Tamara néni arcán a döbbenet lassan vegyes érzelmekké változott: bizalmatlanság, fájdalmas remény, félelem.
És a férfi, aki az ajtónál állt, egyáltalán nem mozdult, csak mély levegőt vett, és óvatosan, szinte suttogva megszólalt:
— Tamara? Te… te vagy az?
— Vasile?.. — hangja áruló módon megremegett.
— Te… életben vagy?..
A korlátnak támaszkodott, hogy ne essen el.
Réges-régen, több mint negyven évvel ezelőtt, az ő Vasile-je elment dolgozni… és eltűnt.
Eleinte még jöttek levelek, aztán egyetlen hívás — és vége, csend.
Keresték, eltűntként jelentették, és a faluban már rég halottnak hitték.
De ő… ő várt rá.
Sokáig.
Várt, amíg megtanult remény nélkül élni.
És most nézd csak, ott áll előtte.
Ősz, kissé görnyedt, de ugyanazzal a mosollyal a szemében, ugyanazzal a anyajeggyel a szemöldöke mellett.
Egy régi szerszámos ládát tartott a kezében.
— Hogyan… hogy… — hangja megint elgyengült.
— Miért nem jöttél vissza?
Vasile sóhajtott, és lehajtotta a fejét.
— Balesetem volt.
Elvesztettem az emlékeimet.
Csak egy éve kezdtek visszatérni apránként az emlékek…
És az első arc, ami eszembe jutott, a tied volt.
Egy régi irattárban találtam egy címet… a tiedet.
És elmentem dolgozni abban a cégben… „Óradíjas férfi”, mert azt hittem, talán ismerek ott valakit…
És íme, itt vagyok…
— Istenem… — Tamara azonnal leült a tornác melletti padra, úgy, ahogy volt, kendőjét le sem vette.
— Azt hittem, már rég a föld alatt vagy…
Annyi év…
És én tényleg intéztem neked nyugdíjat, képzeld csak el!
Mindketten nevettek — egy kicsit könnyek között, egy kicsit a fájdalomtól átszőve.
Aztán csend lett, de nem nyomasztó, inkább olyan, ami átölel és azt súgja: „Minden rendben lesz”.
— És… — kérdezte Vasile óvatosan — mégis megnézzem a tetőt?
Tamara újra nevetett.
— Hát nézd csak, hogyne.
És én főzök egy teát.
Van még abból, amit szerettél, mentaleveles.
Azóta minden megváltozott Tamara néni házában.
A tető már nem eresztett, a kerítés egyenesen állt, mint egy katona, és az ablakoknál újra virágok nyíltak.
De a legfontosabb — a szemében újra felcsillant egy szikra.
Mert minden reggel, mint régen, két csészével főzött kávét, és Vasile megjavított mindent, ami az útjába került — mintha pótolni akarná az elvesztegetett éveket.
A szomszédasszonyok persze egy ideig folyton pletykáltak.
Catrina mindig azt mondogatta, hogy „ő hozta szerencsét Tamara néninek, hiszen ő találta meg a cég számát”.
És a faluban már viccelődtek: „Szeretnél szerencsét?
Hívd a ‘Óradíjas férfit’!”
És csak Tamara néni, esténként, amikor a padon ült Vasile mellett és a csillagokat nézte, néha suttogta:
— Jó, hogy visszajöttél… még ennyi idő után is.
Mert a szerelemnek… nincs órája.
Ha tetszett a történet, ne felejtsd el megosztani a barátaiddal!
Együtt tovább vihetjük az érzelmet és az inspirációt.
