Az eső dobolt az ablakon, mintha be akarna törni, hogy felmelegítse az űrt, amely szétáradt Lida mellkasában.
Lassan ment hazafelé, belesüllyedve a pocsolyákba, amelyek tükörként visszaverték magányos alakját.
A hátizsák húzta a vállát, mintha emlékeztetné: az iskolai hétköznapok az egyetlenek, akik még nem árulták el.
Két évvel ezelőtt anya elment, maga után hagyva csak a vanília illatát és egy régi babát, amelynek festéke megrepedezett.
Most még az emlékek is fakulni kezdtek róla, mint fényképek az esőben.
Lida kinyitotta az ajtót, és orrát megcsapta a sült hagyma illata — Tánya vacsorát főzött.
A lány lesütötte a szemét, hogy ne lássa a nő mosolyát, amelyet hamisnak érzett.
De a folyosón megállította egy hang, éles és átható, mint a kés.
– Zsenya, miféle internátusról beszélsz?! – Tánya, aki mindig olyan csendes volt, mint egy árnyék, felemelte a hangját.
– Lidocska gyerek! Neki gyengédségre, ölelésre van szüksége, nem hideg falakra! Igen, nehéz vele, de emlékszik az anyjára… Szerette őt!
Lida dermedten állt meg, kapaszkodva az ajtófélfába.
Az ujjai elzsibbadtak, a szíve úgy vert, mintha ki akarna törni a mellkasából.
Két év alatt Tánya egyszer sem beszélt ilyen hangosan.
– Tánya, te nem érted – az apa egyenletesen beszélt, de a hangjában jeges eltökéltség csengett.
– Ő már nem az a kislány, aki volt. Minden nappal rosszabb. Az internátusban megtanítják tisztelni az idősebbeket. És egy év múlva… Talán mi is jobban kijövünk vele.
– Egy év múlva? – Tánya keserűen nevetett, mintha sírna.
– Te egyéves kora óta neveled! Megígérted Okszanának, hogy apja leszel!
Lida úgy érezte, mintha kicsúszott volna alóla a talaj. Nem igazi… Nem az igazi.
A szavak úgy vágtak tudatába, mint üvegszilánkok.
Emlékezett, ahogy anya a kórházban feküdt sápadt arccal, és suttogta: „Ígérd meg, hogy hallgatsz Misára… Ő szeret téged.”
De vajon ez szerelem? Ha a szeretet annyi, hogy el akarnak adni egy internátusba, mint egy fölösleges tárgyat?
A füle zúgni kezdett. Megpróbált lépni, de a lábai összerogytak.
Az utolsó, amit látott, Tánya keze volt, amely feléje lendült, és apja szemei, telve… mivel is? Bűntudattal?
Megkönnyebbüléssel?
– Lidocska… Lidocska! – valakinek a hangja áttört a ködön.
A kanapén ébredt, hattyúkkal hímzett takaróval betakarva — azon, amely alatt anya meséket olvasott neki.
Fölé hajolt Tánya. Az arca, ami mindig nyugodt volt, most félelemtől torzult.
Homlokán verejtékcseppek, remegő ujjak szorították a lány kezét.
– Elájultál a folyosón… Azt hittem, megállt a szíved – Tánya suttogott, mintha félne, hogy felébreszt valami gonosz erőt.
– Mi történt? Az iskolában valami?
Lida elfordult a fal felé, ahol egy fénykép lógott: ő, anya és apa a karácsonyfa mellett. Akkor apa még mosolygott.
– Apa internátusba akar küldeni – suttogta, nem nézve mostohaanyjára.
– Mert neki nem kellek.
Tánya összerezzent.
– Ki mondta ezt neked? – a hangja megremegett.
– Hallottam. Azt hittétek, nem jövök haza az iskolából.
Tánya sokáig hallgatott. Aztán olyan halkan, hogy Lida alig hallotta:
– Ő nem akarta… Csak nem tudja, hogyan bánjon veled.
– És maga tudja? – csattant fel Lida.
– Maga utál engem. Elvágtam a ruháját. Nem mosogatok. Én…
– Hiányzik neked anya – szakította félbe Tánya.
– És ez rendben van.
Lida lehunyta a szemét. Rendben. Mintha a fájdalma csak egy karcolás lenne, amit ragtapasszal be lehet fedni.
Másnap reggel Tánya mentateát hozott a szobába — olyat, amilyet anya ivott. Lida nézte, ahogy a gőz felszállt a mennyezet felé, és emlékezett.
Egy évvel korábban.
Apa akkor egy csokor bazsarózsával jött haza a munkából — anya kedvenc virága.
– Lid, ideköltözik hozzánk Tánya – mondta, letérdelve elé.
– Velünk fog élni.
– Miért? – Lida ellökte a csokrot.
– Anya azt mondta, nem hagysz el!
– Nem hagylak el – fogta meg a kezét apa.
– De az élet… Az megy tovább.
– Te már elfelejtetted őt! – kiáltotta Lida.
– Anya meghalt, és te már mással vagy!
Beszaladt a szobába, ahol a falon a gyerekkori rajza lógott: „Az én családom.”
Három pálcikafigura kerek fejjel. Most már négy volt.
Amikor Tánya először átlépte a küszöböt, Lida a függöny mögé bújt.
A nő az előszobában állt, kezében egy doboz könyvvel.
Egyszerű ruha volt rajta, nem olyan feltűnő, mint azoké a nők, akikkel apa korábban vendégségbe járt.
– Fél tőlem – mondta Tánya az apának, nem fordulva felé.
– Adj időt.
Lida hallotta, ahogy éjjel Tánya a fürdőszobában sírt. Halkan, hogy senkit ne ébresszen fel.
– Elmegyünk sétálni? – kérdezte Tánya egy hónappal később.
– A parkban most aranyszínűek a falevelek.
– Nem akarok magával menni! – csapta be az ajtót Lida.
De egy óra múlva, kinézve az ablakon, látta: Tánya a padon ült az esőben, kezében Lida elveszített hajgumijával.
A ruha.
Lida emlékezett, ahogy ott állt a szekrény előtt ollóval a kezében.
Tánya elment egy estélyre, a szobája ajtaját nyitva hagyta.
Bent ott lógott egy fekete, gyöngyös ruha — olyan szép volt, hogy a lány elbűvölten nézte.
Ő akarja elfoglalni anya helyét.
Az olló megérintette az anyagot.
Amikor Tánya felsikoltott, Lida először érezte, hogy belül valami eltörik.
Nem a szégyentől. A megkönnyebbüléstől. Most ez a nő is elmegy. Mint mindenki más.
De Tánya nem ment el.
– Miért tetted ezt? – kérdezte halkan, kezében a ruha cafatjaival.
Lida hallgatott.
– Mert én nem ő vagyok? – ült mellé Tánya.
– Mert nem lehetek az anyád?
– Maga soha nem lesz az! – tört ki Lidából.
Tánya bólintott.
– És nem is akarok. Csak Tánya akarok lenni. Az, aki melletted marad, amíg te nem döntöd el, hogy beengedsz az életedbe.
A kórház.
Lida a kórteremben feküdt, az infúziót nézte.
Az orvos szavai nem akartak mondatokká állni: „leukémia”, „donor”, „30% esély”.
– Nekem ugyanilyen vércsoportom van – mondta Tánya.
– Megteszek mindent.
– Nem kellene – szorította meg a kezét apa.
– Ez túl sok…
– Kell.
Lida lehunyta a szemét. Eszébe jutott, ahogy Tánya éjszakákon át az ágya mellett ült, amikor influenzás volt.
Ahogy altatódalokat énekelt, amelyeket nem is ismert.
Ahogy egyszer, amikor a kertben talált rá vérző térddel, nem szidta le a piszkos ruha miatt, hanem fagyit hozott neki.
– Miért? – suttogta.
– Miért bánik így velem?
Tánya elmosolyodott.
– Mert a szeretet nem érzés. Hanem döntés. És én minden nap téged választalak.
A műtét.
Lida a gyógyszerek szagára és valaki könnyeire ébredt. Fölé hajolt Tánya, sápadtan, karikás szemekkel.
– Minden… jól ment? – alig tudta kinyögni a lány.
– Élsz – ölelte magához Tánya.
– Élsz.
Egy hét múlva Lida megkérdezte a nővért:
– Hol van az anyám?
– Az édesanyád…
– Nem. Tánya mama. Hol van ő?
A nővér elmosolyodott.
– A 12-es kórteremben. De nem szabad odamenned…
Lida már rohant is a folyosón, kapaszkodva a falba.
Tánya csukott szemmel feküdt.
Az éjjeliszekrényen egy nyitott könyv — „A kis herceg”, amit Lida olvasott fel neki esténként.
– Tánya mama… – suttogta a lány.
A nő kinyitotta a szemét.
– Így szólítottál.
– Mert azzá lettél.
Egy év múlva Lida először kérte meg Tányát, hogy menjen el vele az iskolai ünnepségre.
– Apa nem tud eljönni – mondta, lesütve a szemét.
– Maga eljön?
Tánya úgy ölelte meg, ahogy akkor, a kórházban.
– Mindig.
Karina havas télen született. Amikor Lida először tartotta karjában a húgát, eszébe jutott anya régi babája a megrepedezett festékkel.
– Ne félj – suttogta a kicsinek.
– Én soha nem hagylak el.
Tánya az ajtóban állt, kezében kakaós csészével — a saját receptje, fahéjjal.
– Máris jó nővér lettél – mondta.
Lida ránézett. Arra a nőre, aki újra és újra őt választotta.
– Köszönöm – suttogta.
– Hogy vagy nekem.
És hosszú idő óta először a szíve nem a félelemtől vert. Hanem a boldogságtól.
Most, amikor az eső az ablakot veri, Lida nem a saját tükörképét látja a pocsolyákban.
Hanem hármójukat: saját magát, Tányát és Karinát, amint egy esernyő alatt mennek.
És tudja: vannak családok, amelyek nem születnek.
Hanem a fájdalom, a türelem és azokból a legfontosabb szavakból állnak össze: „Én maradok.”
A szekrényben pedig még mindig ott van a fekete, gyöngyös ruha cafatja. Tánya sosem dobta ki.
– Emlékeztető – mondta egyszer.
– Hogy a töröttet is össze lehet varrni.
És Lida hiszi: a szíveik, amelyek egykor összetörtek, most egy ritmusban dobognak.
Mintha mindig is így lett volna.
