Egész nap valami sűrű, ragadós, lekváros állagú rossz előérzet lógott körülöttem.
Olyan volt, mint egy háttérzaj, amit a fül még nem hall, de a halánték mögött tompa, bosszantó lüktetésként kopog.
Pont így történik, amikor két ember szíve sokáig összhangban ver, aztán az egyik fél ütemet téveszt – és a másik ezt kilométerekről megérzi.
Dolgozással próbáltam elnyomni a szorongást, hangos zenével, erős kávéval – semmi sem segített.
A rossz érzés bennem burjánzott, mint valami mérgező növény, és estére már tudtam: ki fog bontakozni.
Zoltán majdnem egy órával később ért haza, mint szokott. Az ajtó becsapódása úgy hasított a csendbe, mintha lövést adtak volna le.
Nem kiáltotta be azt a megszokott „Megjöttem!”-et.
Az előszobában fojtott csönd ült, csak a kabát érces surrogása törte meg.
– Milyen volt a napod? – kérdeztem a nappaliból, és a hangom idegenül neonfényes volt.
– Hm? Ja… jó – mordult vissza, unottan.
Bement a konyhába anélkül, hogy rám nézett volna, vagy a fejem tetejére nyomott volna egy puszit, ahogy ezer másik alkalommal.
A fotel karfáját markoltam, és hallgattam, ahogy tölt magának vizet, nyelet egyet, majd nagyot sóhajt.
Az este már itt szétcsúszott – de fogalmam sem volt, mennyire.
A vacsoránál alig szólt egy mondatot is, úgy rágta az ételt, mintha valami feladatot kellene kipipálnia.
Aztán felállt, kinyitotta a hűtőt, és kivett egy sört. Majd még egyet.
És ahogy az alkohol hatni kezdett, mintha valaki kicserélte volna: a hallgatag, komor Zoltán helyére egy harsány, túlzottan felszabadult alak lépett.
Nevetett minden marhaságon, ízléstelen poénokat dobált, hátba veregetett.
Ez a művidámság félelmetesebb volt, mint az előző némasága.
Aztán hirtelen, mintha beleütközött volna egy saját gondolatba, megszólalt:
– Elmegyek anyámhoz. Hívott, hogy segítsek valamiben. Valami polccal.
– Most? Majdnem tíz óra – csúszott ki belőlem. – Ez tényleg nem várhat holnapig?
– Nem. Kifejezetten most kérte – mondta, és már vette is a kabátot.
A szeme ide-oda rebbent: fal, padló, plafon – csak rám nem.
Nem volt erőm vitatkozni. Menjen. Csinálja, amit akar. Az anyja, Juhász Ilona, a város szélén lakott egy régi, kissé penészes, gyógynövény-szagú házban.
A kapcsolatunk olyan volt, mint két ország közti törékeny tűzszünet:
felszínen béke, alatta jeges ellenségesség.
Zoltán volt az egyetlen fia, a kincse, a büszkesége, a tulajdona.
Engem úgy kezelt, mint egy betolakodót, aki beszennyezte a „szent területét”.
Zoltán jócskán éjfél után csoszogott haza. Alvást tettetett, de én teljes éberségben feküdtem.
Az ajtó csapódásától megremegett a vitrin üvege.
Az előszobából tompa puffanás hallatszott – belerúghatott a cipőtartóba. Motyogás, csoszogás, elfojtott káromkodás.
Felvettem a köntösömet, és kimentem.
Szúrós alkoholszag áradt belőle – és még valami más. Valami keserű, erős… drága konyak.
Olyan, amit Ilona csak kivételes vendégeknek ad elő.
A konyha éles fénye alatt próbált vizet önteni. A keze remegett, a víz a pultra folyt.
– Majd én – mondtam halkan, elvéve tőle a kancsót. Az ujjaink összeértek – jéghidegek voltak.
– Nézd már, Timi fenn van! – rikkantotta túl vidáman, a vállamra csimpaszkodva. – Azt hittem, már a manók ringatnak!
– Ne csodálkozz, ha fent vagyok, amikor a férjem éjjel eltűnik – tettem le elé a vizet. – Zoltán, mi bajod? Olyan furán viselkedsz.
Egy húzásra kiitta a poharat, aztán úgy csapta le, hogy összerezzentem.
– Semmi. Anyámmal ültünk, dumáltunk. Rólad is – próbált kacsintani, sikertelenül.
– Pontosan miről?
Ekkor átölelt – szorosan, már-már fojtogatón.
– Rólad, kiről másról? – kuncogta. – Anyám szerint túlhajszolod magad. Azt mondja, az ilyen nőből előbb-utóbb kifordul valami. Neked meg… hát eleve nem volt cukros a természeted.
A gyomrom összerándult.
Ez Ilona kedvenc elmélete: „a túl sok munka tönkreteszi a nőt”.
Az a tény, hogy néha többet kerestem, mint Zoltán, úgy fájt neki, mint rozsdás tűk a körme alatt.
– Anyám nagyon szeret – folytatta. – A maga furcsa módján. Csak jót akar nekünk.
– Tudom – próbáltam kibújni a karjai közül. – Gyere, menjünk aludni.
De nem engedett.
Egyszer csak egészen közel hajolt a fülemhez.
– Azt mondta… – suttogta. – Hogy jobban aludnál, ha egy kis segítség lenne.
– Miféle segítség?
– Azt mondta… tegyek altatót a teádba.
Megfagytam.
A levegő besűrűsödött körülöttünk.
– Zoltán… ezt most komolyan mondod?
A férjem vigyorgott, mintha mesét mondana.
– Persze! Altatót! Anyám szerint jót tenne neked egy hosszú éjszaka.
– Te normális vagy?
Felnevetett – rekedten, törötten.
A gerincemen hideg futott végig.
– Ne csináld már – motyogta. – Ártalmatlan lenne. Csak megnyugodnál.
Hátraléptem. Nem tudtam, észrevette-e.
– Zoltán… tényleg… bele akartad tenni?
Egy pillanatra úgy tűnt, zavarba jött. A tekintete cikázott, az ujjai az asztalon doboltak.
– Áh… nem. Nem volt rá időm – nyögte ki. – A teát már megittad. Majd holnap.
Megmerevedtem.
– Tehát tényleg meg akartad tenni?
Ekkor felrobbant.
– Miért csinálsz ebből akkora ügyet?! – ordította. – Csak segíteni akartam! Anyám mondta is, hogy…
– …hogy egy normális nő így működik? – léptem közelebb. – Ez lenne a megoldás? Altató a nő teájába?
– Ugyan már! – legyintett. – Pár csepp lett volna.
A mellkasomban napok óta feszülő valami egyszerűen eltűnt.
Mintha belül kapcsolót húztak volna. Minden kisimult, megkeményedett.
– Gyere – szóltam. – Moss arcot. Rosszul vagy.
Engedelmesen indult utánam, billegve.
Úgy tántorgott, mint egy kimerült gyerek.
A fürdőben megnyitottam a hideg vizet.
– Hajolj le.
Megmostam az arcát. Egy pillanatra mintha kitisztult volna. Rám nézett – a szemében gyermeki félelem ült.
– Timi… én csak jót akartam.
– Tudom – mondtam halkan. – Én is.
Csakhogy az „én is” egészen mást jelentett.
A hálóhoz kísértem. Az ágyra zuhant. Betakartam.
A lámpát lekapcsoltam.
– Timi… ugye nem haragszol…?
– Nem.
Aludt. Mélyen, nehézkesen.
Én pedig visszamentem a konyhába.
A pulton ott állt a félig kiürült sör, a pohár – és mellette az apró, fehér dobozka.
Felvettem. Megnéztem.
Propranolol. Erős nyugtató. Magas dózisban veszélyes.
Ilona nem „megnyugtatni” akart.
Hanem kiiktatni.
A félelem hirtelen kitisztult. Maradt a jéghideg józanság.
Leültem. Elővettem a telefonom. És jegyzetelni kezdtem.
Nem sírva, nem idegesen, nem fenyegetőzve.
Hanem jogilag hibátlan, részletes, dátummal és fotókkal dokumentált leírást arról, mit akartak velem tenni.
Ha akarom, egy kattintás – és a rendőrségnél van.
Nem azért írtam, hogy elküldjem. Hanem hogy nálam legyen.
Amikor végeztem, hosszú percekig mozdulatlanul ültem.
A döntés csendesen, természetesen született meg.
Felálltam. Kinyitottam egy utazótáskát. Pakolni kezdtem.
Reggel Zoltán úgy vonszolta ki magát, mint aki saját árnyékától is retteg. Leült, remegő kézzel.
– Timi… tegnap… borzalmasan viselkedtem. Nem úgy értettem…
Egy pohár vizet tettem elé.
– De. Pont úgy értetted.
Összerándult.
– Anyám csak… félti a házasságunkat. Túl sokat dolgozol. Nem alszol rendesen. Ő csak…
– Zoltán – szóltam közbe, és elé tettem a telefonomat. – Ezt olvasd el.
Elvette. Végigfutotta a sorokat.
Aztán újra. És megint.
A mellkasa kapkodva emelkedett.
Felnézett. Először láttam rajta valódi, őszinte rémületet.
– Timi… ezt tényleg… elküldöd?
– Talán igen – vontam vállat. – Egyelőre nem. Rajtad múlik.
– Mindent jóváteszek! Megmondom anyámnak, hogy…
– Nem – vágtam közbe. – Neki semmit nem kell mondanod. Előbb magadnak kell.
Nem értette.
Folytattam:
– Zoltán… én elmegyek.
Felhorkant – azt hitte, viccelek.
– Mi? Te… te nem mehetsz!
– De igen. És el is fogok.
Felálltam. A komódról elvettem a bepakolt táskát. Felvettem a kabátomat.
Zoltán az arcát fogta, kétségbeesetten.
– Timi… én szeretlek…
– Aki szeret, nem rak altatót a teájába – mondtam higgadtan. – Akkor sem, ha az anyja súgja.
A folyosóra léptem. A kilincsre tettem a kezem.
– És Zoltán… – fordultam vissza. – Tegnap azt mondtad, jót akartatok. Én is jót akarok. Magamnak.
Kinyitottam az ajtót. Becsuktam magam mögött.
Nem tettem altatót a poharába. Nem téptem szét a dobozt. Nem hívtam rendőrt. Nem csaptam cirkuszt.
Csak azt tettem, amire egyikük sem számított. Elmentem. És hosszú idő után először azt éreztem: élek.
