De a „terve” túl gyorsan lelepleződött.
„Megigazítanád a nyakkendőmet?
Valahogy ferde a csomó, mint az életem, mielőtt találkoztam veled” – nevetett fel Kirill, elégedetten a saját poénjával, és odatartotta a nyakát.
Zsanna nehezen szakította el a tekintetét a telefon képernyőjéről, ahol a szupermarket munkahelyi csoportjában tombolt az ünnep előtti pokol: „Hol vannak a pezsgős árcédulák?!”, „A 4-es kassza lefagyott!”.
Letette a mobilt, és egy nehéz sóhajt elfojtva a férje gallérjához nyúlt.
Az ujjai, amelyek érdesek voltak a bankjegyek számolásától és a végtelen fertőtlenítéstől, ügyesen újrakötötték a selymet.
„Jóképű” – mondta szárazon.
„Menj már.
El fogsz késni a köszöntő tósztról.”
„Zsan, miért vagy ilyen savanyú?” – Kirill puszit nyomott a feje búbjára, amely hajlaktól és fáradtságtól illatozott.
„Ez csak céges buli, támogatni kell a csapatszellemet.
A főnök azt mondta, aki nem jön, attól elveszi a prémiumot.
És nekünk pénz kell.
Meg aztán… anya megígérte, hogy benéz.
Segít a harmincegyedikei főzésben.
Kocsonyát hoz!”
Zoja Arkagyjevna említésére Zsanna összeszorította az állkapcsát.
Az anyós „segítsége” mindig túl drága volt.
Ez nem segítség volt, hanem audit.
Részrehajló, kíméletlen ellenőrzés.
„Kirill, kértem, hogy ma ne jöjjön.
Csak csendben akarok feküdni.
Úgy zúgnak a lábaim, mintha ólombakancsban futottam volna maratont.”
„Na, ne kezdd már” – mondta, miközben már felvette a kabátját, és vidáman csörgette a kulcsait.
„Anya tiszta szívből jön.
Na, mentem!
Ne unatkozz!”
Az ajtó becsapódott.
Zsanna egyedül maradt.
A lakás csendje sűrű volt, vattaszerű, de nem sokáig.
Pontosan tizenöt perc múlva követelő csöngetés hallatszott.
Három rövid, egy hosszú.
Zoja Arkagyjevna védjegyszerű jelzése.
„Uramisten, micsoda fülledtség van itt!
Zsannocska, nálad teljesen elhervadtak a virágok, te mit csinálsz, klórral locsolod őket?”
Zoja Arkagyjevna besuhant az előszobába, egy hatalmas táskát cipelve maga előtt, mint egy faltörő kost.
Az anyós hatvanegy éves volt, de úgy buzogott benne az energia, mint egy kisebb erőműben.
A lakáskezelőség egykori könyvelőjeként még ott is hibát talált, ahol nem volt.
A tekintete, éles és szúrós, azonnal végigpásztázta a fogast.
„És Kirill kabátja hol van?
Már elment?
Ó, a szorgos…” – sóhajtott, miközben lehúzta a csizmáját.
„Te meg miért vagy köntösben?
Így fogadni az anyát – illetlenség, kedvesem.”
„Itthon vagyok, Zoja Arkagyjevna.
És fáradt vagyok” – mondta Zsanna, és a konyhába ment vizet forralni.
„Azt mondta, kocsonyát hoz?”
„A kocsonya a táskában van.
De előbb – egy ügy” – lehalkította a hangját, bár senki sem volt a lakásban.
„Gondolkodtam, Zsanna.
Ti ugye hitelre vettétek a lakást?”
„Igen” – válaszolta Zsanna óvatosan.
„És hol vannak a papírok?
A tévében láttam, most rengeteg a csaló.
Meg kell nézni, rendben van-e a biztosításotok.
Nekem ehhez jó szemem van, értek a számokhoz.”
Zsanna úgy szorította a bögréje fülét, hogy kifehéredtek az ujjpercei.
Na tessék.
Elkezdődött.
„Nálunk minden rendben, Zoja Arkagyjevna.
Minden a bankban van, a trezorban” – hazudta.
A dokumentumok a komód alsó fiókjában voltak, egy „Fontos” feliratú mappában.
Az anyós összeszorította a száját, mintha csirke fara lenne.
„A trezorban… biztos pénzbe kerül.
Nem túl takarékos, Zsanna.
Egyébként Regina hívott.
Szegény lány, a fitneszklubban leépítések vannak, és még a kocsihitelt is fizetnie kell.”
„Szegény lány” Regina, Zsanna sógornője, félévente telefont cserélt és éttermekből posztolt képeket, miközben Zsanna a harisnyáit stoppolta a nadrág alá, hogy ne kelljen újat venni.
„Sajnálom Reginát” – mondta Zsanna határozottan.
„De nekünk nincs fölöslegünk.”
„Ó, milyen kemény lettél” – csóválta a fejét Zoja Arkagyjevna, és hirtelen taktikát váltott.
„Jól van, megyek kezet mosni.
Te addig vágj fel egy kis salátát, hoztam hozzá hozzávalókat.”
Amint becsukódott az anyós mögött a fürdő ajtaja, Zsanna leült egy székre, és lehunyta a szemét.
Sírt volna.
A sértettségtől, a tehetetlenségtől, attól, hogy az otthona – a vára – most megszállás alá került.
Abban a pillanatban kislánynak érezte magát, akit igazságtalanul megbüntettek.
A könnyek, forrók és dühösek, felkúsztak a torkába.
Eszébe jutott, hogy egy hónapja Kirill nem volt hajlandó jó téli csizmát venni neki, mondván: „Bírd ki, most szoros”, aztán egy hét múlva „kölcsönadott” az anyjának harmincezret „szanatóriumra”, ami végül Regina új kanapéja lett.
Zsanna akkor hallgatott.
A béke kedvéért.
A család kedvéért.
A fürdőben gyanúsan sokáig folyt a víz.
Zsanna megtörölte a szemét, és figyelt.
A víz zúgott, de csobogást nem hallott.
Viszont volt egy másik hang.
Halk nyikorgás.
A komód fiókjának nyikorgása a hálószobában.
Zsanna felállt.
A fáradtság egy csapásra eltűnt.
A szíve valahol a torkában dobogott.
Némán végigment a folyosón.
A hálószoba ajtaja résnyire nyitva volt.
Zoja Arkagyjevna a komódnál állt.
A kezében éppen az a „Fontos” mappa volt.
Nem csak nézte a papírokat.
Fotózta őket a telefonjával.
„Mit csinál?”
Zsanna hangja halk volt, de a lakás csendjében lövésként hatott.
Az anyós összerezzent, a telefon majdnem kiesett a kezéből.
De a sokéves könyvelői rutin, ahol az ellenőrzések váratlanul csapnak le, segített neki azonnal összeszedni magát.
„Zsannocska!
Megijesztettél!”
Még csak el sem pirult.
„Én csak… port töröltem.
Látom, a mappa rendetlenül fekszik.
Gondoltam, igazítok rajta.
És kinyílt.”
„A lakás papírjait fotózta.
Láttam” – mondta Zsanna, belépett a szobába, és kinyújtotta a kezét.
„Adja ide a mappát.”
„Megőrültél?
A saját anyádat kémkedéssel vádolod?”
Zoja Arkagyjevna támadásba lendült, és a mellkasához szorította a mappát.
„A ti érdeketekben csinálom!
Meg akartam mutatni Pavelt Sztyepanovicsnak, ő ért a papírokhoz.
Mi van, ha átvertek titeket a kamattal?
És Regina… Regina tudna ajánlani egy jogászt, ha valami nem stimmel!”
„Regina hogy jön ide?”
Zsanna előrelépett.
„Tegye le a dokumentumokat.”
Ebben a pillanatban becsöngettek.
Kitartóan, hangosan.
Zoja Arkagyjevna kihasználta a megtorpanást, visszadugta a mappát a fiókba, de a telefon a kezében maradt.
„Nyiss ajtót, hátha a férjed jött vissza, hiányoztál neki!” – vetette oda gúnyosan.
Zsanna, a dühtől reszketve, ajtót nyitott.
A küszöbön Szása állt, az alsó szomszéd.
Egy huszonnyolc körüli srác, informatikus, mindig kapucnis pulcsiban és fülhallgatóval.
„Szia, Zsan.
Bocs, hogy zavarlak.
A futár tévedésből a ti csomagotokat adta oda nekem.
Tessék, itt van.
És még…”
Megtorpant, Zsanna bíborvörös arcát nézve.
„Nálatok minden rendben?
Ma valahogy brutális a falak átengedése.
Csak hallottam, hogy valaki dokumentumokról kiabál.”
Zsanna Szására nézett.
A szemében nem volt pletykás kíváncsiság, csak aggodalom.
„Szása, gyere be, kérlek” – mondta hirtelen.
„Szükségem van egy tanúra.”
„Ö-ö… jó, rendben” – mondta Szása, érezve, hogy valami nincs rendben, és belépett az előszobába.
Zoja Arkagyjevna kijött a hálószobából, igazgatva a frizuráját.
Amikor meglátta a szomszédot, gejl mosoly terült el az arcán.
„Jaj, vendégek!
Mi itt csak titkolózunk egy kicsit a menyemmel.”
„Zoja Arkagyjevna” – Zsanna tisztán beszélt, minden szót megnyomva.
„Szása előtt mondja el, miért fotózta le a lakásunk papírjait és a fizetésszámlám kivonatait.”
„Mit találsz ki!” – visította az anyós.
„Micsoda hálátlan!
Én kocsonyát hozok, én a lelkemet, ő meg…”
Hirtelen megszólalt Zoja Arkagyjevna zsebében a telefon.
Megrezdült, de Zsanna gyorsabb volt.
A kijelzőn ez jelent meg: „Pavel (férj)”.
Zsanna kihangosította.
„Na, Zoja?”
Az após rekedt, álmos hangja hallatszott.
„Megtaláltad a papírokat?
Regina már teljesen kikészült, az ingatlanos azt mondta, ha holnapig nem teszi le az előleget, azt a garzont megveszik előle.
Kirill ugye biztosan nem ellenzi, hogy a lakásukat fedezetnek tegyük?
Vagy hogy is van az a te sémád…”
A folyosón csengő csend lett.
Hallani lehetett, ahogy a konyhában csöpög a csap.
Zoja Arkagyjevna elsápadt, olyan lett, mint a félbehagyott kocsonya.
Szása füttyentett.
„Hűha, micsoda ‘séma’” – húzta el a szót a szomszéd.
„Ez a 159-es, csalás.
Pontosabban: csalás kísérlete.
És ha több személy összejátszását is nézzük… Zoja Arkagyjevna, tudja, hogy ezért még rokonokat is leültetnek?”
„Miféle csalás!
Ez családon belüli ügy!” – sziszegte az anyós, és megpróbálta kitépni a telefont.
Zsanna megszakította a hívást.
Odabent valami elszakadt benne.
Az a vékony szál, amin a türelme lógott, a próbálkozása, hogy „jó”, „kényelmes”, „megértő” legyen.
Eszébe jutott minden alkalom, amikor magán spórolt.
Amikor Kirill azt mondta: „Anya jobban tudja.”
A lakását akarták megterhelni.
A lakást, amelybe a saját pénzét és a nagymamájától kapott megtakarítást is beletette.
Reginának akartak lakást venni, úgy, hogy közben Zsanna feje fölül kockára tették a tetőt.
„Kifelé” – mondta Zsanna halkan.
„Micsoda?” – döbbent meg Zoja Arkagyjevna.
„Kifelé a házamból.
Azonnal.
És a kocsonyáját is vigye.”
„Hogy merészelsz!
Felhívom Kirillt!
Majd ő megmutatja neked!”
„Hívja csak” – Zsanna kitárta az ajtót.
„És mondja meg neki: ha még egyszer szóba hozza, hogy segít anyának, akkor hozzátok költözik.
A hitellel együtt, amit a válásnál bíróságon átíratok.
Van egyébként egy kiváló jogászom a munkahelyemen.”
Zoja Arkagyjevna levegő után kapkodott, mint egy hal.
Ránézett Szására, aki összefonta a karját a mellkasán, és mindennel azt jelezte, hogy Zsanna oldalán áll.
Amikor megértette, hogy itt már nem működik a „csendes hatalma”, felkapta a táskáját, belebújt a csizmájába, és kiviharzott a lépcsőházba, szitkozódva.
Zsanna becsapta az ajtót.
A zárak kattanva fordultak.
Egy fordulat, a második.
„Keményen elbánt vele” – mondta Szása tisztelettel.
„De jogosan.
Tudod, Zsan, az én anyám is… bonyolult.
De ez – ez már túlzás.
Te… ha kell, én tanúsítom.
A fotókat is, a hívást is.”
„Köszönöm, Szása” – Zsanna fáradtan a falnak dőlt.
„Menj csak.
Boldog új évet előre.”
Amikor a szomszéd elment, Zsanna lecsúszott a fal mentén a padlóra.
A telefon rezgett – Kirill hívta.
Anyja nyilván már panaszkodott.
Zsanna a kijelzőt nézte, amelyen a férje mosolygós arca világított.
A düh eltűnt.
Kristálytiszta világosság maradt utána.
„Halló” – szólt bele.
„Zsanna!
Mit művelsz?!
Anya hisztérikusan hív, azt mondja, majdnem lelökted a lépcsőről!
Felszökött a vérnyomása!
Csak a papírokat akarta ellenőrizni, hogy segítsen nekünk!”
„Kirill” – vágott közbe Zsanna.
A hangja nyugodt volt és hideg, mint a jég.
„Apád elszólta magát Regináról és a fedezetről.”
A vonal túlsó végén csend lett.
Hosszú, ragadós csend, ami többet mondott minden mentegetőzésnél.
Tudta.
Tudta, és hallgatott, inkább volt „jó fiú”, mint férj.
„Zsan, hallgass meg…
Ez csak átmeneti…
Regina visszaadná…” – hebegte.
„Ma ne gyere haza, Kirill.
Aludj anyádnál.
Ünnepelj, támogasd a csapatszellemet.
Holnap pedig beszélünk arról, hogyan osztjuk meg a vagyonunkat.”
Zsanna megnyomta a „befejezés” gombot, és letiltotta a számot.
Felállt, és kiment a konyhába.
Az asztalon ott állt az érintetlen doboz kocsonya, amit Zoja Arkagyjevna otthagyott.
Zsanna undorodva, két ujjal megfogta, és a szemetesbe dobta.
Aztán töltött magának forró teát, elővette az eldugott táblányi drága csokoládét, amit „az ünnepre” tartogatott, és harapott belőle egy nagyot.
Kint hullott a hó, eltakarta az utcák szürkeségét és piszkát.
Zsanna úgy érezte, mintha egy hatalmas, kövekkel teli hátizsákot dobott volna le a válláról.
Fájt, igen.
De ez a megtisztulás fájdalma volt.
Sok év után először lélegzett igazán mélyet.
„Boldog új évet nekem” – suttogta a lakás csendjébe, amely most már csak az övé volt.
Vége
