„A férjem rokonsága úgy döntött, hogy az én lakásom az ő ingyenes szanatóriumuk.“
A férje rokonai beköltöztek a lakásába, és eszük ágában sem volt elköltözni.
Mintha elfelejtették volna, ki itt az igazi háziasszony…
Nadezsda kizökkent ezekből a gondolatokból, amikor nevetést hallott a háta mögött.
Egy fiatal pénztároslány kuncogott valamin a telefonján.
A boltban fullasztó meleg volt, a klíma már júniusban elromlott, odakint pedig augusztus volt.
Nadezsda gépiesen lehúzta a következő hajdinacsomag vonalkódját.
Még néhány óra várt rá állva.
Zúgtak a lábai, sajgott a háta, de ez mind semmiség volt.
Az igazi rémálom az volt, ami otthon történt.
Néhány héttel korábban betört hozzájuk Zsanna, Borisz testvére, az ő drága férjéé.
Betört — ez volt a pontos szó, ráadásul kora reggel, amikor Nadezsda épp munkába készült.
— Nad, nyisd ki! — dörömbölt Zsanna az ajtón.
— Baj van!
A baj egyszerűnek bizonyult: Zsanna lakásában szétrepedt a felszállócső.
Elárasztott mindent, a parkettától a plafonig.
— Egy hétig itt lakunk, — csicseregte Zsanna, miközben hatalmas táskákat vonszolt az előszobába.
— Ugye nem bánod, igaz?
Hiszen rokonok vagyunk!
Borisz persze azonnal beleegyezett, még csak rá sem nézett Nadezsdára.
És ő mit mondhatott volna?
A lakás az övé volt, még házasság előtt vette, Borisz pedig fél éve munka nélkül ült, bezárták a gyárat, mindenkit elbocsátottak.
Most folyton otthon volt, tévét nézett, néha felhívott egy-egy hirdetést, de valahogy semmi sem jött össze.
Túl messze, túl kevés a fizetés, túl fiatal a vezetőség — kényelmetlen velük dolgozni.
De mindez mit számított?
Amint szóba került a család, Borisz mindent elfelejtett, és kész volt az utolsót is odaadni.
Zsanna nem egyedül érkezett.
Vele jött a férje, Igor, egy nagy darab, vörös arcú fickó, örökké cigivel a fogai között, és a gyerekek — Alina és Kirill, kamaszok.
És hogy milyenek voltak… hogy is mondjam… neveletlenek, talán.
Az egyszobás hruscsovka átjáróházzá változott.
Zsanna, Igor és a gyerekek elfoglalták az egyetlen szobát.
Nadezsda és Borisz a konyhába költözött — a régi kanapé alig fért be az asztal és a hűtő közé.
Azon a reggelen Nadezsda először késett el a munkából öt év alatt.
Mire Zsanna elmesélte a baját, mire behordták a holmikat, mire elrendezkedtek, el is repült az idő.
A főnöknő, Galina Szergejevna, csak a fejét csóválta.
— Mi van veled, Nadezsda?
Ez nem jellemző rád.
És mit felelhetett volna?
Hogy beköltöztek a rokonok, és most…
Szóval Nadezsda hallgatott.
Már aznap este elkezdődött.
Nadezsda későn ért haza a munkából, a lábai úgy zúgtak, hogy minden lépés fájt.
A konyhában egy hegy mosatlan edény állt.
Zsanna a kanapén feküdt, és valami talkshow-t nézett.
— Nad, megjöttél? — kérdezte a sógornő anélkül, hogy megfordult volna.
— Éhesek vagyunk.
Reggel nem főztél semmit?
Nadezsda ledermedt.
Főzni?
Mikor?
Így is alig ért be dolgozni!
Borisz kijött a szobából és nyújtózott.
— Nadezsda, na már… gondolhattál volna a vendégekre.
Vendégekre.
Így lettek rögtön vendégek, és Nadezsdának gondoskodnia kellett róluk.
Szótlanul bement a konyhába, kivette a hűtőből a virslit — az utolsó csomagot, amit hétvégére tartogatott.
Tésztát tett fel főni.
A keze remegett a fáradtságtól, meg még valamitől…
Talán a sértettségtől.
Alina bejött a konyhába, a telefonját bámulta.
— Nad, nálatok lassú a net.
Nem lehet rendesen megcsinálni?
„Nad”… mintha Nadezsda valami cseléd lenne annak a lánynak.
Bár… lehet, hogy az volt?
Vacsoránál Kirill felhorkant:
— Tészta?
Azt hittem, rendesen meg fogunk vacsorázni.
Zsanna felnevetett.
— Tarts ki, fiam.
Nadja néni fáradt, látod?
Holnap valami finomabbat főz.
Ugye, Nad?
Nadezsda bólintott.
Mit tehetett volna mást?
Borisz csendben rágott, a tányérját nézte.
Igor kiment a balkonra dohányozni, de ez sem segített, az egész lakás már bűzlött a füsttől.
Így telt el az első hét.
Nadezsda korán kelt, halkan, hogy senkit se ébresszen fel, és reggelit készített mindenkinek.
Zsanna rendszerint jóval később kelt fel, evett, majd visszafeküdt a kanapéra.
Igor eltűnt valahol — vagy munkát keresett, vagy a barátaihoz járt.
A gyerekek csellengtek a lakásban, szétdobálták a dolgaikat, és enni követeltek.
Amikor Nadezsda megkapta a fizetését, kiderült, hogy nem elég.
Amúgy is kevés volt, szinte minden elment rezsire és ételre, de kettőjüknek Borisszal elég volt.
Most viszont még több embert kellett eltartania.
Mégis kiment a piacra, vett húst, zöldséget, gyümölcsöt.
Zsanna külön kért szőlőt és barackot.
— A gyerekeknek vitamin kell, — mondta.
A fizetés fele egy nap alatt elment.
— Borisz, — próbált beszélni vele este, amikor a nyikorgó kanapén feküdtek, és hallgatták Igor horkolását a fal túloldaláról.
— Nem kérhetnénk meg őket, hogy szálljanak be a kajába?
Én ezt nem bírom.
Borisz a fal felé fordult.
— Mit beszélsz, Nadezsda?
Náluk felújítás van, honnan lenne pénzük?
Ne hozz szégyenbe a nővérem előtt.
Szégyenbe hozni — hát így állt a dolog.
Ő reggeltől estig dolgozik, a férje rokonait a saját pénzén eteti, miközben Borisz tétlenül ül, és mégis ő hozza szégyenbe.
Aztán rosszabb lett.
Nadezsda megtakarításai, a nehéz napokra félretett pénz, amit évek alatt gyűjtögetett, olvadni kezdtek.
Aztán Zsanna botrányt csapott.
— Nadja, mi ez a borzalom?! — az ujjával a fürdőszobára mutatott.
— Mikor takarítottál itt utoljára?
Penész!
A penész semmi volt, csak egy kis folt.
De Zsanna ebből hatalmas ügyet csinált.
Pedig, ahogy Nadezsda felidézte, a penész azért jelent meg, mert Zsanna fia mosakodás közben mindenfelé fröcskölte a vizet, mint egy bálna…
— Borisz, hogy tudsz ilyen koszban élni?! — háborgott ebédnél.
— Anya a sokkot kapná!
Borisz elpirult, Nadezsdára nézett.
— Na már… jobban is odafigyelhettél volna a lakásra.
Az otthoni bajok a munkán is meglátszottak.
Galina Szergejevna félrevonta Nadezsdát.
— Nadja, mi történik veled?
Olyan… elveszett vagy.
Hibázol a kasszánál, tegnap pedig durva voltál a vásárlókkal.
Durva volt, igen, megtörtént.
Egy idős nő sokáig turkált a pénztárcájában apró után, mögötte pedig sor állt.
Nadezsda nem bírta tovább, és azt mondta:
— Legyen szíves, gyorsabban, mások várnak.
A nő megsértődött és panaszt tett.
— Elnézést, Galina Szergejevna.
Otthoni gondok.
— Mindenkinek vannak gondjai, — mondta a főnök szigorúan.
— De a munka az munka.
Még egy panasz, és kénytelen leszek lépni.
Leépítések várhatók, te is tudod.
Leépítések… Istenem, csak ne ez.
Munka nélkül biztosan tönkremegy.
És Borisz is.
És ezek a… „vendégek” is.
Ettől végleg elromlott a hangulata, és otthon elszakadt nála a cérna.
Hazaért a munkából, és meglátta, hogy Zsanna felvette az egyetlen rendes ruháját.
Sötétkék volt, csipkés gallérral, amit Nadezsda csak ünnepeken hordott.
— Nad, ugye nem bánod? — dobta oda Zsanna hanyagul.
— Mennem kell egy barátnőmhöz, és az én ruháim az árvíz után… hát… nincsenek rendben.
Óvatosan fogom hordani, esküszöm.
Nem bánod.
És ha bánná?
Nadezsda Boriszra nézett, de ő a tévébe meredt.
— Persze, vidd, — préselte ki magából.
Zsanna éjfél után ért haza.
A ruha idegen parfüm és cigaretta szagát árasztotta.
Az alján borfolt volt.
— Jaj, — csapta össze a kezét Zsanna.
— Hát ez milyen kellemetlenül alakult!
Beviszed a tisztítóba, ugye?
Ott kiszedik, ne aggódj.
Nadezsda hallgatott, pedig legszívesebben ordított volna, sírt volna, kidobta volna őket mind.
De hallgatott.
„Érdekes, — gondolta Nadezsda, — mikor pattan el a türelmem?“
Hamarosan megkapta a választ.
A rokonok nem voltak hajlandók elköltözni.
Nadezsda célzott rá így is, úgy is, de hiába…
Aztán egy reggel meghallotta, ahogy Zsanna telefonál.
— Semmi gond, Lenka.
Borisznál lakunk… igen, kicsit szűk, de kibírjuk.
A felesége teljes ellátást ad: főz, takarít, mos.
Pont, mint egy szanatóriumban! — felnevetett.
Borisz ügyes, jól betanította.
Még csak nem is ellenkezik.
Nadezsda csukott szemmel feküdt.
Ellát, nem ellenkezik…
Hát így tekintettek rá a férje rokonai.
Mint házvezetőnőre, ingyen cselédre.
Felállt, felöltözött, és szó nélkül elment otthonról.
A munkahelyén egész nap azon gondolkodott: mit tegyen?
Hogyan éljen tovább?
Tűrjön?
De már nem volt ereje.
A megtakarításai fogytak.
Ráadásul Zsanna lakásában a felújításnak már be kellett volna fejeződnie.
Elég idő telt el; ennyi idő alatt nemhogy egy csövet, egy egész házat meg lehet javítani.
És ekkor, miközben a kasszánál egy újabb vásárlást ütött be, meghallott egy ismerős hangot.
Okszana, Zsanna szomszédja vásárolt.
— Nadja? Te? — csodálkozott Okszana.
— Azt hittem, szabadságon vagy.
Zjanna azt mondta, hogy te meg a férjed a délen pihentek.
— Pihenünk? — kérdezett vissza Nadezsda.
— Igen.
Azt mondta, hogy direkt hozzátok költözött vendégeskedni.
Náluk már múlt héten befejeződött a felújítás, de azt mondja: minek hazasietni, ha a bátyjánál ilyen jó…
Nadezsda úgy érezte, mintha valami elszakadt volna benne.
Múlt héten befejeződött.
És ők…
— Okszana, várj, — Nadezsda megragadta a nő ujját a kabátjánál.
— Biztosan tudod, hogy befejeződött a felújítás?
— Persze!
Múlt héten átugrottam hozzájuk, sót akartam kérni, és Zsanna épp hazaugrott.
Minden kész, még új tapétát is felragasztottak.
Gyönyörű!
Zjanna maga vezetett körbe, dicsekedett.
De mi van, Nadja?
Olyan sápadt vagy…
— Minden rendben, — préselte ki Nadezsda.
— Csak… csak ő azt mondta, hogy a felújítás elhúzódik.
És… és hogy nincs pénzük, én tartom el őket, még gondoskodom is róluk…
Okszana felhorkant.
— Micsoda ravasz!
Persze, miért menne haza, ha a bátyjánál ingyen panzió van?
Nadezsda bólintott, és gépiesen lehúzta a maradék termékeket.
A keze remegett, a halántékában dobogott a vér.
Hogy hagyhatta, hogy így becsapják?
Hazafelé úgy ment, mintha ködben lenne, a lépcsőháznál megállt, és bátorságot gyűjtött.
Mit tegyen?
Hogyan legyen?
Kidobja Zsannát a családjával?
És Borisz?
Ő biztosan a húga mellé áll — ez világos.
Tűrje tovább?
De meddig?
Otthon senki sem volt, csak egy cetli az asztalon: „Nadja, moziba mentünk. Vacsorát készíts. Zsanna.”
Nadezsda úgy ráharapott az ajkára, hogy fájt, csak hogy ne ordítson — annyira megalázó volt…
A cetli parancs volt, nem kérés.
Mintha Nadezsda tényleg cseléd lenne.
Leült a sámlira, és az ablakot bámulta, gondolkodva.
És most mi lesz, Zsanna a famíliájával itt marad örökre?
Megszólalt a telefon.
Valentina volt, a munkatársa.
— Nad, hogy vagy?
Galina Szergejevna kérdezte, miért voltál ma olyan… hát, furcsa.
— Val, — Nadezsda hirtelen úgy érezte, hogy nem tud tovább hallgatni.
— Átmehetek hozzád?
Most rögtön?
— Persze, gyere.
Felteszem a vizet.
Valentinánál Nadezsda végre kiönthette a lelkét.
Elmondott mindent: Zsannáról, Igorról a gyerekekkel, arról, hogyan használják ki, és a felújításról, ami már rég befejeződött.
Valentina hallgatta, a fejét csóválta.
— Hát ez… hogy lehet, Nad?
És a te Boriszod mit csinál?
— Borisz az ő oldalukon áll.
Én neki… nem is tudom, ki vagyok neki.
Talán egy ingyen házvezetőnő.
Valentina töltött még teát, és figyelmesen ránézett.
— Nad, neked egyáltalán kell ez a Borisz?
Őszintén.
Nem dolgozik, a kanapén fekszik, a rokonságát ellened hangolja.
Mi hasznod belőle?
Nadezsda hallgatott.
Tényleg, mi haszna?
Mi tartotta őket össze?
A megszokás?
A magánytól való félelme?
Nem fiatal már; hol találna másik férfit, ha ezt elhagyja?
— Figyelj, — hajolt közelebb Valentina.
— Adjunk nekik egy leckét?
A férjem, Szergej, tudod, komoly ember, volt katona.
Eljön, és férfiasan beszél velük.
Aztán lehet, hogy rögtön elköltöznek.
— Nem, — rázta a fejét Nadezsda.
— Nem kell.
Én magam.
Késő este ért haza.
A lakás zsongott a hangoktól, a „mozisok” visszajöttek és vacsorát követeltek.
Nadezsda bement a konyhába, kivette a hűtőből a tegnapi csirke maradékát, felszeletelte a kenyeret.
Más nem volt.
— Ez meg mi? — nézett lenézően Zsanna az asztalra.
— Tegnapi?
Nadja, teljesen ellustultál!
És ekkor Nadezsda érezte, hogy elég.
Végre elért a határig.
— Zsanna, — mondta nyugodtan.
— Mikor tervezitek, hogy hazamentek?
— Haza? — húzta fel a szemöldökét Zsanna.
— Miért, zavarunk?
— Nálatok a felújítás már múlt héten befejeződött, én tudom.
Zjanna elpirult, aztán elsápadt.
— Ki mondott neked ilyen ostobaságot?
— Okszana, a szomszédotok.
Ő volt nálatok, látta az új tapétát.
Zjanna felhorkant.
— Na és? Igen, a nagyja kész.
De még rengeteg a teendő!
Bútort venni, függönyt feltenni… ugyan már, ezt neked is tudnod kell…
— Ez nem ok arra, hogy nálunk lakjatok, — mondta Nadezsda határozottan.
Borisz felugrott.
— Nadezsda, mit képzelsz magadról?
Ő a húgom!
— Ez pedig az én lakásom, — Nadezsda a szemébe nézett.
— Az enyém, Borisz.
Az én pénzemből vettem, az én nevemen van.
És én nem akarom, hogy a húgod, a férje és a gyerekei itt lakjanak.
— Á, szóval így?! — visította Zsanna.
— Borisz, hallod ezt?
A feleséged kidob minket!
— Nem dobok ki senkit, — próbált nyugodt maradni Nadezsda, bár belül remegett.
— Csak azt kérem, menjetek haza.
A felújítás kész, a lakás kész, éljetek ott.
Igor felállt, és Nadezsda fölé magasodott.
— Nem vagy te túl nagyszájú, háziasszony?
Mi itt csak ideiglenesen vagyunk, kibírod.
— Nem bírom, — vágta rá Nadezsda.
— Holnapra tűnjetek el innen.
— Vagy mi lesz? — lépett közelebb Igor.
— Vagy hívom a rendőrséget, és feljelentést teszek jogellenes ottlakás miatt.
És azért is, mert becsaptatok, elhallgattátok, hogy kész a felújítás.
Ez… ez csalás, azt hiszem…
— Nadezsda! — Borisz megragadta a karját.
— Mit csinálsz?
Térj észhez!
Kirántotta a karját.
— Észhez tértem, Borisz.
Végre.
Eltartottalak titeket, mostam, kiszolgáltalak.
És te mit tettél értem?
Még megvédeni sem tudsz, amikor a húgod cselédnek nevez!
— Senki sem nevezett így!
— De nevezett!
Hallottam, ahogy Zsanna telefonon azt mondta, hogy teljes ellátást adok nektek, és még csak nem is ellenkezem!
Zjanna mentegetőzni próbált.
— Nem úgy volt… félreértetted…
— Jól értettem.
Ti nem néztek embernek; nektek én ingyen házvezetőnő, szakács, takarító vagyok.
És Borisz… Borisz csak hallgat, és hagyja, hogy így bánjatok velem.
Alina és Kirill a sarokban ültek, riadtan összenéztek.
Nyilván nem számítottak ilyen fordulatra.
— Rendben, — sziszegte Zsanna.
— Elmegyünk, de te ezt meg fogod bánni, Nadjka.
Borisz, pakolj.
Te velünk jössz.
Borisz zavarodottan nézett a húgára, aztán a feleségére.
— Én… nem mehetek csak úgy.
A dolgaim…
— A holmidat majd később elviszed, — vágta rá Zsanna.
— Vagy a saját húgoddal vagy, vagy ezzel a…
Nem fejezte be, de egyértelmű volt, mire gondol.
Nadezsda a férjét nézte.
Olyan régóta voltak együtt, ő húzta ki Boriszot, amikor elvesztette a munkáját… és Borisz ezt rendszeresen megtette.
Ápolta, amikor beteg volt.
Eltűrte a rossz hangulatát, még az ivásait is.
És ő… még válogatott.
— Én… — Borisz lehajtotta a fejét.
— Zsanna igazat mond.
Nadezsda, te rosszul viselkedsz.
Ők az én rokonaim.
— És én? — kérdezte halkan Nadezsda.
— Én nem vagyok család?
Borisz nem válaszolt, és pakolni kezdett.
Ez a tett többet mondott bármilyen szónál…
Egy óra múlva kiürült a lakás.
Zjanna és a többiek beültek az autóba, még csak hátra sem néztek; Borisz is velük ment.
Búcsúzóul Zsanna a válla fölött odaszólt:
— Maradj csak a lakásoddal, zsugori.
Majd meglátjuk, meddig bírod egyedül.
Nadezsda bezárta az ajtót, és a hátát neki vetette.
Istenem, milyen nyugalom!
Még az óraketyegést is hallani lehetett a szobában.
Végigment a lakáson.
Mindenütt idegen nyomok: csikkhegy a balkonon, foltok a kanapén, mosatlan edények, szétdobált holmik.
De ezt mind el lehet takarítani, le lehet súrolni, ki lehet mosni — semmiség.
Nadezsda teát főzött, kitöltötte, bár az ujjai még remegtek az izgalomtól.
Váratlanul Borisz hívta.
— Nadja, gondold meg.
Kérj bocsánatot Zsannától, és visszajövök.
— Nem, — mondta, a hangja kemény volt.
— Nem jössz vissza.
És nem is kell.
— Mit beszélsz?
Kinek kellesz te így, a korodban?
— Magamnak.
Magamnak kellek, érted? — felelte Nadezsda, és bontotta a vonalat.
Eltelt egy hónap.
Borisz Zsannánál lakott, a folyosón egy tábori ágyon aludt.
Először minden nap hívta Nadezsdát, aztán ritkábban, aztán teljesen abbahagyta.
Nadezsda nem is várta a hívásait.
Valentinától megtudta, hogy Zsanna rákényszerítette, hogy munkát keressen — nem volt hajlandó tovább etetni a naplopó bátyját.
Nadezsda lassan magához tért.
Még Galina Szergejevna is észrevette a változást.
— Nadja, kivirultál!
Mi történt?
— Elkezdtem élni, — mosolygott Nadezsda.
Aztán értesítés érkezett a bíróságról: Borisz beadta a válókeresetet és vagyonmegosztást kért.
A lakás felét akarta.
Az ügyvéd, akihez Nadezsda fordult, felnevetett.
— Ne aggódjon: a lakás a házasság előtt szerzett vagyon, az ön nevén van, Borisz még csak be sincs oda jelentve.
Semmilyen joga nincs.
Így is lett.
Gyorsan elváltak, a lakás Nadezsdáé maradt.
Borisz még próbált bizonygatni valamit, a tárgyalóteremben ordibált közös vagyonról, de a bíró csak a fejét csóválta.
Amikor kijöttek a tárgyalóteremből, Borisz még próbált beszélni, győzködni, sajnáltatni magát.
Nadezsda nem hallgatta.
Borisz a múlt lett, és Nadezsda nem akart visszanézni és emlékekből élni.
Most már csak a jövőbe nézett.
VÉGE.
