Ha akár egy porszemet is meglátok a szobájában, kapsz érte! — ordította a férj.
— Te teljesen elvesztetted az eszed? — Stepan úgy vágta a kulcsokat a komódra, hogy megcsörrentek, aztán lecsúsztak a padlóra.
— Én neked tiszta oroszul mondom: az anyám szent ember!
Te meg… te egyáltalán ki vagy?
Vera felnézett a mosogatóból, ahol épp edényeket mosott.
A keze szappanhabos volt, a háta elgémberedett — már vagy negyven perce állt.
Stepan úgy rontott be a lakásba, mint egy hurrikán, még a cipőjét sem vette le, és egyenesen a konyhába ment.
— Step, én csak megkértem anyukádat, hogy ne szórja szét…
— Megkérted? — lépett közelebb, és fölé tornyosult.
— Te utasítgattad őt!
Az én anyámat!
Aki téged a sárból emelt fel, tetőt adott a fejed fölé!
Te meg…
Vera összeszorította az ajkát.
Megtörölte a kezét a törölközőben — lassan, összeszedetten, mintha ez lenne az egyetlen, ami még számít.
Ne nézzen rá.
Ne reagáljon.
Különben rosszabb lesz.
— Na ezt jegyezd meg, — Stepan lehajolt, a hangja halkabb lett, de ettől csak félelmetesebb, — az anyámról alaposan gondoskodni kell!
Ha akár egy porszemet is meglátok a szobájában, kapsz érte!
Világos?
A nő bólintott.
Mi mást tehetett volna?
Stepan megfordult és kiment a nappaliba.
Maximumra tekerte a tévét — valami talk-show ment, ahol az emberek egymásra üvöltöttek.
Tökéletes háttér az ő hangulatához.
Vera ott maradt a mosogatónál.
Az ablakot nézte — odakint sötétedett, a lámpák már felgyulladtak.
Két éve még nem hitte volna el, hogy itt köt ki.
Ebben a lakásban, ahol minden sarok tele van idegen dühvel.
Ahol ő — vendég.
Nem, még csak nem is vendég.
Cseléd.
Minden szinte rögtön az esküvő után kezdődött.
Stepan akkor még más volt — figyelmes, gondoskodó.
Virágot hozott, bókokat mondott.
Aztán egy hónap múlva beköltözött az anyja.
Zinaida Petrovna.
Nyolcvanöt éves, de energiája volt, mint egy húszévesnek.
Főleg, ha kritikáról volt szó.
— Vera! — visított ki a szobából egy éles hang.
— Elfelejtetted behozni a teát!
Vera lehunyta a szemét.
Három… négy… öt.
Elszámolt tízig.
Vizet öntött a vízforralóba.
Bement az anyósa szobájába a tálcával.
Zinaida Petrovna a tévé mellett ült a karosszékben — az ő királyi trónján.
Körülötte csokipapírok hevertek, újságok, valami kendők.
— Na végre, — az öregasszony rá sem nézett.
— Raktál cukrot?
Három kanállal, ahogy szeretem?
— Igen.
— És a keksz hol van?
Kekszet kértem!
— Zinaida Petrovna, fél órája megevett egy egész csomaggal.
Az orvos azt mondta…
— Orvos! — fújt egyet.
— Nyolcvanöt éves vagyok!
Én tudom, mire van szükségem!
Te meg…
Stepan!
Stepasha!
A férfi egy másodperc múlva ott termett az ajtóban.
Mintha csak várt volna.
— Mi történt, anya?
— Utasítgat engem!
Azt mondja, nem ehetek kekszet!
Mi van, éhen kell halnom?
Stepan úgy nézett Verára, mintha lopott volna valamit.
— Hozz kekszet.
Azonnal.
Vera kiment.
A folyosón megállt, a falnak támaszkodott.
Levegőt venni.
Csak levegőt venni.
Nem gondolni.
Nem érezni.
Visszament a konyhába, kivett a szekrényből egy új csomagot.
Visszament, és némán odanyújtotta.
— Na, így már jobb, — húzta el elégedetten Zinaida Petrovna.
— Mert már teljesen elszemtelenedtél.
Stepasha, mondd meg neki, hogy holnap mossa fel a padlót a szobámban.
Itt olyan kosz van!
Vera körbenézett.
Tegnap mosta fel.
Térden állva, ronggyal, centiről centire.
— Rendben, — mondta halkan.
— Nem hallom!
— Rendben, Zinaida Petrovna.
Amikor Vera kiment, hallotta, hogy az anyós a fiához halkabban beszél — de elég hangosan ahhoz, hogy a szavak elérjenek a folyosóra.
— Mondtam én neked, hogy ez a lány semmire se jó.
Nézd, milyen ernyedt.
Se tűz, se jellem.
Jobbat is találhattál volna.
Emlékszel Lenára, Kravcovára, a lépcsőházunkból?
Na, az volt ám lány!
Háztartásbeli, vidám…
— Anya, elég…
— Elég mi?
Jót akarok neked!
Nézz rá — úgy jár-kel, mint egy kísértet.
És rendesen főzni se tud.
Tegnap fasírtot csinált — cipőtalp, nem fasírt!
Vera állt és hallgatta.
Már hozzászokott.
Eleinte még próbált mentegetőzni, vitatkozni.
Aztán megértette — fölösleges.
Zinaida Petrovna mindig talál valamit, amibe beleköthet.
Ha nem a fasírt, akkor a leves túl sós.
Ha nem a leves, akkor a férje inge rosszul van kivasalva.
Ha nem az ing, akkor túl hangosan beszél.
Vagy túl halkan.
Vagy rosszul néz.
Vagy rosszul lélegzik.
Stepan pedig…
Stepan mindig az anyja oldalán állt.
Vera hideg vízzel megmosta az arcát.
Az órára nézett — fél nyolc.
Vacsorát kell főzni.
Stepan éhes lesz, mérges.
Ha nem ízlik neki az étel…
Felsóhajtott és kiment a fürdőből.
A konyhában kivett a hűtőből egy csirkét.
Már épp darabolni kezdte, amikor a bejárat felől csöngetés hallatszott.
Éles, kitartó.
— Nyisd ki! — kiáltotta Stepan a nappaliból.
Vera megtörölte a kezét, és az ajtóhoz ment.
A küszöbön Gennagyij és Szvetlana álltak — Stepan bátyja a feleségével.
Gennagyij Stepan mása volt, csak idősebb és kövérebb.
Szvetlana kifestve, nyitott báránybőr kabátban, erős parfümszaggal.
— Ó, Verunkácska! — Szvetlana elment mellette, köszönés nélkül.
— Stepan itthon van?
Gesa, vedd le a cipőt, mit ácsorogsz?
Gennagyij nehézkesen bement a lakásba, és sáros nyomokat hagyott a frissen felmosott padlón.
— Tesó! — ordította.
— Hol vagy?
Stepan kijött, megölelték egymást, hátba veregették a másikat.
Mintha egy éve nem látták volna egymást, pedig hetente jöttek.
— Anyuska! — Gennagyij benézett Zinaida Petrovna szobájába.
— Hogy vagy, drágám?
— Ó, Genyecska! — kivirult az öregasszony.
— Gyere, gyere csak!
Stepasha, hozz székeket, itt leülünk!
— Vera, — Stepan rá sem nézett, — teríts meg.
Rendesen teríts, ne úgy, mint múltkor.
Vera visszament a konyhába.
A csirke ott feküdt félkészen.
Most még a vendégeket is etetni kellett.
Szvetlana már leült az asztalhoz, valamit görgetett a telefonján.
— Figyelj, van nálad kávé? — kérdezte, fel sem nézve.
— Normális, nem instant.
— Főzök mindjárt.
— De tejjel.
És a cukrot ne felejtsd el.
Vera feltette a dzsezvát a tűzre.
Szvetlana ásított, nyújtózkodott.
— Tudod, nézlek téged, — kezdte elmélázva, — és azt gondolom: te hogy éled ezt túl?
Anyóssal egy fedél alatt.
Én biztos nem bírnám.
Vera hallgatott.
Kenyeret vágott, sajtot, kolbászt tett ki.
— Bár, — Szvetlana kuncogott, — Zinaida Petrovnának tényleg van természete.
De hát ő Stepan anyja!
Őt tisztelni kell.
Te tiszteled?
— Természetesen.
— Mert azt hallottam, nemrég veszekedtetek.
Valami papucsok miatt?
Vera összeszorította a fogát.
Szóval Zinaida Petrovna már mindenkinek panaszkodott.
Mint mindig.
A papucsos történet egyszerű volt.
Az anyós a folyosó közepén hagyta őket, Vera megbotlott, majdnem elejtette a tálcát.
Megkérte, hogy tegye a helyére a dolgokat.
Erre jött egy félórás botrány.
És most már az egész család tudja, milyen „hálátlan” Vera.
— A papucsok… az félreértés volt, — mondta halkan.
— Félreértés, — gúnyolta Szvetlana.
— Figyelj, igaz, hogy dolgozni akartál valahová menni?
Stepan mesélte.
Hogy valami vállalkozást nyitnál?
— Az régen volt.
— Na igen, mindenféle butaság.
Minek neked vállalkozás?
A férjed rendesen keres, a ház tele van mindennel.
Ülj és örülj.
Szüljetek gyereket.
Vera elé tette a kávét.
Szvetlana beleivott, fintorgott.
— Valami keserű.
Biztos raktál cukrot?
— Két kanállal.
— Az kevés.
Tegyél még.
Vera szó nélkül még cukrot szórt bele.
Szvetlana megkeverte, megkóstolta.
— Na, így jobb.
Amúgy hallottam, Gennagyij egy kis üzletet akar ajánlani Stepannak.
Lehet, még pénzt is keresnek.
Igaz, ehhez párszor ki kell menniük a városból, lehet, hétvégén ott is maradnak.
Te ugye nem bánod?
— Ezt Stepan dönti el.
— Okos.
Na, ilyen az igazi feleség — nem akadályozza a férjét.
Mert vannak, akik örökké nyafognak: maradj itthon, gyere velem ide-oda.
Így aztán el is lehet veszíteni a férfit!
A szobából hangos nevetés hallatszott.
Gennagyij mesélt valamit, Stepan röhögött, Zinaida Petrovna is kuncogott.
Családi idill.
— Ver, sokáig tart még? — kiáltotta Stepan.
— Hozz már valamit végre!
Vera fogta a szendvicsekkel teli tálcát, és bevitte a szobába.
Gennagyij elterülve ült, mellette Stepan, köztük az öregasszony — királynő a trónon, a kísérete körében.
— Á, itt van, — Gennagyij elvett egy szendvicset, beleharapott.
— Egész jó.
Vera, miért vagy ilyen szomorú?
Mosolyogj!
Vera megpróbált mosolyt erőltetni.
— Na, így már jobb, — kacsintott.
— Mert úgy járkálsz, mintha temetésen lennél.
Stepan, tesó, jobban kéne szórakoztatnod a feleségedet!
Nézd, teljesen elkomorodott.
— Neki mindig ilyen az arca, — morogta Stepan.
— Örökké elégedetlen.
— Nem vagyok elégedetlen, — mondta halkan Vera.
— Akkor meg miért hallgatsz folyton? — szólt közbe Gennagyij.
— A normális emberek beszélgetnek.
Te meg — valami kísértet.
Zinaida Petrovna felsóhajtott.
— Mit vársz tőle, Genyecska.
Mondtam én Stepashának — nem az a lány.
De nem hallgatott rám.
Most meg szenved.
— Anya, elég, — legyintett Stepan, de a hangja közönyös volt.
A feleségét védeni eszébe sem jutott.
— Jó, jó, — Gennagyij nyúlt a második szendvicsért.
— Vera, hozz még egy kis teát.
Meg valami kekszet, édességet kívánok.
Vera kiment.
A folyosón a falnak támaszkodott, lehunyta a szemét.
Meddig maradnak még?
Egy órát?
Kettőt?
Általában Gennagyij és Szvetlana késő estig itt ültek.
A konyhában Szvetlana már az ablakhoz húzódott, cigarettázott, és a füstöt a bukó ablakon fújta ki.
— Á, te vagy.
Figyelj, van cigid?
Elfogyott az enyém.
— Nem dohányzom.
— Kár.
Na mindegy, kibírom.
— A csikket egyenesen a párkányon nyomta el, fekete nyomot hagyva.
— Tudod, én csak gondolkodom.
Miért nem lett még gyereketek Stepannal?
Már két éve házasok vagytok, és semmi.
Vera elfordult, vizet öntött a vízforralóba.
— Ez a mi magánügyünk.
— Jaj, de sértődékeny! — fújt egyet Szvetlana.
— Csak úgy mondtam.
Zinaida Petrovna unokákat szeretne.
Nemrég panaszkodott nekem.
Azt mondja, vajon megéri-e még, hogy dédunokákat lásson.
Dédunokákat.
Persze.
Még egy ok a szemrehányásokra.
Vera tudta: ebben a házban a gyerek csapda.
Végleges.
Ha most is alig kap levegőt, gyerekkel még rosszabb lesz.
Zinaida Petrovna megmondja majd, hogyan nevelje, Stepan minden lépését ellenőrzi.
És ő örökre itt ragad.
És mégis…
néha vágyott rá.
Csak úgy vágyott, hogy legyen valaki, akit szerethet.
Valaki, aki az övé.
— Vera! — ordította Stepan a szobából.
— Te ott teát termesztesz, vagy mi?
Vera fogta a tálcát és bevitte.
Gennagyij és Stepan valami üzletről beszéltek, Zinaida Petrovna bólogatott, Szvetlana a telefonját görgette.
Senki rá sem nézett Verára.
Ő a berendezés része volt.
Egy láthatatlan, aki hoz, elpakol, hallgat.
Az este végtelenül vánszorgott.
Tizenegy felé a vendégek végre készülődni kezdtek.
Gennagyij vállon veregette az öccsét, Szvetlana puszit nyomott Zinaida Petrovna arcára, Verának odavetett egy hanyag „szia”-t, és elmentek.
— Pakolj el az asztalról, — mondta Stepan, és eltűnt a hálószobában.
Vera szó nélkül összeszedte az edényeket.
Elmosogatta.
Letörölte az asztalt.
Felsepert ott, ahol Gennagyij összejárta a padlót.
Már éjfél is elmúlt, mire végzett.
A teste zúgott a fáradtságtól, de nem tudott elaludni.
Leült a konyhában a sötétben.
Kintről a szomszéd házak fényei világítottak — ott más emberek éltek.
Talán boldogok.
Talán ugyanilyen boldogtalanok.
És akkor valami benne megkattant.
Nem eltört.
Nem összeomlott.
Megkattant — mintha kinyílt volna egy zár.
Megértette: ha itt marad még akár egy hónapot, végleg eltűnik.
Az lesz belőle, aminek nevezik — kísértet.
Elfelejti, ki volt.
Mit akart.
Mit érzett.
Vera felállt.
Csendben bement a hálószobába, mint egy tolvaj.
Stepan aludt, úgy terpeszkedve, hogy az egész ágyat elfoglalta.
Vera elővette a szekrényből a régi hátizsákot, amit két éve nem nyitott ki.
Beletette az iratait, némi ruhát, a telefonját.
Elvette a félretett pénzt, amit egy cipősdobozban rejtegetett — tizennyolcezret, apránként összekuporgatva.
Ennyi volt minden.
A folyosón öltözött fel.
A keze remegett, a szíve úgy dobogott, hogy azt hitte, mindjárt felébred mindenki.
De senki nem ébredt fel.
Kinyitotta az ajtót, és kilépett.
Odakint hideg volt és kihalt az utca.
Vera a megállóhoz ment, felszállt az éjszakai buszra.
Nem tudta, hová megy.
Csak ment.
Nézte az ablakon át a tovasuhanó várost, és hirtelen megértette — két év óta először lélegzik szabadon.
Reggel kivett egy szobát a város szélén.
Apró volt, kopott falakkal, de az övé.
Senki nem üvöltözött, nem követelőzött, nem alázta.
Egy hét múlva Stepan telefonálni kezdett.
Először fenyegetőzött, aztán könyörgött, hogy menjen vissza.
Vera nem válaszolt.
Letiltotta a számát.
Aztán Zinaida Petrovnáét is letiltotta, aki szidalmazós hangüzeneteket küldözgetett.
Elhelyezkedett eladóként egy textilboltban.
Nevetséges pénz volt, de megélt belőle.
Esténként elővette a régi vázlatait — azokat a gyerekruhákról.
Újakat rajzolt.
Megtanult varrni egy gépen, amit használtan vett.
Eltelt három hónap.
Vera a szobája ablakánál állt egy csésze kávéval.
Odakint kezdődött a tavasz — olvadt a hó, csilingelt a csepegés.
A saját tükörképét nézte az üvegben.
Felismert magára.
Hosszú idő óta először.
Az arca más lett — nem beesett, hanem nyugodt.
A szeme élő volt.
A haját levágatta, gesztenyére festette.
Vett egy új kabátot — élénkpirosat.
Olyat, amit Stepan soha nem engedett volna felvenni.
Megrezdült a telefon.
Üzenet Katjától, a bolti kolléganőtől: „Szia!
Ma este megyünk egy kávézóba, jössz velünk?”
Régen Vera nemet mondott volna.
Kitalált volna valami kifogást.
Otthon maradt volna egyedül.
Most azt írta: „Persze!
Mikor?”
Megitta a kávét.
Az asztalhoz lépett, ahol a vázlatai hevertek.
Fogott egy ceruzát, és rajzolni kezdett.
Megszületett egy ötlete — egy kollekció kislányoknak, könnyű ruhák hímzéssel.
Talán talál majd megrendelőt.
Talán ez lesz a kezdet.
Vagy talán semmi sem jön össze.
De legalább megpróbálja.
Az ablakon túl a csepegés kopogott a párkányon.
Valahol messze, abban a lakásban, ahol két évet hagyott az életéből, Zinaida Petrovna valószínűleg új áldozatot keresett.
Stepan épp valaki másra ordított.
Gennagyij és Szvetlana vendégségbe jártak, és arról beszéltek, milyen hálátlan volt ez a Vera.
De az ott volt.
A múltban.
Itt pedig, ebben a kis szobában a kopott falakkal, egy csésze kávé mellett, ceruzával a kezében — itt ő volt.
Az igazi.
Szabadon.
És előtte ott volt egy egész élet.
Vera elmosolyodott — nem erőltetetten, nem félelemből, csak úgy.
Mert kedve volt.
Az asztalon megszólalt a telefon — ismeretlen szám.
Felvette.
— Halló?
Vera? — egy női hang volt, tárgyilagos, üzletszerű.
— Annának hívnak, egy gyerekbutik tulajdonosa vagyok.
Megmutatták a vázlatait.
Tudnánk találkozni?
Szeretném megbeszélni a lehetséges együttműködést.
Vera szíve megrezzent.
— Igen, — mondta Vera.
— Igen, természetesen.
Mikor lenne önnek kényelmes?
Leírta a címet, a találkozó idejét.
Letette a telefont.
A rajzaira nézett.
Kezdet.
Ez még csak a kezdet volt.
És az az övé volt.
Vége.
