De egyetlen telefonhívás összetörte a forgatókönyvét…
— Jaj, Okszanácska, a krémedet az arckrémedet lehúztam a vécén.
Azt hittem, lejárt majonéz, olyan kis jelentéktelen volt az a tégely — pillogtatta műszempilláit Viktória Nyikiticsna, ártatlan egyszerűséget színlelve.
— Ne haragudj az öregasszonyra, én csak a rendre ügyelek.
Okszana némán nézte az üres tégelyt, amelyben egy tízezer rubeles francia arckrém volt, amit a férje az évfordulójukra ajándékozott neki.
Belül láva forrt benne, kívül azonban jéghideg nyugalmat mutatott.
Ez már az ötödik „véletlen” volt egy hét alatt.
Hol Okszana kedvenc bögréje ugrott le magától az asztalról, hol meg fél csomag só került a levesbe.
— Semmi baj, Viktória Nyikiticsna — mosolygott Okszana, bár az állkapcsa megfeszült.
— Ez egy mély ráncok és bőrlazaság elleni krém volt.
Épp önnek tettem félre, meglepetést akartam okozni.
Kár, most már „népi módszerekkel” kell majd szenvednie.
Az anyós levegőn félrenyelt, a nyakához kapott, mintha a bőrét ellenőrizné, és hunyorítva villantotta Okszanára a tekintetét.
— Szemtelenkedsz, kislány? — sziszegte, amikor a fia szobájának ajtaja becsukódott.
— Semmi baj.
Szerjózsa hamarosan rájön, hogy nem vagy hozzá való.
Sugárzik belőled a parasztság, azt semmilyen krémmel nem lehet eltüntetni.
Minden egy hónappal korábban kezdődött.
Viktória Nyikiticsna, az arisztokratikus igényekkel fellépő hölgy, aki egy panel-egyszobás lakásba volt bejelentve Ljublinóban, hirtelen egzisztenciális szorongást érzett.
„Egyedül vagyok, fiam, ugrál a vérnyomásom, félek egyedül meghalni” — panaszkodott a telefonban.
Szergej, jólelkű ember lévén, nem bírta tovább, és elhozta az anyját a tágas háromszobás lakásukba.
A terv tökéletesen ki volt dolgozva.
Szergej jelenlétében Viktória Nyikiticsna maga volt a megtestesült angyal.
Vacsoránál a legjobb falatokat tette Okszana tányérjára, enyhén lekezelő dicsérettel halmozta el, és „jó háziasszonynak” nevezte.
— Okszanácska igazi ezermester — csicsergett, amikor Szergej hazaért a munkából.
— Persze egyszerű, nem kapkodja le az égről a csillagokat, nem végzett nemes kisasszonyok intézetét, de olyan borscsot főz, hogy az ember nyel egyet!
De amint becsukódott Szergej mögött az ajtó, az „angyal” ledobta a szárnyait, és mérgező fullánkot növesztett.
— Úgy csavarod a felmosórongyot, mint a fejőnő a tehén tőgyét — sziszegte az anyós, miközben nézte, ahogy Okszana felmossa a padlót.
— Az intelligens családokban ez nem szokás.
Okszana kiegyenesedett, a felmosóra támaszkodott, és érdeklődve nézett az anyósára, aki egy kávéfoltos köntösben ült, és napraforgómagot rágcsált.
— Viktória Nyikiticsna, elnézést, ön pontosan melyik intelligenciához tartozik? — kérdezte Okszana.
— Ahhoz, amelyik eredetiben olvassa a „Háború és békét”, vagy ahhoz, amelyik a kilencvenes években alkoholt árult a piacon, amíg az OBHSS be nem zárta?
Szerjózsa mesélte, hogy ott igazi üzletasszony volt.
Az anyós megdermedt, a mag a szája előtt megállt.
Az arca vörös foltokban égett.
— Az… kisvállalkozás volt!
A változások kora! — sikította, és a héjat a frissen felmosott padlóra szórta.
— Hát persze, persze — bólintott Okszana.
— Csak furcsa, hogy etiketről beszél, miközben a héjat a parkettre köpködi.
Mint egy teve az állatkertben, akinek nem adtak répát.
Viktória Nyikiticsna elvörösödött, mondani akart valamit, de csak ügyetlenül legyintett, és csoszogva visszavonult a szobájába.
Okszana megpróbált beszélni a férjével.
Óvatosan, hisztéria nélkül.
— Szerjózsa, ő kikészít engem.
Parasztnak nevez, tönkreteszi a dolgaimat.
— Kszjusa, mit képzelsz? — dörzsölte fáradtan az orrnyergét Szergej.
— Anya imád téged.
Tegnap fél órán át mesélte, milyen természetes és egészséges vagy.
Csak féltékeny vagy.
Idős ember, unatkozik, tűrd el egy kicsit.
A „természetes és egészséges” Viktória Nyikiticsna nyelvén azt jelentette: „egészséges kanca”.
Okszana megértette, hogy panaszkodni felesleges.
A férfiak a tényekben hisznek, nem az érzelmekben.
Tények pedig nem voltak — az anyós ravaszul, tanúk nélkül cselekedett.
A konfliktus eszkalálódott.
Az anyós az apró bosszantásoktól a személyes határok megsértéséig jutott.
Elkezdte átrendezni a házaspár fehérneműjét a szekrényben.
— Átnéztem a bugyijaidat — jelentette ki reggelinél, amikor Szergej már elment.
— Túl… kihívóak.
Egy nő legyen titokzatos, ne húspult.
Egy zacskóba tettem őket, elviszed a nyaralóba, rongynak jók lesznek.
Okszana lassan letette a csészét az asztalra.
— Viktória Nyikiticsna — a hangja halk volt, de acél csengett benne.
— Ha még egyszer hozzáér a fehérneműmhöz, én elkezdem átnézni az ön gyógyszereit.
És attól tartok, összekeverem a hashajtót az altatóval.
El tudja képzelni a hatást?
Alszik, és… kellemetlenség történik.
— Fenyegetsz engem?! — csattant fel az anyós.
— Én tudom, mi az a magas divat és stílus, veled ellentétben!
Én egyébként kitűnővel végeztem a szabás-varrás tanfolyamot a Tiszti Házban!
— Látszik — bólintott Okszana, az anyós leopárdmintás leggingsére nézve, amely bevágott az oldalába.
— Különösen azon, ahogyan a ragadozó mintát egy fáradt fóka alakjával párosítja.
Ez bizonyára valami különleges, tiszti elegancia.
Az anyós összerezzent, mintha pofont kapott volna, behúzta a hasát, de az áruló módon újra kidudorodott, és egy fújtatással kiviharzott a konyhából, mint egy leforrázott tyúk.
De Viktória Nyikiticsna nem adta fel.
Úgy döntött, mindent egy lapra tesz fel.
Nyilvános megalázásra volt szüksége, hogy Szergej végre meglássa ennek a felkapaszkodott nőnek az „igazi arcát”.
Az alkalom gyorsan adódott — Szergej születésnapja.
Megjöttek a barátok, kollégák.
Okszana pazar asztalt terített: sült borjúhús, saláták, házi piték.
Minden tökéletes volt.
Amikor a vendégek leültek, az anyós szót kért.
— Kedveseim! — kezdte bájos hangon.
— Milyen boldog vagyok, hogy Szerjózsának minden rendben van.
Persze Okszanácskánk egyszerű, vidékről való, nincs modorra nevelve, de mennyire igyekszik!
Nézzék csak ezt a borjúhúst.
Kszjusa biztosan megszokta falun, hogy kézzel kopasztja a baromfit, ezért kissé túlsütötte.
Sebaj, majonézzel elmegy!
És az abrosz… egy folt itt.
Hát falun újságpapíron esznek, megbocsátható.
Kínos csend telepedett az asztalra.
Szergej elkomorult.
— Anya, a hús kiváló — mondta.
— Szeretetből mondom! — csapta össze a kezét Viktória Nyikiticsna.
— Csak segíteni akarok neki városi hölggyé válni.
Mert néha bizony szégyen, Szerjózsa.
Emlékszel Lenocskára, a professzor lányára?
Na, az volt ám a fajta!
Ez meg… hát legalább egészséges, könnyen szül majd, mint a mezőn.
Okszana felállt.
Az arca nyugodt volt, de a szeme villámokat szórt.
— Köszönöm a gondoskodást, Viktória Nyikiticsna.
Egyébként a fajról és a modorról jut eszembe.
Olyan gyakran emlegeti Lenocskát és a professzorokat, hogy úgy döntöttem, utánanézek a családfájának.
Szerjózsa, emlékszel, anya mondta, hogy a dédapja gróf volt?
— Hát igen — morogta Szergej.
— Kérvényt adtam be az archívumba, meglepetést akartam, címert rendelni — Okszana elővett egy összehajtott papírt.
— Szóval, a dédapját Nyikifornak hívták, és nem gróf volt, hanem lovász, akit megkorbácsoltak, mert zabot lopott.
Úgyhogy érthető a „nemesi származás” iránti vonzalma — az ősök hívása, mondhatni.
A vendégek felnevettek.
Valaki hangosan hahotázott.
Az anyós elsápadt, majd elvörösödött.
— Te… te hazudsz! — visította.
— Szemtelen!
Paraszt!
Leleplezlek!
Te nem is szereted Szerjózsát, csak a moszkvai lakcím kell neked!
— Anya, elég! — csapott az asztalra Szergej.
— Átlépsz minden határt.
Az ünnep tönkrement, de Viktória Nyikiticsna megértette: ez háború.
És ebben a háborúban nem ejtenek foglyokat.
Egy hétig hidegháború uralkodott a házban.
Az anyós elcsendesedett, de Okszana érezte: készül a végső csapás.
És nem tévedett.
Pénteken Okszana elment a boltba, Szergej pedig későn jött volna haza.
A találkozó azonban elmaradt, és már délután négykor megérkezett.
Csendben nyitotta ki az ajtót, meglepetést akart okozni.
A konyhából anyja hangja hallatszott.
Valakivel telefonált, hangosan, élvezettel, nem válogatva a szavakban.
— …Igen, Ljudmila, mondom neked, megtöröm őt.
Ez a kolhozista már a szélén áll.
Tegnap szőrtelenítő krémet kevertem a samponjába, hadd kopaszodjon, ez a ronda.
Szerjózsa vak, az anyját szereti, az anyjának hisz.
Már suttogom neki, hogy félrelép.
Mondtam, hogy láttam, ahogy a szomszéddal összekacsintott.
A víz kivájja a követ!
Újévre elválasztom őket, meglásd.
És a te Lenocskádat nyomom majd rá.
Nagy a lakás, nekünk ketten elférünk, az meg menjen vissza az istállójába trágyát lapátolni!
Szergej megdermedt az előszobában.
A tortás zacskó majdnem kiesett a kezéből.
Hallgatta, ahogy a szeretett, szerencsétlen, magányos anyja, akit sajnált, sárral dobálja a feleségét.
Ahogy bevallja azokat az aljasságokat, amelyektől égnek áll a haj.
— Buta az, Ljudá! — folytatta az anyós belelendülve.
— Művészetről beszélek neki, ő meg azokkal a birkaszemeivel néz…
Azt hiszi, ha főzött, már királynő.
Tegnap direkt letéptem egy gombot a kabátjáról, amíg nem látta.
Hadd járjon úgy, mint egy csavargó.
A lényeg a tálalás.
Én vagyok az áldozat, ő a fúria.
Klasszikus!
Ebben a pillanatban Okszana visszatért a boltból.
Saját kulcsával nyitott ajtót, és az előszobában beleütközött a sápadt Szergejbe.
Az ajkára tette az ujját, csendre intve, és a konyha felé bólintott.
— …Jaj, elég, Ljudá, azt hiszem, ez megjött.
Eljátszom a szívrohamot, hogy Szerjózsa őt hibáztassa — zárta le a beszélgetést Viktória Nyikiticsna.
Letette a telefont, összekócolta a haját, levegőt vett, hogy nyögni kezdjen, és megfordult.
A konyha ajtajában Szergej állt.
Mellette Okszana a bevásárlószatyrokkal.
A néma jelenet három másodpercig tartott.
Viktória Nyikiticsna a szívéhez kapott volna, de meglátta fia jeges tekintetét, és a keze félúton megállt.
— Szerjózsa?
Te… te korán…
Olyan rosszul vagyok, szúr a szívem…
Ez itt juttatott idáig… — szokás szerint Okszanára mutatott, de a hangja megremegett.
— Ne fáradj, anya — Szergej hangja ijesztően nyugodt volt.
— Hallottam.
Mindent hallottam.
A sampont, a gombot, Lenocskát is.
— Ez nem az, aminek gondolod! — visította az anyós, érezve, hogy kicsúszik alóla a talaj.
— Csak… vicceltem!
Ljudával forgatókönyvet beszéltünk meg!
Az amatőr színjátszáshoz!
— Forgatókönyvet? — kérdezte Okszana, letéve a szatyrokat.
— Nos, az előadás fináléja meglepő lesz.
— Anya — nézett az órájára Szergej.
— Tíz perced van összepakolni.
— Micsoda?! — kerekedett el Viktória Nyikiticsna szeme.
— Kidobsz engem?
A saját anyádat?
Miatt… miatta…
— Miatta boldog vagyok — vágta rá Szergej.
— Te pedig megpróbáltad tönkretenni a családomat.
Nem kidoblak.
Hazaviszlek.
Ljublinóba.
Ott a helyed, ha itt ennyire rossz neked a „kolhozistával”.
— Sehova sem megyek!
Felszökött a vérnyomásom!
Most meghalok! — kezdett az anyós lecsúszni a székre.
— Jaj, ne kelljen már, Viktória Nyikiticsna — lépett oda Okszana, és finoman, de határozottan karon fogta, nem hagyva elesni.
— Ne alázza meg magát.
Hiszen ön arisztokrata.
Szépen kell meghalni, selymekben és legyezővel, nem pedig elnyűtt papucsban a konyha közepén, amit annyira gyűlöl.
Most úgy néz ki, mint egy leégett színház színésznője, akit rohadt paradicsommal dobáltak meg.
Az anyós fuldoklott a dühtől, az áldozat álarca azonnal lehullott.
— Legyetek átkozottak! — sziszegte, kiegyenesedve.
— A lábam be nem teszem ide többé!
— Annál jobb — bólintott Szergej.
— Az útleveledet ne felejtsd.
Az út Ljublinóig síri csendben telt.
Viktória Nyikiticsna a hátsó ülésen ült, a táskáját szorongatva, és az ablakon bámult kifelé.
Még mindig nem hitte el, hogy a terve, olyan zseniális és átgondolt, egy pillanat alatt összeomlott.
Szergej megállt az öreg panelház bejáratánál.
— A kulcsok nálad vannak — mondta, hátra sem nézve.
— Élelmiszert rendelek neked házhoz.
Ne hívj.
Amikor készen állok beszélni veled, én kereslek.
De az nem most lesz.
Viktória Nyikiticsna kiszállt az autóból.
A szélben állt, kicsi, rosszindulatú és magányos alak a szürke fal előtt.
Valami sértőt akart kiabálni, megátkozni őket, de a szavak a torkán akadtak.
Szergej rálépett a gázra.
Az autó elindult, visszavitte őt oda — a tiszta, otthonos lakásba, ahol pite illata van, ahol senki nem kémkedik, és nem szór sót a levesbe.
Otthon Okszana teával várta.
— Hogy vagy? — kérdezte, átölelve a férjét.
— Rendben, idióta voltam.
— Voltál — értett egyet Okszana, megsimítva a hátát.
— De kijavítottad.
És ez a lényeg.
Egyébként ellenőriztem azt a szőrtelenítő krémet, amiről beszélt.
Összekeverte a flakonokat.
A saját hajbalzsamjába tette.
Szergej felnézett, és ránézett a feleségére.
A szemében kis ördögök táncoltak.
— Vagyis?..
— Vagyis Viktória Nyikiticsnát nagyon „sima” jövő várja — mosolygott Okszana.
— A karma olyan.
Úgy tér vissza, mint egy „Moment” ragasztóval bekent bumeráng.
Nevettek.
Egy hónap után először volt könnyű és szabad a levegő a lakásban.
És valahol Ljublinóban, az üres lakásban egy rosszindulatú nő a tükörben nézte ritkuló haját, és megértette, hogy saját magát büntette meg.
end
