozdulat olyan fájdalmat okozott, hogy elsötétült előtte a világ.
Ismered azt az érzést, amikor rájössz – innen egyedül nem jutsz ki?
Nos, Alekszandr épp ezt érezte.
– Gondolkozz, Szása, gondolkozz… – suttogta, próbálva megőrizni a tiszta gondolkodást.
A szeme a szanaszét heverő holmikra tévedt – jegyzetfüzet, ceruza, térerő nélküli telefon.
És Grom, aki egy pillanatra sem hagyta magára.
A gondolat hirtelen született meg.
– Grom, ide! – a hangja remegett, de az utasítás tiszta volt.
A kutya odament, hűségesen nézve a gazdája szemébe.
Reszkető kézzel Alekszandr kitépett egy lapot a füzetből.
„Ha megtalálja ezt a cetlit – segítsen!” – a betűk remegtek, de igyekezett olvashatóan írni.
„Az erdőben vagyok, eltört a lábam, nincs térerő. Megközelítőleges koordináták: 25-26-os négyzet, a régi tarvágásnál…”
Még pár sort írt, majd elégedetten elolvasta.
Grom türelmesen várt, amíg gazdája rögzítette a hátizsákot a hátán.
– Figyelj jól, barátom – Alekszandr magához húzta a kutya pofáját. – Most a legfontosabb: haza! Érted? Haza!
Grom halkan nyüszített, nem akarta elhagyni őt.
– Haza, Grom! Gyorsan!
A kutya pár bizonytalan lépést tett, visszanézett.
– Előre! – hangzott el rekedten az utolsó parancs.
És Grom futni kezdett.
Azt mondják, a kutyák érzik a fájdalmunkat.
Talán épp ezért képesek ilyen tettekre.
Vagy egyszerűen a szeretet tesz minket erősebbé – mindannyiunkat, függetlenül attól, hány lábunk van.
Alekszandr egy fenyő törzsének támaszkodott.
Az alkony lassan ráborult az erdőre.
Valahol messze huhogott egy bagoly.
A lába lüktetett, de csak egy dologra tudott gondolni: Grom meg fogja csinálni.
Csak várni és hinni kellett.
A fáradt mancsok csúsztak a nedves fűben.
Grom lihegett, de makacsul haladt előre, a szakadt hátizsákkal a hátán.
Egy órát futott megállás nélkül – víz, pihenő nélkül.
Csak előre – az emberekhez, segítségért.
„Haza, Grom, haza!” – visszhangzott benne gazdája rekedt hangja.
És ment, túl a fájdalmon, az elfáradt tappancsokon, az aljnövényzeten, a félelmen és a kimerültségen.
Már szürkült, amikor fények villantak fel előtte.
Egy járőrkocsi épp hogy megállt időben, hogy el ne üsse a kimerült ebet.
Egy fiatal hadnagy, Szergej ugrott ki elsőként:
– Hé, öcsi, honnan jöttél te?
Grom megállt, gyanakodva nézve az egyenruhás férfit.
A kutya szemében néma könyörgés ült – értsd meg, segíts, siess!
– Szerjozsa, nézd – hátizsák! – szólt a társa. – Van benne egy cetli…
A rendőr keze remegett, miközben olvasott.
A betűk ugráltak a szeme előtt.
– A francba… – lehelte Szergej. – Azonnal hívjátok a központot! És adjatok vizet a kutyának!
Grom mohón nyalta ki a műanyag tálat.
Minden korty erőt adott, de az idő szorított.
Újra és újra a rendőrökre pillantott – miért késlekednek?
Néha a másodpercek örökkévalósággá nyúlnak.
Különösen akkor, ha tudod – valaki ott kint, a sötétben rád vár.
– Keresd meg a gazdád! – adta ki végül a parancsot Szergej. – Előre!
Grom befutott az erdőbe, vissza se nézett – tudta, hogy az emberek jönnek utána.
Futottak mögötte, botladozva, káromkodva, de nem maradtak le.
Zseblámpák cikáztak a sötétben, rádiók recsegtek…
És Grom csak futott, oda, ahol egy öreg fenyő alatt feküdt egy ember, aki hitt – hűséges barátja elhozza a segítséget.
– Állj! – kiáltott hirtelen Szergej. – Azt hiszem, ott…
A lámpafényben egy sötét alak tűnt fel a fa alatt.
Alekszandr ott feküdt, egy fenyőnek dőlve – sápadtan, félájultan, de életben.
– Tudtam… – suttogta, miközben a hordágyra emelték. – Tudtam, hogy megcsinálod, barátom.
Grom Szergej térdére hajtotta a fejét.
Már nem volt ereje még nyüszíteni sem.
– Gyerünk haza, öregem – mondta halkan a rendőr, miközben megvakarta a kutya fülét. – Pihenj, amíg a gazdád kórházban van. Aztán… majd meglátjuk.
Néha a sors a legváratlanabb formában küld leckéket.
Szergej hadnagy számára egy Grom nevű kutya lett a tanítója…
– Nos, mit kezdjek veled? – állt Szergej aggódva agglegénylakása közepén, miközben az új lakót figyelte.
Grom, megfürdetve és megetetve, az előszobában ült, mintha nem merne beljebb menni.
Okos tekintetében ott volt a kérdés: „Szabad?”
– Gyere már be, hősöm! – intett Szergej. – A lakás persze nem palota, de egy hónapig valahogy megleszünk.
Az első éjszaka nyugtalanul telt.
Grom nyüszített, ide-oda járt a lakásban, és kaparta a bejárati ajtót.
– Hé, pajtás, – ült le mellé Szergej hajnali három tájban. – Értem én, hiányzik a gazdád. De fel fog épülni, ígérem. Addig is… próbáljunk barátkozni, jó?
Mintha megértette volna, Grom hozzábújt az ember lábához, és halkan felsóhajtott.
Napról napra egyre inkább beleszoktak az új életbe.
Reggeli futás (ki hitte volna, hogy Szergej megint futni kezd?), közös reggeli, munka felé vezető út…
– Kovalev, te kutyát szereztél? – csodálkoztak a kollégák, amikor látták, ahogy Grom büszkén lépdel a rendőrség folyosóin.
– Csak ideiglenesen befogadtam, – hárított Szergej, de a szíve megtelt melegséggel a büszkeségtől.
És Grom… Mintha meg akarta volna hálálni a gondoskodást.
Minden reggel az ajtóban várta, cipőt hozott a szájában (ki tudja, hol találta?), felvette az elejtett tárgyakat.
– Ez igen, társam! – nevetett Szergej, miközben kedvenc jutalomfalatjával kínálta a kutyát.
Az esték különleges időszakká váltak.
Régebben Szergej csak hevert a kanapén a telefonját nyomkodva, de most…
– Tudod, barátom, – mondogatta, miközben Grom fülét vakargatta, – a válás óta most először érzem azt, hogy… nem vagyok egyedül.
A kutya megértően sóhajtott, és fejét az ember térdére tette.
Sétáltak a parkban, ahol Grom galambokat kergetett, és büszkén köszöntötte a szomszéd kutyákat.
Elmentek meglátogatni Sándort a kórházban – ő már jobban volt, és mindig nevetve hallgatta a történeteket kedvence csínyjeiről.
– Ráismerek a tanítványomra, – mosolygott Sándor. – Köszönöm, Szerzsa, hogy vigyáztál rá.
Az idő repült, és valahol mélyen Szergejben nőtt az aggodalom: mi lesz vele, ha Grom hazatér?
Sándor hazatérésének napján a lakás szokatlanul üresnek tűnt.
Grom, végtelenül boldogan, forgolódott az igazi gazdája körül, de újra meg újra hátrapillantott Szergejre.
– Tudod, – mondta váratlanul Sándor, – ő is megszeretett téged.
– Én is őt… – akadt el a szava Szergejnek. – Figyelj, ugye… ugye majd néha átjöhetek?
– Hogyne! – mosolygott Sándor. – De előbb menj el a menhelyre. Azt hiszem, ott vár rád valaki.
Másnap a rendőrségen megjelent az új társ – egy bozontos, vörös kiskutya, akit Forgószélnek hívtak.
