De az egyik tárgyat feltétlenül egy idegennek kell ajándékozni.
És mindkettőnek egyenértékűnek kell lennie.”
Olya egy ipari szomorúsággal átitatott, alumíniumízű vodkájú megyei központban élt – és ma is ott él.
Soha nem is létezett ilyen Nomakh nevű asztrológus; Olya kitalálta szeszélyből és unalomból.
Másfél óra múlva pedig már el is felejtette a tréfa tárgyát.
De a világban mindenhova vezető utak törvénye szerint Olya posztja eljutott a fővárosi egyetemista Ksenijához.
Ksenija közel sem volt ostoba, mégis elhitte Rochfor Nomakhot és jóslatát.
Melyik lány nem válik egy kicsit bolonddá decemberben?
Ksenija így sietett egy nagyáruházba, ami a metró mellett volt, belül csillogó és meleg.
Megvásárolt egy csinos pulóvert – magának – és még egyet, szintén csinosat –, nem volt világos, hogy kinek.
A bal szemével kissé kancsal kasszáslány, aki a pulóvereket csomagolta, megkérdezte: „Mindkettő önnek?”
Ksenija így felelt:
– Nem, a második ajándék – nem hallottál Nomakh jóslatáról?
És megismételte Dasa szavait a távoli megyeszékhelyről.
A poszt nem csak a kasszáslányt, hanem a sorban álló többi lányt is felkeltette az érdeklődését.
A kasszáslány elkezdte becsomagolni az ajándék‑pulóvert, és öten meg egy harmincas srác, Gurvinek‑frizurával, felnevettek:
– És kinek adod azt a szépen mintás pulóvert?
Ksenija már tartotta a saját pulóverét címke nélkül, és gyorsan meg is találta a választ:
– Neki!
És visszaadta a csomagot a kasszáslánynak.
Ő megrezzent, mintha megint ki akarták volna rúgni – mint ahogy aznap már kétszer is megtörtént vele.
– Tedd csak! – követelte Ksenija – Nomakh parancsolta!
A kasszáslány, Ljuba, aki előző nap egész fizetését odaadta az Angarszkaja utcai kommunális lakásért, szorította magához a pulóvert tartalmazó csomagot.
És nevetett.
Ksenija hip‑hopos léptekkel indult az „Ujjak mint fiúk” nevű szalonba, hogy art‑manikűrt csináltasson.
Tudta, hogy előtte tiszta boldogság vár, egy találkozás egy csodás herceggel – valószínűleg a Közgazdasági Egyetemről –, és az esti ködön túl már alig kivehető egy alpesi chalet kontúrja.
Mit is álmodhatna még egy moszkvai hó alatt élő szőke lány, öt lila tincsel és egy francia tankönyvvel a táskájában?
Az ötfős lánycsoport és a Gurvinek‑fiú visszarohantak a polcokhoz.
Útközben posztoltak Nomakhról, Danila nevű fiúnk – valójában Danila – felhívta mind a 2834 barátját, hogy azonnal menjenek és kövessék Rochfor utasítását, „ne üljenek kávézókban tiramisut nyelvek közben és az olajárakról beszélgessenek”.
Danila már öszegy vásárolt magának egy tajvani mókusszőrös parka‑kabátot, de most ott állt a kabátos polc előtt, szenvedve a második vásárlás miatti veszteségtől, mégis képtelen volt legyőzni a Nomakh asztrológiai parancsa iránti félelmét.
Mondta: egyenértékű tárgy.
Egy akril sapka nem elég.
Így megvásárolta a második parkát is, amit vietnámi mókusszőr bélelt.
Danila borús arccal hagyta el az üzletet.
Kinek és hogy ajándékozza a második parkát?
Hol találja ezt az idegent?
És nem fog-e teljes hülyének tűnni?
Egészen ésszerű gondolat egy fiatalember részéről, akinek az egyik kabátzsebében Brodsky‑kötet, a másikban Trockij‑életrajz lapul.
Így ment gondterhelten a „Blokk. Tizenkettő” nevű étterembe, ahol az ostoba csomaggal csatlakozott barátaihoz, akik egy fontos ünnepet – a Rublevski Spast – ünnepelték.
Danila elmesélte barátainak a vásárlást, a jóslatot és kínlódásait.
A főasztalnál ülő Musya becenév alatt ismert galériatulajdonos kiürítette a vodkáját, megragadta a csomagot, és kabátját sem felkapva futott a hidegbe.
A többiek követték, köztük a Dead News médiavállalat munkatársai is, akik a szomszédos helyiségben várakoztak Musyára teljes videó‑felszereléssel, józanul és dühösen.
Régen vadásztak már Musyára, aki zűrzavaros társasági életet élt, hátha elkapnak valami őrült megmozdulást – mosóporral táncolást vagy egy új színésznő karjainak kamerás felvételét Lily Dodo helyett.
Musya futott az Ostozsenka utcai sikátorokban a szent csomaggal maga előtt.
Egyszer csak megállt egy kapubejárónál, ahol egy pizzafutár ment be.
A férfi csak egy könnyű dzsekiben volt, és reszketett a Moszkva‑folyó szélétől.
„Álljál!” – kiáltotta Musya.
A futár rémületében elejtette az összes karton dobozt a könyörtelen aszfaltra, a Dead News tudósítók pedig bekapcsolták kameráikat.
Musya odaadta a fiúnak a parkás csomagot, és azonnal fölvette.
Amíg a vietnámi mókusszőrben fuldokló futár a kabátot felhúzta, Musya odahívta Danilát, és elmagyarázta neki, kit kell megköszönnie ezért az ajándékért.
Majd elfordult olasz sarokcipőivel és adott egy rövid, de ütős nyilatkozatot a Dead News‑nak.
Fél óra múlva már ragyogott az online hírekben a csatorna honlapján.
Tíz perccel később az ügynökségi hírfolyamokban futott a történet – bár anyaghűen kimaradt a részeg Musya jelenete –, és a címkék kemények és merészek voltak:
„Fesztivál‑Nomakh‑jóslat‑boldogság”.
Avdotya Anatoljevna, az Orosz Föderáció társadalmi egyenlőségért felelős miniszterének felesége, Párizsban hallott a jóslatról, amikor a Hartier ékszerüzletben vásárolt smaragdkarkötőt az újévi estélyre.
Egy barátnője – a „Szerelem és Szegénység” alapítvány vezetője – hívta fel, hogy elmondja a „hírt”, amit a gyerekek dadája mondott, akinek a testvére elolvasta Nomakhtól az iPadjén.
Avdotya Anatoljevna meghajolt az kirakat előtt, az eladók, asszisztensek és biztonságiak is utánozták mozdulatát, mintha egy apró imát részleteznének.
De kételkedni kezdett: vajon tényleg vegyen egy másik karkötőt?
És odaadja egy kéregetőnek?
Őrültség.
De maga Nomakh követeli.
És ő is szeretett volna szelídíteni az előtte álló rossz sorsán.
Felhívta férjét, aki épp sürgős tanácskozást tartott, hogy megmentsék a szibériai Bolshie Saharki lakóit a hidegtől.
Nem volt ideje hülyeségekre, és borzasztóan rámordult: „Vegyél gyorsan, máskülönben mások teszik meg!”
Így hát Avdotya Anatoljevna megvásárolt még egy rubinkarkötőt.
Vidám párizsi utcákon autózva gondolkodott: „Kinek is adjam ezt?”
Gyorsan megunta az egészet, káromkodott magára, Nomakhra és leginkább az indiai sofőrre.
Végül meglátott egy idős nőt öt kutyával, aki egy francia nyelvű táblát tartott:
„Kicsi barátaim éheznek.”
Az extra gesztus kedvéért azonnal Zizi‑re tette a karkötőt – a legkisebb kutyának.
Átadta a hitelességi tanúsítványt, a számlát és egy ajándékjegyet, elmagyarázta Nomakhról és távozott.
Az idős hölgy, aki orosz emigránsok lányaként menekült Konstantinápolyba egy vén gőzhajón, pontosan tudta, hogy az életben bármi megtörténhet.
Ráadásul őszintén hitt az asztrológiában és a szerencsés csillagban.
A második világháborúban a németek halálra ítélték az ifjú nőt állítólagos ellenálló kapcsolatai miatt.
Amikor hosszú folyosón vezették, hirtelen parancsot kaptak: engedjék el.
Úgy tűnik, bájos barátnője, Zizi – aki dalokkal szórakoztatta a megszállókat – esett áldozatul a Gestapo tisztjének kegyének.
Az elhunyt barátnő emlékére nevezték el a kutyust.
Az öreg hölgy elfogadta a karkötőt, mint teljesen természetes ajándékot – a koronáját hosszú, furcsa és izgalmas életének, amiből szinte mindent elvesztett, kivéve a csillogást a szemében.
De nem jutott messzire: türelmetlen arab tinik tépték le Ziziről a karkötőt, és elrohantak.
Nem ismerték jól a grófnőt, aki ifjúkorában áriákat énekelt az Aida és a Traviata darabokból.
A grófnő olyan hangosan sírt, hogy azonnal három rendőrautó száguldott oda.
A kapitányságon mindent elmondott.
A rendőrök még az ékszerüzletbe is elmentek – nem találtak hibát.
Két óra múlva az idős hölgy fekete szaténruhában, rubinkarkötővel a francia nemzeti csatorna stúdiójában ült, és mesélt az életéről, a karkötőről és az emlékezetes családi darabról, amit az anyja 1942-ben eladott egy bolhapiacon.
Mivel a grófnő már fiatal korától mesélő volt, az ismeretlen asztrológus Nomakhról is rendkívül bájos részletekkel egészítette ki a történetet.
A nézők azonnal elhitték és rohantak az üzletekbe – hogy jobbá tegyék a sorsukat.
Az egész Európát, majd Észak‑ és Dél‑Amerikát is elérte a hullám.
Később eljutott Kínába is, ahol még a Kínai Kommunista Párt vezetője is buzdította a nemzetet, hogy
kövesse No‑mah öreg mestert.
…És Olya, az alumíniumvárosból, az esti bencol‑szagú levegőbe lépett.
Előtte tolta a tolószékét nővére, Tanya, aki egy éve ült benne.
Tudott még néhány óráig matekot tanítani, majd elfogyott az ereje.
Súlyos betegséget diagnosztizáltak nála, ami lassan, de biztosan rombolta a testét, mintha minden nap egy négyzetet húzott volna ki a „füzetében.”
És már csak pár oldal maradt belőle.
Az orvosok őszintén elmondták Olyának, hogy a nővérének szó szerint három hónapja van hátra.
Elvileg lehetőség lett volna egy műtétre Németországban – olyan összegért, ami megegyezne Olya és Tanya teljes körzetének árának, beleértve a fölöttük lévő darabka eget.
Röviden: nem volt értelme tovább beszélni róla.
És minden este Olya kihúzta a tolószéket, hogy a nővére csodálhassa az embereket és az üzem hatalmas kéményeit, amelyek sárga füstöt ontottak.
Egyszer csak megállt előttük egy varázsautó – a városban csak kettő volt: a polgármesteré és a kormányzóé.
Egy sötét öltönyös, bordó nyakkendős férfi szállt ki belőle.
Nem mutatkozott be, de most Olya és Tanya úgy gondolja, hogy ez a modern, karbantartott angyal arca.
Egy órával korábban ez az Angyal a kínai partnereivel megvásárolta a helyi üzem irányító részvénycsomagját.
Boldog – ha nem is nagyon – de elégedett volt.
És ekkor az egyik kínai barátja SMS‑t kapott a lányától – Nomakh jóslatáról, és arról, hogy egymilliárd kínai megőrült és üzleteket rohant, ahol már vörös plakátok voltak: „Vegyél kettőt – a másodikat ajándékozod!”
A kínai átadta az SMS‑t társának, azzal a javaslattal, hogy hallgassanak Nomakhra.
A partner elgondolkodott: „Vettem részvényeket… még ha veszek is még egyet, hogyan adom majd oda? Ez ostobaság!”
De amikor meglátta Olyát és Tanyát az autó ablakából az útjukon a repülőtérre, az Angyal hirtelen tudta, mit kell tennie.
És ezt mondta a lányoknak: „Nem tudok nektek egyenértékű dolgot adni, sajnálom – ez üzleti logika ellen való.
De remélem, adhatok valami mást?”
És meg is tette.
Igen, adott valamit, ami talán kevesebbet ér, mint az irányító részvénycsomag vagy akár egy mintás pulóver, vagy talán semmit sem ér, mert senki, még a legnagyobb kínai bölcs sem tudná valaha értékelni.
Olyának adott – a haldokló Tanyának – életet.
És ezzel lezárta ezt a kacskaringós, újévi szerpentin‑történetet, amely egy vidéki lány ostoba tréfájával kezdődött és ugyanott fejeződött be.
És az, hogy a naiv világ bekapcsolódott – vajon ez valóban rossz?
