— A számlán már csak nyolcezer forint van — tette hozzá, majd visszafordult a tévé képernyője felé.
Mária a konyhaasztalnál állt, kezében a havi bevásárlólistával. Kint októberi szél viharzott, verdesve az ablakot. Bent meleg volt, mégis érezte a hideget a csontjaiban.
Lerakta a papírt. Nem szólt egy szót sem. Harmincegy éve szokása volt ilyenkor hallgatni.
A nyolcezer forint azt jelentette: ezen a héten nem lesz hús. Azt jelentette: a mosogatószer fogytán van, majd valamit talál.
Azt jelentette: a cipőorr kezdett szétválni, de még kibírja egy darabig. Mindig kibírta még egy darabig.
— Mária, hallottad? — szólt be Sándor a nappaliból.
— Hallottam — felelte Mária.
A listát félrehúzta, elővette a kis kockás füzetet a fiókból. Ebbe vezette minden hónapban, mire ment el a pénz.
Régi szokás volt, anyjától tanulta. Anyja azt mondta: ha lejegyzed, legalább látod, nem őrült vagy.
Mária nem volt az. Csak egyre világosabban értette, hogy valami nincs rendben.
A füzetbe írta: október. Bevásárlás: 12 400 Ft. Rezsitartozás: 8 200 Ft. Maradvány: 0.
Becsukta a füzetet, és nekiállt a vacsorának. Krumpli, hagyma, egy kevés zsír. Úgy főzött, ahogy mindig: nem panaszkodott, nem kért magyarázatot, csak tette a dolgát.
Kint a szél egyre dühösebben csapott az ablaknak.
Három hónappal korábban Mária véletlenül belenézett Sándor telefonjába.
Nem akarta. Nem szokott ilyet csinálni. De Sándor a kanapén elaludt, a telefon kiesett a kezéből, és amikor Mária mellett ment, hogy lekapcsolja a villanyt, a kijelző felvillant.
Egy üzenet. Egy ismeretlen szám. Alatta: *Küldtem az ötvenet. A következő hónapban is meglesz. Ne aggódj.*
Ötven. Ötvenezer forint. Mária megdermedt, a szíve kalapált.
Leoltotta a villanyt, és ágyba bújt. Egész éjjel nem tudott aludni.
Másnap reggel, amikor Sándor a fürdőbe ment, Mária gyorsan felkapta a telefont.
Megkereste a számot. Név nem volt, csak a szám. Visszagörgetett az üzenetek között.
Három hónapja érkezett a pénz. Minden hónapban ötvenezer. Egyszer hetvenöt.
*A gyógyszer drága, tudom.* — írta Sándor egyik üzenetében.
*Köszönöm, édesem. Nem tudom, mit tennék nélküled.* — jött a válasz.
Mária letette a telefont. Visszament a konyhába, elkészítette a reggelijét — egy szelet kenyér, margarin, tea —, leült, és evett.
„Gyógyszer” — gondolta. „Persze. Gyógyszer.”
Nem sírt. Valami furcsán hűvös érzés töltötte el, de nem tört ki belőle könny. Csak ült, evett, és nézte a kockás füzetet a fiókban.
Ötvenezer havonta. Három hónapja. Az ő nyolcezer forintjuk mellett.
Délután felhívta Andreát.
Andrea régi barát volt, harminc éve ismerték egymást.
Ritkán találkoztak mostanában — Mária mindig azt mondta, nincs ideje —, de amint hallotta Andrea hangját a telefonban, valami fellazult a mellkasában.
— Szia — mondta csak.
Andrea azonnal ráérzett. Mindig ráérzett.
— Mi történt? — kérdezte.
— Semmi. Csak… — Mária elhallgatott. — Találkozhatnánk?
Másnap délután ültek a kis presszóban, ahol régen gyakran találkoztak.
Andrea kávét rendelt, Mária teát. A pincér elment, csend lett.
— Mesélj — mondta Andrea.
Mária elmondta. Tények, sorrendben. Az üzenetek, összegek, a „gyógyszer.”
Andrea végighallgatta. Nem szakította félbe, nem reagált, csak hallgatott.
— Mióta tart ez? — kérdezte, amikor Mária elhallgatott.
— Pontosan nem tudom. Három hónapja biztosan. De a számok… már régebben is… — Mária a kezére nézett. — Legalább egy éve gyanús volt.
— Szóltál neki?
— Kétszer.
— És?
— Azt mondta, kiadásai vannak. Hogy a vállalkozás nem megy jól. Hogy szorítsam a költségvetést.
Andrea hallgatott egy pillanatig. Aztán:
— Mária. Harminc éve szorítod a költségvetést.
— Tudom.
— Nem, nem érted. — Andrea előrehajolt. — Ha értenéd, nem ülnél ilyen nyugodtan itt.
Mária felnézett.
— Éppoly nyugodtan ülök — mondta. — Csak még nem döntöttem el, mit tegyek.
Andrea hátradőlt, nézte barátnőjét, majd bólintott.
— Rendben. Mire vársz?
— Az évfordulóra — felelte Mária.
November 13-án volt az évfordulójuk. Harminckettő év.
Három héttel az Andrea-találkozó után Mária elővette a kockás füzetet, visszalapozott. Egészen a legelejéig.
Az első bejegyzés tizenhárom évvel ezelőttről származott. Az első tíz év rendben volt. Sándor keresett, nem sokat, de stabilan.
Mária dolgozott — könyvelőként egy kis cégnél —, és a két fizetés elég volt.
Hús vasárnap, nyaralások, Balaton, Eger, Horvátország.
Aztán megszületett László, Mária otthon maradt. Sándor azt mondta: a gyereknek anya kell.
Mária beleegyezett, mert szerette a fiát, és hitt a döntésben.
Sándor vállalkozni kezdett. Az első csődölt, a második is. A harmadik valahogy ment, de mindig akadt váratlan kiadás.
Mária visszamenné dolgozni, de Sándor szerint nincs értelme. A bölcsőde drága, a kereset felét elvinné.
Mária otthon maradt.
Az utóbbi öt évben a háztartási keret lassan csökkent. Apránként, ahogy a víz koptatja a követ.
Mária alkalmazkodott. Mindig alkalmazkodott. Kevesebb hús, olcsóbb mosószer, régi kabát.
Közben Sándor kávézott, új cipőt vett, és havonta ötvenezer forintot küldött valakinek „gyógyszerre.”
Mária becsukta a füzetet.
„Harminckettő év — gondolta. — Még a margarin árát is számba vettük.”
A vacsorát kezdte megtervezni.
Az évforduló előtt Sándor megemlítette, hogy Boglárka is jön.
Boglárka a húga volt, negyvenöt éves, elvált, mindig volt véleménye. Mária soha nem szerette, de tűrte. Harminckét éve tűrte.
— Meghívtam Bogit — mondta Sándor reggel. — Régen voltunk együtt.
— Rendben — bólintott Mária.
— Valami szépet készítesz?
Mária a tűzhelyre nézett.
— Igen. Valamit szépít csinálok.
Sándor bólintott, felállt. Soha nem kérdezte, mire gondol.
Elővette az anyjától kapott abroszt. Fehér, horgolt szegéllyel, csak ünnepekre tartogatta. Mária tizenkét éve nem használta.
Most kimosta, kivasalta, keze kissé remegett.
Elővette a porcelánkészletet is, esküvői ajándék volt, tizenkét személyes, fehér-arany szegéllyel.
Az egyik csészének lepattant a füle, azt félretette. A többi tökéletes.
Kivette a két magas ezüst gyertyatartót, a régi gyertyákat, amik évek óta a szekrény mélyén hevertek.
A piacra ment. Egy vekni kenyeret vett. Hazafelé három fehér krizantémot, a legolcsóbbat, de szépet.
November 13-án délután Mária megterítette az asztalt.
Először az abroszt simította ki, majd a porcelánt helyezte el — három teríték, pontosan, rendben. Kés, villa, kanál a megfelelő oldalon.
A gyertyatartókat középre tette, meggyújtotta a gyertyákat. A krizantémokat apró vázába helyezte a gyertyák mellé.
Végül a kenyeret minden tányérra szeletelte. Egy szelet, semmi más.
Csak a kenyér, a gyertya fénye, a fehér-arany porcelánon, az anyja horgolt abrosza felett.
Hátralépett, végignézte az asztalt.
Lenyűgöző volt. Tényleg gyönyörű — a fehér és arany, a gyertyafény, a krizantémok, a horgolt minta. Ünnepi látvány.
Mária leült a konyhaszékre, és csendben várt.
Sándor és Boglárka fél hatkor léptek be.
Először hallotta a kulcs csikordulását a zárban, majd Boglárka hangját az előszobából — valami a busz menetrendjéről, aztán nevetés.
Sándor is nevetett. Mindig derűs volt, amikor mások érkeztek.
— Mária! — szólt be. — Megérkeztünk!
— Tudom — felelte Mária a konyhából.
Hallotta, ahogy leveszik a kabátjukat, hallotta Boglárka cipőjének nyikorgását a parkettán. Aztán kinyílt a nappali ajtaja.
Csend lett.
Mária nem mozdult. A konyhában maradt, hallgatta a szokatlan, nehéz csendet.
— Mi ez? — kérdezte Boglárka.
Senki sem válaszolt.
— Sándor, mi ez az asztal?
Mária hallotta, hogy Sándor egy lépést tett. Aztán újra csend lett.
Bement a nappaliba. Az ajtóból nézte őket. Sándor az asztal végénél állt, és nézte a három tányért, a három szelet kenyeret, a gyertyákat, a krizantémokat, az abroszt.
Az arca különös volt — nem haragos, nem döbbent, csak… furcsa. Mintha valami lassan süllyedne benne.
Boglárka a másik oldalon állt, és Máriára pillantott.
— Ez a vacsora? — kérdezte élesen, de bizonytalanul.
— Ez az évfordulós vacsora — mondta Mária.
— De… — Boglárka a tányérokra nézett. — Csak kenyér van.
— Igen — felelte Mária.
— Miért?
Mária nem válaszolt. Leült a helyére, a tányérja elé, összekulcsolta a kezét az ölében, és Sándorra nézett.
Sándor nem nézett vissza. Csak a tányérját bámulta.
— Mária — szólt végül, halkan.
— Üljetek le — mondta Mária. — Megterítettünk.
Boglárka nem mozdult. Állt, felváltva nézte Máriát és az asztalt, szája mozgott, de semmi hang nem jött ki.
— Ez tréfa? — kérdezte végül.
— Bogi — szólt Sándor, és hangja megállította Boglárkát.
Boglárka leült. Sándor is.
Csend lett.
A gyertyák lángoltak. A krizantémok hófehérek voltak a fényben. Az anyja horgolt abrosza tökéletesen feszült, minden szála a helyén.
Mária a kenyerét nézte. Nem nyúlt hozzá. Csak ült, csendben, a gyertyák fényében.
— Mária — mondta Sándor újra, hangja mélyebb lett. — Én… tudok róla.
Mária felnézett.
— Tudod — mondta. Nem kérdés volt.
— Igen.
— Mennyit?
Sándor a kezét nézte.
— Tizenhárom hónapja — mondta. — Összesen… — elhallgatott. — Összesen hatszázhatvanezer forint.
A szám ott lebegett a levegőben, a gyertyafény és a fehér porcelán, a horgolt abrosz felett.
Boglárka keze megmozdult az asztalon.
— Sándor — mondta halkan.
— Csend — felelte Sándor.
Boglárka elhallgatott.
Mária nem szólt. Nem is kellett. Az asztal mindent elmondott: a gyönyörű terítést, a tiszta porcelánt, a három szelet kenyeret.
Harminckét év. Hatszázhatvanezer forint. Egy szelet kenyér tányéronként.
— Vissza fogom adni — mondta Sándor.
Mária ráemelte tekintetét.
— Hogyan?
— Van még a régi számlán. Volt egy tartalék, amit… — újra elhallgatott. — Volt tartalék. Nem mondtam el.
„Persze, hogy volt — gondolta Mária. — Persze, hogy volt tartalék, amit elhallgatott.”
— Mennyi? — kérdezte.
— Négyszázat tudok most visszaadni. A maradékhoz idő kell.
— Meddig?
— Hat hónap.
Mária egy pillanatig nézte az asztalt — a gyertyákat, a krizantémokat, az anyja horgolt abroszát.
— Rendben — mondta.
Boglárka felállt.
— Én akkor… — kezdte.
— Maradj — szólt Mária nyugodtan. Boglárka visszaült. — A vacsorát megterítettük. Maradj.
Boglárka maradt. Ettek a kenyérből. Mindhárman. Csendben, a gyertyafény alatt, az anyja abrosza felett.
Másnap reggel Mária felöltözött, magához vette a személyijét, és a bank felé indult.
A sorban egy fiatal nő böngészett a telefonján, egy idős úr a papírjait rendezgette. Mária türelmesen várt.
Amikor sorra került, leült a pulthoz, az ügyintéző egy huszonéves lány volt, nyugodt arccal.
— Számlát szeretnék nyitni — mondta Mária. — Saját névre, kizárólagos hozzáféréssel.
— Természetesen — felelte a lány, és előkészítette a papírokat. — Milyen típusú számlát szeretne?
— Olyat, amelyet senki más nem lát — mondta Mária. — Csak én.
A lány bólintott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb kérése.
Mária aláírta a papírokat. A lány elmagyarázta a feltételeket — kamat, díjak, hozzáférés. Mária hallgatott, kezét nézte az asztalon.
Rendes kéz. Dolgos kéz. Harminckét év keze.
Amikor kilépett a bankból, az októberi nap előbújt egy felhő mögül. Hideg volt, de a napfény aranyszínűen ragyogott.
Megállt, kotorászott a táskájában az új kártyáért. Megtalálta, a tenyerébe vette.
Kis, kék műanyag lap volt, rajta a neve:
Mária.
Csak ennyi.
A nap melegítette a kezét, a kártya hűvös maradt — olyan, amilyen az új dolgok szoktak lenni.
