Egy nap a hentes úgy döntött, hogy követi őt, és amikor meglátta, hová viszi az összes húst, azonnal hívta a rendőrséget.
Minden nap ugyanaz a hetvenéves nő látogatta meg a hentest, és rendelt negyven kiló marhahúst.
A hentes, megdöbbenve egy ilyen hatalmas rendelésen, egy nap elhatározta, hogy kideríti, mit is csinál valójában az asszony ennyi hússal — és amit felfedezett, az minden képzeletet felülmúlt.
Az idős asszony kicsi és görnyedt volt, kopott kabátba burkolózva, ráncos keze egy horpadt fémkocsi fogantyúját szorongatta.
„Negyven kiló, mint mindig” — mondta, miközben egy gondosan rendezett bankjegyköteget csúsztatott a pultra.
A fiatal hentes csendben lemérte a nagy húsdarabokat, képtelen volt elrejteni a döbbenetét.
Negyven kiló — minden egyes nap.
Eleinte azt hitte, hogy egy nagy családot etet, de ahogy teltek a hetek, a rutin sosem változott.
Az asszony alig beszélt, sosem nézett senkire, és furcsa, fémes szagot árasztott, ami a hentesnek a rozsdára és a rothadásra emlékeztette.
Hamarosan pletykák kezdtek terjedni a piacon:
— „Biztos kutyákat etet.”
— „Nem, hallottam, hogy valahol titkos vendéglőt működtet.”
— „Talán tele van a fagyasztója hússal a télre.”
A hentes legyintett a szóbeszédre, de a kíváncsisága egyre jobban gyötörte.
Végül egy jeges estén elhatározta, hogy követi.
Megvárta, míg az asszony elindul, és nézte, ahogy a nehéz kocsit húzza a hólepte utcákon.
A nő lassan, de határozottan haladt, a város pereme felé.
Elhaladt elhagyatott garázsok sora mellett, majd megállt egy régi, omladozó gyárépületnél — egy helyen, amelyet már több mint tíz éve bezártak.
Bement a hússal, és eltűnt az árnyékban.
Húsz perccel később újra előkerült — üres kézzel.
Másnap ugyanez történt.
A harmadik este a hentes már nem bírt magával, és utána osont az épületbe.
Odabent a levegő nehéz volt és baljós — vér, vas és valami vad szaga lengte be.
Aztán mély, morgó hangot hallott, amitől megborzongott.
A fal egy repedésén keresztül bekukucskálva megdermedt.
A hatalmas csarnokban négy óriási oroszlán állt, aranyszínű szemük halvány fényben izzott.
A padlót csontok és húsmaradékok borították.
Egy sarokban, egy szakadt fotelben az öregasszony ült, és egyik fenevadját simogatta, miközben halkan motyogott:
„Nyugalom, drágáim… hamarosan újra harcoltok… az emberek jönni fognak, hogy nézzék…”
A hentes hátratántorodott, elakadt a lélegzete.
Az egyik oroszlán felüvöltött, az egész épület megremegett.
Az asszony feje hirtelen felkapódott.
„Mit keresel itt?!” — suttogta, hangja inkább volt állati, mint emberi.
A rémült hentes kiszaladt, és hívta a rendőrséget.
Amikor a rendőrök megérkeztek, kiderült az igazság.
A nő valaha zoológus volt, és magához vett néhány oroszlánt, amikor a helyi állatkert bezárt — „hogy ne haljanak éhen.”
De az évek során a kétségbeesés és a kapzsiság eltorzította a szándékait.
