Az első emberek, akik kiléptek a házak mögötti részre, egy férfi és egy nő voltak, valószínűleg férj és feleség.
Úgy döntöttek, mégis megnézik, milyen kutya ugat így egész reggel.
Alig mentek egy keveset a garázsok felé, amikor meglátták.
Még mindig ugatott, a pofáját a házak felé fordítva.
Mögötte, a földön, egy ember feküdt.
A férfi és a nő futni kezdett a kutya felé.
Nyilvánvaló volt, hogy embereket hív.
De minél közelebb értek, annál jobban ugatott rájuk a kutya.
Az ugatás egyre agresszívebb lett.
Egy német juhászkutya volt, komoly kutya.
Közel menni nem lehetett hozzá.
A nő azt javasolta, hívjanak mentőt.
A mentő gyorsan megérkezett.
Közel hajtottak, és két egészségügyi dolgozó kiszállt az autóból.
A nő már telefonáláskor figyelmeztette őket, hogy ott van egy kutya, amely nem enged senkit közel.
És amikor elindultak az ember felé, ezt újra odakiáltotta nekik.
De a kutya abbahagyta az ugatást, amint meglátta a mentőt.
Odament a gazdájához, és leült mellé.
A két mentős elég közel ment az emberhez.
A kutya mozdulatlanul ült.
— Mit csináljunk?
— Okosnak tűnik, ideengedett minket.
— Én odamegyek.
— Ha bármi történik, fújj rá a spray-vel.
Az orvos óvatosan letette a gyógyszeres ládát, leguggolt az ember mellé, közben a kutyára pillantgatott.
A kutya csendben figyelt.
Volt pulzusa, de gyenge.
A férfi elég fiatal volt, körülbelül harmincöt éves, és sok vért vesztett.
A sérülés a has tájékán volt.
Az egyik mentős kinyitotta a gyógyszeres táskát, és gyorsan kötést tett rá.
A másik előkészített két fecskendőt, és gyorsan beadta az injekciókat.
A kutya figyelmesen nézte.
Addigra már elég sok bámészkodó gyűlt össze.
De körülbelül tíz méter távolságban álltak.
Senki sem mert közelebb menni.
Az egyik mentős elment a hordágyért.
Óvatosan ráfektették a férfit, és betették a mentőautóba.
A kutyát nem lehetett magukkal vinni.
Ő nézte őket, ők pedig őt.
De a szabály az szabály volt.
És mi lett volna utána?
A mentő óvatosan elindult az egyenetlen úton.
A kutya mellette futott.
A kórház nem volt messze.
Az egész úton a német juhász a mentő után futott, hol lemaradva, hol utolérve azt.
A kórház sorompója előtt a mentő megállt.
Az őrök felemelték a sorompót, és a mentő behajtott a területre.
A sofőr odaszólt az egyik őrnek:
— Egy sérült férfit hoztunk.
— Ez az ő kutyája.
— Értem, de mit tehetnék?
Aztán a kutyára nézve rászólt:
— Állj!
— Pfuj!
— Nem szabad!
— Ül!
Ez a parancssor kicsit összezavarta a német juhászt.
De megállt, leült a sorompó előtt, és csak a tekintetével kísérte a mentőt.
Körülbelül egy órányi várakozás után lefeküdt a kerítés széléhez közelebb, hogy ne zavarja az elhaladó autókat.
Az őrök eleinte figyelték, nehogy besurranjon a területre.
De később, amikor megértették, hogy itt fog várni, már csak néha pillantottak felé.
— Mit fogunk csinálni?
— Semmit.
— Te mit javasolsz?
— Meddig fog itt feküdni?
— Ki tudja?
— Talán fekszik egy darabig, aztán elmegy.
— Nem…
— Okosnak tűnik.
— Tényleg várni fog?
— De meddig várjon?
— Ha odabent minden rosszul alakul, lehet, hogy soha nem várja ki.
— Hát ez aztán baj…
— Talán adhatnánk neki valami ennivalót?
— Persze!
— Szoktasd ide, aztán majd kirúgnak.
— Akkor mit csináljunk?
— Semmit.
— Meglátjuk, talán magától elmegy.
— Ha pedig nem megy el, akkor majd döntünk.
Reggel lett.
A német juhász még mindig a bejáratnál feküdt.
Az őrségnek váltania kellett.
Az érkezőknek elmagyarázták a helyzetet.
Az egyik leköszönő őr azt mondta:
— Bemegyek, megtudom, mi van a férfival.
— És elmagyarázom a helyzetet.
— Nehogy véletlenül kihívják az állatbefogókat.
— Mert még meglátják a kamerákon…
— És talán hozok neki valami ennivalót…
— Ne etesd itt!
— Nem, inkább dögöljön meg itt a kerítés alatt!
A kutya figyelmesen nézte a beszélő és rá néző embereket.
Eltelt körülbelül negyven perc.
Az őr, aki hírekért ment, visszatért.
— Na, mi van?
— Mi van a férfival?
— Megoperálták.
— Az intenzíven van.
— Azt mondják, nagyjából stabil.
— Itt van, sikerült kicsikarnom néhány maradékot az étkezdéből.
A férfi egy műanyag tányéron egy fasírtot és egy virslit hozott, egy másik mély tálban pedig vizet.
— De itt nem szabad etetni…
— Gyere ide, hívta a kutyát, miközben letette a tálakat egy fa alá az út szélén.
A német juhász figyelmesen nézte őt, de nem mozdult a helyéről.
— Gyere, egyél.
— Legalább igyál egy kis vizet.
— Vedd el!
— Szabad!
A férfi próbált visszaemlékezni a parancsokra.
A német juhász felállt, de nem mozdult el a helyéről.
Jól látszott, hogy gondolkodik.
Nézte az embert, a tálakat és a sorompót.
Aztán leült.
— Hát, ahogy akarod, mondta a férfi, majd eltávolodott a fától, és visszament a bódéhoz.
A kutya lassan felállt, és odament a tálhoz.
Megszerette, majd mohón inni kezdte a vizet.
Eltelt egy hét.
Ennek az okos kutyának a gazdáját már két napja átvitték egy kórterembe.
Lassan javult az állapota.
Nem volt kitől megkérdeznie, mi van a kutyával.
És ettől nagyon szomorú volt.
Ketten éltek együtt, mióta a sérülése miatt leszerelték.
Együtt szolgáltak, és együtt mentek át a civil életbe.
Nagyon remélte, hogy egy ilyen okos kutya nem fog elveszni.
A német juhász eközben a kerítéstől átköltözött a fákhoz.
Onnan ugyanolyan kényelmesen lehetett figyelni a bejáratot.
Az őr apránként etette őt.
Eszébe jutott, hogy elmehetne a gazdájához, és elmondhatná neki, hogy a kutya itt van, a kórház mellett vár.
A műszak után elment arra az osztályra, ahol a férfi feküdt.
Az őr belépett a kórterembe.
Négy ágy volt ott, kettőn betegek feküdtek.
Az egyik fekvő beteg volt, a másik járkált, valószínűleg ezért viselt melegítőt.
— Jó napot, szólt az őr a fekvő beteghez.
— Ön Alekszej Fomicsov?
— Jó napot, igen, én vagyok.
— Mi történt?
— Én ennek a kórháznak az őre vagyok, ne aggódjon!
— Semmi rossz, éppen ellenkezőleg, valami jó!
— Az ön német juhásza volt az?
— Volt?
Kérdezte Alekszej aggodalommal a hangjában.
— Rosszul fogalmaztam, elnézést.
— Az öné!
— Egész idő alatt a bejáratnál feküdt.
— Most ugyan kicsit távolabb húzódott, de nem megy el.
— Mi egy kicsit etetjük.
Alekszej lehunyta a szemét, mosolygott, és egyik oldalról a másikra ingatta a fejét.
— Mi az?
— Nem az ön kutyája?
— Az enyém, az enyém!
— Az én Almám…
— Együtt szolgáltunk.
— Kiképzett kutya.
— Nagyon okos.
— Igen, ezt már mi is megértettük, mosolygott az őr.
Nagyon örült, hogy így oldódott meg a helyzet.
— Kérhetek öntől valamit?
— Adjon ide egy szalvétát az éjjeliszekrényről.
Az őr odaadta a szalvétát.
Alekszej megdörzsölte vele a kezét, majd megtörölte az arcát.
— Most pedig vegyen egy nejlonzacskót, beleteszem a szalvétát.
— Vigye el Almának, kérem.
— Meg fogja érteni!
Az őr kiment a kórház területéről, és odament a fákhoz, ahol Alma őrködött.
A kutya meglátta a zacskót a kezében.
Felállt.
De a kezéhez továbbra sem ment oda.
A férfi letette a zacskót a földre, és kinyitotta.
Aztán félreállt.
Alma odament a zacskóhoz.
Sokáig, nagyon sokáig szaglászta azt a szalvétát.
Aztán óvatosan kihúzta, odament a fa alá, lefeküdt, a szalvétát a mancsaira tette, és a fejét ráhajtotta.
Utószó.
Alma kivárta a gazdáját.
Annyi öröm volt, hogy azt leírni sem lehet!
Nem egyszer mentették már meg egymást, és tudták, hogy várni kell.
Ő kivárta.
