A futár egy csomagot hozott a jómódú kúriába, és megdermedt, amikor az ajtót a saját felesége nyitotta ki.

– Szerjózsa, masszírozd meg a lábaimat, jó? Egész nap magassarkúban voltam, teljesen kimerültem – panaszkodott Viktorija, alig hogy átlépte a ház küszöbét munka után.

Szergej is épp akkor ért haza. Mostanában igyekezett túlórázni a gyárban – többet akart keresni, hogy valami kedves aprósággal kényeztesse a feleségét.

A kezei sajogtak a fáradtságtól, de Vikának nem tudott nemet mondani.

Szótlanul leült mellé, megfogta a lábait, és óvatosan masszírozni kezdte, közben meleg mosollyal nézett rá.

– Ez új karkötő nálad? – vette észre hirtelen, tekintete megállt az aranyló csillogáson a csuklóján.

– Ó, ez? Ugyan, semmiség – legyintett könnyedén.

– Csak aranyozott, semmi több. Lilikének az udvarlója adta, de nagy volt rá, úgyhogy nekem adta.

Szergej bólintott. Lili tényleg gyakran ajándékozott Vikának dolgokat – fényűző, divatos boltokból származókat.

A családja gazdag volt, és nagylelkűen osztotta meg a barátnőjével.

Szergejt egy kicsit bántotta, hogy nem ő, hanem a barátnő okoz örömet a feleségének.

Ő maga is szerette volna kényeztetni, de már így is mindent kihozott magából.

Még futólag arra is gondolt: talán utalnia kellene Lilinek, hogy ne ajándékozza Vikát olyan gyakran?

De rögtön elhessegette ezt a gondolatot. Nincs semmi rossz a jóságban.

A barátnők közeli viszonyban vannak, mint a testvérek. Nem kell féltékenykedni az őszinte gesztusokra.

Másnap Viktorija közölte, hogy fizetés nélküli szabadságot vett ki – a nagymamája rosszul érzi magát, el kell utaznia a szomszéd városba, hogy gondoskodjon róla.

– Ne aggódj, minden rendben lesz – nyugtatta, férje szemébe nézve.

– Igen, pénzt veszítünk, de ez semmiség. A legfontosabb, hogy a nagyi felépüljön.

Három éve voltak házasok.

Szergej különleges ajándékot szeretett volna adni a feleségének az évfordulóra – régóta kinézett egy szép aranyláncot, és gyűjtött rá.

De most a tervei összedőltek: ha Vika kevesebb fizetést kap, neki kell többet betenni a közös kasszába.

– Pihenjen csak, gyógyuljon meg – bólintott.

– Te pedig semmin ne aggódj. Ha pénz kell a kezeléshez, azonnal szólj.

Megoldom. Tudok még munkát vállalni.

– Te vagy a legjobb – mosolygott meghatottan Vika, hozzábújva.

Ő valóban kész volt mindent megtenni érte.

Azt akarta, hogy boldognak érezze magát, és soha ne bánja meg a választását.

Amikor Vika elutazott, kikísérte őt a taxiba – sietett, kérte, hogy ne menjen ki a pályaudvarra.

Indulás előtt megígérte, hogy ír és telefonál, amint felszáll a vonatra.

Amikor egyedül maradt, Szergej elgondolkodott.

Több pénzre van szükség. Kiegészítő keresetet kell találni.

Egy barátja korábban ajánlotta neki a futárkodást – ő maga is dolgozott így a műszak után, és szépen keresett.

Nem milliókat, de érezhető kiegészítést.

Úgy vélte, hogy ez neki is menne, elkérte a kontaktokat, és másnap aláírta a szerződést.

Egész napos munkát nem tervezett, de ha csökkenti a gyárban a túlórákat, simán össze tudja egyeztetni, és még pluszban is kijön.

Néhány nap múlva már biztos volt benne: megéri. Kár, hogy nem hallgatott korábban a barátjára.

Már rég összegyűjthetett volna a láncra, és többet hozhatott volna haza.

Egyelőre nem akarta elmondani Vikának – ő úgyis aggódik a nagymamája miatt, elfáradt.

Nem kell terhelni. Elutazni hozzá szeretett volna, segíteni, de nem hagyhatta ott a munkát.

Úgy érezte, a maga módján segít – pénzzel, biztonsággal.

Egy nap az ebédszünetben véletlenül összefutott Lilivel egy kávézóban.

– Köszönöm neked – mondta –, az ajándékokért Vikának. A karkötő különösen tetszett neki.

Furcsa, hogy nem jó neked – pedig neked és Vikának szinte egyforma a csuklótok.

– Karkötő? – lepődött meg Lili.

– Nem emlékszem, hogy adtam volna neki karkötőt. Néhány dolgot igen, odaadtam, amikor a ruhatáramat tisztítottam, de ékszert… Nem, azt biztosan nem adtam.

Szergej összevonta a szemöldökét. Miért nem emlékszik Lili? Vagy elfelejtette – de ez valószínűtlen, jó a memóriája.

Vagy… egyáltalán nem adta. Akkor a karkötő nem tőle származik. Hát akkor kitől?

A gondolatok úgy kúsztak be, mint a kígyók: mérgezőek, szorítóak.

Nem, Vika nem tehette… Ő hűséges, becsületes. Szeretik egymást. De akkor miért?..

Honnan ez a bizonyosság, hogy minden rendben?

Nem volt oka féltékenységre, de korábban sem tudta elképzelni, hogy a felesége egy fényűző lakóparkban legyen, és ne a beteg nagymamánál…

Elhessegette a nyugtalanító gondolatokat, elköszönt Lilitől, és ment kiszállítani a rendeléseket.

Ma rövidebb nap volt a gyárban.

Amikor elért az elit lakóparkhoz, ellenőrizte a címet, és felhívta az ügyfelet.

– Köszönöm – szólt egy udvarias férfihang.

– Mindjárt lejön a feleségem, átveszi a csomagot.

Szergej nyugodtan várt, fütyörészve egy dallamot. Még néhány kiszállítás, aztán haza – a telefonhoz, Vika hívásához.

Már hiányzott neki. Örült, hogy a nagymama jobban van.

Hamarosan Vika hazatér, és ő meleg vacsorával várja majd.

Közeledett az évforduló – ideje lenne már megvenni azt a bizonyos láncot.

– Jó napot! A csomagot, legyen szíves!

A hang. Ismerős, gyengéd, otthonos – úgy hasított az elméjébe, mint egy ütés.

Szergej felnézett – és megdermedt.

Előtte állt Vika. Elegáns ruhában, ápolt hajjal, magas sarkú cipőben. Az arca eltorzult a sokktól.

— Te… mit csinálsz itt? — suttogta.

— Én… ez… és te?.. Miért vagy futár?

— És miért nem a nagymamánál vagy? — keserűen elmosolyodott.

— Hiszen a telefonban azt mondták — a feleség lejön a csomagért. Tehát te vagy a feleség itt?..

Azt hittem, a nagymamáról gondoskodsz. Aggódtam érte, imádkoztam érte. Jó, hogy nem mentem el.

Milyen bután nézett volna ki — a férj, aki a beteg anyóst látogatja meg, hirtelen felfedezi, hogy a felesége egy idegen férfi villájában él.

A keserűség egyre nőtt benne, szorítva a szívét, mint egy fogó.

A szeme csípett a visszatartott könnyektől, de Szergej összeszorította a fogát.

Bármit is tett Vika, nem akarta elveszíteni a méltóságát.

Előtte — előtte, aki az idegen házban állt fényűző ruhában — nem akart megtörtnek látszani.

— Egy kérdés, — mondta halkan, de határozottan.

— Mi hiányzott neked? Mennyi ideig akartad ezt titkolni? Vagy már készülődtél a válásra?

A hangja remegett, de tartotta magát. Minden szó erőfeszítéssel jött, minden másodperc olyan volt, mint egy ütés.

A fájdalmat magában tartotta, mélyen bezárta, hogy ne törjön ki sírással vagy kiabálással.

— Beszéljünk később, — próbált védekezni Vika.

— Nem fogok elmenni tőled. Ez egyszerűen… félreértés.

Zsora adott olyat, amit te nem tudtál nekem adni, de én csak téged szeretek.

Vele minden nem komoly. Ez… mondhatni, a „jutalom” az ajándékokért.

Mindenért, amit vett nekem, amit te nem tudtál.

Jutalom? Szergej érezte, hogy valami belül eltörik.

Tényleg azt hitte, hogy az értékes apróságok felülírhatják a házasságukat?

Hogy a szeretet, a bizalom, az együtt töltött évek kicserélhetők aranyra és luxusra? Nem akarta megbocsátani.

Nem akarta úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

Ahogy rá nézett — nyugodtan, bűntudat árnyéka nélkül — rájött: vége.

Semmiféle megbánás, semmiféle bűntudat. Csak hideg igazolás és vád az ő „elégtelensége” miatt.

— Írd alá, vidd el a csomagot és menj el, — mondta jeges hangon.

— Dolgoznom kell.

Kérte, hogy ne hozzon elhamarkodott döntéseket, nyugodjon meg, várja meg a visszatérését, hogy mindent megbeszélhessenek.

De Szergej nem várt. Nem emlékezett, hogyan jutott el az utolsó címekre, hogyan tért haza.

Csak azt emlékezte, hogy beadta a válási papírokat és módszeresen összepakolta a dolgait a bőröndökbe.

Minden tárgy — emlékeztető a hazugságra.

Minden gesztus — próbálkozás, hogy visszaszerezze az irányítást saját élete felett.

Gyűlölte magát azért, hogy nem tudta biztosítani neki a luxust.

De hamarosan rájött: tudta, mire vállalkozik, amikor hozzáment.

Tudta, ki ő — egyszerű, becsületes, szerető.

És ő őt választotta, hogy később „kijáratokat” keressen a háta mögött? Nem. Már nem hibáztathatta magát.

Amikor Vika visszatért, a lakás már üres volt — a dolgai az ajtó mellett álltak.

— Menj el, — mondta.

— Soha nem fogok megbocsátani.

Letért a térdre, könyörgött, hogy hallgassák meg, adjanak esélyt, beszélt a szeretetről, arról, hogy senki sem fog úgy törődni vele, mint ő.

Hogy ez „észvesztés” volt, és rájött a hibájára.

— Szépen udvarolt, ajándékokat adott, felajánlotta, hogy lakjam nála, amíg a felesége a klinikán van… Értem, hogy borzalmasan viselkedtem.

De nélküled nem tudok élni. Mi egy lélek vagyunk, két fél. A sors összekötött minket. Nem szakíthatod ezt szét csak úgy.

Szergej hallgatta. És minden szavával az ajkán megjelent egy halvány, majdnem észrevehetetlen mosoly — nem az örömtől, hanem a keserű megértéstől.

— Igazad van, — mondta.

— Én sem szakítottam volna el ezt magamtól. Te tetted meg helyettem. És igen, igazad van még egyben — már semmit sem lehet megváltoztatni.

Ha a sors összekötött minket, akkor ugyanúgy szét is választott.

És hálás vagyok, hogy az igazság most derült ki, és nem öt év múlva, a gyerekekkel és a közös jelzáloggal.

Ezerszer fájdalmasabb lett volna.

Utolsó pillantást vetett rá.

— Menj el. Nem fogok megbocsátani.

Vika elment. De nem adta fel. Írt, telefonált, kérte, hogy térjen vissza.

Szergej kényelmes volt — gondoskodó, türelmes, teljesítette minden kívánságát.

Tudta: ilyet többet nem talál. És ezért küzdött. De veszített. Örökre elvesztette őt.

És Szergej… Szergej újra elkezdett élni. Igen, fájt elismerni, hogy három év házasság hiba volt.

Kínzóan gondolkodott, hány férfi volt a háta mögött. De nem bánta.

Ellenkezőleg — hálás volt a sorsnak, hogy a csalás időben kiderült.

Magáért kezdett élni. Vett egy autót, amiről álmodott.

Elkezdett gyűjteni a saját vállalkozására — egy kis műhelyre, ahol valóban dolgozhat.

Kapcsolatot nem keresett. Hadd jöjjön minden a maga idejében.

Tudta: ha a boldogság elrendeltetett, megtalálja őt.

A legfontosabb — nem előre rohanni, hanem a saját útját járni.

És amikor egyszer a boldogság kopogtat az ajtón — halkan, mosolyogva fogja mondani:

— Vártalak.