Ez volt az az este, amire hetek óta vártam.
Randim volt Dániellel, egy sráccal, akit egy közös barátunkon keresztül ismertem meg.
Már egy ideje beszélgettünk, és néhány kávézós találkozó után végre eldöntöttük, hogy komolyabban vesszük a dolgot.
Kedves volt, vicces, és volt benne valami megmagyarázhatatlan vonzerő, ami miatt könnyű volt kedvelni.
A randi napján órákon át próbáltam kiválasztani a tökéletes ruhát.
Jól akartam kinézni, de nem akartam túlzásba esni, és a döntés egyre nehezebb lett.
Ahogy a szekrényemben turkáltam, rájöttem, hogy már egy ideje nem mostam ki a ruháimat, így a legtöbb kedvenc darabom piszkos volt.
Kétségbeesve fordultam a lakótársamhoz, Mayához, akinek mindig tökéletes volt a stílusa.
„Hé, Maya, teljesen tanácstalan vagyok” – mondtam, miközben egy régi pulóvert tartottam a kezemben.
„Kölcsönkérhetnék valamit a randimra? Megígérem, hogy tisztán visszaadom.”
Maya, aki mindig nagylelkű volt, mosolyogva kivett egy bőrdzsekit a szekrényéből.
Ez volt az a fekete bőrdzseki, amit mindig csodáltam, de sosem mertem kérni.
Habozás nélkül átnyújtotta.
„Vedd csak fel. Tökéletesen fog állni.”
Ahogy magamra vettem, rögtön jobban éreztem magam.
Tökéletes kiegészítője volt az egyszerű szettemnek, és alig vártam, hogy megmutassam Dánielnek.
Gyors búcsút intettem Mayának, aki épp a telefonjába mélyedt, majd elindultam otthonról.
Amikor megérkeztem az étterembe, ahol találkoztunk, Dániel már az asztalnál ült, és ugyanolyan jóképű volt, mint mindig, lezser stílusával.
Meleg öleléssel üdvözöltük egymást, majd elmerültünk egy finom vacsorában.
A beszélgetés könnyedén folyt, és minden tökéletesnek tűnt.
Úgy éreztem, végre találtam valakit, aki több lehet egy egyszerű randinál.
Ahogy telt az este, elnézést kértem, hogy kimehessek a mosdóba.
Mikor visszajöttem, Dániel épp a dzsekimet tartotta a kezében.
Észrevette, hogy egy kicsit hűvös van, és kedvesen a székem támlájára akasztotta.
De amikor belebújtam, valami furcsát éreztem.
A belső zsebben volt valami kis dudor.
Olyan sietősen vettem fel, hogy eszembe sem jutott átnézni előtte.
Kíváncsian belenyúltam a zsebbe, azt gondolva, hogy biztos csak egy régi blokk vagy valami apróság maradt benne.
De amit kihúztam, attól megállt bennem az ütő.
Egy kis átlátszó műanyag zacskó volt, benne fehér porral.
Az agyam zakatolni kezdett, miközben remegő ujjaimmal szorongattam a zacskót.
Tudtam, hogy mi ez.
Drog.
Egy pillanatra minden elhomályosult körülöttem, mintha víz alatt lennék.
Valami illegálisat tartottam a kezemben, és fogalmam sem volt, hogy került oda.
A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam, mit kezdjek ezzel.
Mindig azt hittem, hogy Maya megbízható.
Volt egy stabil munkája, kedves szíve és józan gondolkodása.
De ez… ez teljesen más volt.
Lehetséges, hogy valaki viccből tette bele a dzsekijébe?
Vagy Maya titkolt előlem valamit egész idő alatt?
Már majdnem felhívtam, de nem akartam feleslegesen pánikolni, amíg nem tudtam biztosat.
Mi van, ha csak túlreagálom?
Mi van, ha van erre valami ártatlan magyarázat?
De minél tovább néztem a zacskót, annál nehezebb lett a döntés.
Visszacsúsztattam a zsebbe, és próbáltam nyugodt maradni.
De amikor visszaültem az asztalhoz, már máshol jártak a gondolataim.
Dániel beszélt, de én alig hallottam, amit mond.
Hogyan tehetnék úgy, mintha minden rendben lenne?
Nem akartam, hogy észrevegye, hogy valami baj van, de minden sejtem azt súgta, hogy ez nem csak egy egyszerű félreértés.
„Minden rendben?” – kérdezte Dániel lágy, aggódó hangon.
„Nagyon csendes vagy. Valami történt?”
Gyorsan bólintottam, és erőltetett mosolyt villantottam.
„Igen, csak elgondolkodtam valamin” – próbáltam meggyőzően mondani.
De ahogy rám nézett, tudtam, hogy nem hitt nekem.
„Szeretnél hazamenni?” – kérdezte, és láttam rajta, hogy tényleg aggódik értem.
„Nem, nem, minden rendben” – vágtam rá, de a hangom elárult.
„Csak egy kicsit elkalandoztam. Sajnálom.”
De az agyam még mindig a dzsekiben talált drogon járt.
Ahogy telt az este, egyre kevésbé tudtam koncentrálni.
Alig figyeltem Dániel történeteire, mert a saját gondolataim elnyomták őket.
Hogyan kérdezzem meg erről Mayát?
Egyáltalán hogyan hozhatnám szóba?
Mikor végeztünk a vacsorával, Dániel felajánlotta, hogy hazavisz.
Elfogadtam, és bár a friss levegő jól esett, a gondolataim továbbra is cikáztak.
Egyetlen kérdés zakatolt a fejemben: Maya hogyan keveredett ebbe bele?
Amikor megérkeztünk a lakásomhoz, megköszöntem Dánielnek az estét, de a szavaim üresnek tűntek.
Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, és a fejem majd’ széthasadt a kérdésektől.
„Hé, szeretnél feljönni egy italra?” – kérdeztem, próbálva fenntartani a normalitás látszatát.
Egy pillanatig habozott, de aztán elmosolyodott és bólintott.
„Persze. Csak hozom a kabátomat.”
Ahogy beléptünk az épületbe, remegő kézzel írtam egy üzenetet Mayának.
„Hé, beszélnünk kell valami fontos dologról, amikor hazaérek. A dzsekidről van szó.”
El sem tudtam képzelni, hogyan fog reagálni.
Mi van, ha fogalma sincs az egészről?
Mi van, ha akaratlanul belekeveredtem valamibe?
Mire Dániellel felértünk a lakásomhoz, készen álltam arra, hogy szembenézzek Mayával és kiderítsem az igazságot.
De a baj az volt, hogy fogalmam sem volt, hogyan kezdjek neki.
Csak egy dolgot tudtam biztosan: ez az egyszerű randi sokkal többé vált, mint amire valaha számítottam.
Egy olyan rejtély kellős közepébe csöppentem, amibe soha nem akartam belekeveredni.
