Kész lenne ezért egy gonosz cigányt vagy egy irigy szomszédot hibáztatni, míg véletlenül rá nem jön, hogy az átka valójában bumeráng egyetlen durva szóért.
— Micsoda maszatos vagy!
Takarítsd el a mancsodat.
Nézz a szemembe, ha tudni akarod az igazat — az öregasszony hangja recsegett, mint egy be nem zsírozott szekér, mégis volt benne olyan hatalom, hogy végigfutott a hideg a hátamon.
Én, Véra, felhúztam az egyik szemöldökömet, és az arcomra a legteljesebb szkepszist festettem.
Egy pályaudvari cigány, akiből méterekről árad az olcsó dohány és a macskapisi szaga, majd engem fog illemtanra tanítani?
Mégis, összeszorított ajkakkal, szándékosan tágra nyitott szemmel rábámultam.
Mit tehettem volna?
A sors pont ehhez a padhoz sodort.
— Jó, nézek — morogtam az orrom alatt, a büszkeségemet a kifáradt lelkem legmélyére söpörve.
— Csak ne fúrj belém így, mert lyukat égetsz.
Az öregasszony volt az utolsó reményem.
A könyvelésen a lányok, ahol a jelentéseket görnyedve csináltam, a dohányzóban pletykáltak róla.
Azt mondták, a vén boszorka látja azt, ami a halandók szeme elől rejtve marad, mintha a szemlencséje helyén varázsgömbök lennének.
Talán fényt derít arra, mi történik velem.
Régen messzire kerültem, és kóklerségnek tartottam az egészet, míg pár hónapja pont itt, az átjárónál össze nem koccantunk homlokkal.
Én akkor a feneketlen táskámban túrtam a szerencsétlen bérletem után, ő meg a koszos rongyzsákjában matatott.
Még csak nem is köszöntünk, csak pár csúnya szót vágtunk egymás fejéhez, aztán szétszéledtünk, mint két ellenséges hajó a ködben.
Ma pedig mintha a földből nőtt volna ki, és elállta az utamat a vágyott pad felé.
Mintha tudta volna, a vén banya, hogy egyszer úgyis odakúszom hozzá.
— Na? — törtem meg végül a csendet.
— Mit látsz a kristálygömbödben?
— Vagy ahogy te jósolsz… pénzért?
Mostanában valami furcsa, ragacsos érzés üldözött.
Úgy tűnt, mintha átitatott volna a kosz.
Fizikai, láthatatlan, de tapintható — mint a víz felszínén a vékony olajfilm.
Ötpercenként kezet akartam mosni, és a zuhany esti tisztulási rítussá vált, ami órákig tartott.
A múlt héten pedig elkéstem a megbeszélésről, mert ahelyett, hogy megittam volna a kávét és kifestettem volna a számat, hirtelen eszembe jutott, hogy sürgősen fel kell sikálnom a konyhai tűzhelyet.
Régen filozofikusan viszonyultam a kreatív rendetlenséghez: azt hittem, a kupi az asztalon a rend jele a fejben.
Most meg nem tudtam lehunyni a szemem, ha a mosogatóban egy mosatlan bögre maradt.
A mániám geometriai haladványban nőtt, akár a tökéletesre vasalt ágyneműhalom, amit minden este lefekvés előtt újra és újra átrendeztem.
A cigányasszony elrántotta a kezét, és a háta mögé dugta, mintha el tudnám lopni.
Végigmért a ragadozó tekintetével, és még arrébb is húzódott a padon.
— Káprázat ül rajtad, édes.
Idegen rosszindulat, ami pókhálóként teker köréd.
Most már mindenhol koszt látsz, és magad is úgy érzed, mintha járó szeméttelep lennél — mondta, és a szavai úgy estek a tér csendjébe, mint a nehéz kövek.
— De te ezt te is érzed, ugye?
— Gyanítom — sziszegtem a fogam között, érezve, hogy forr bennem az ingerlékenység.
— És mit parancsolsz?
— Holdfogyókor ráolvasást mondjak?
— Vagy vegyek egy döglött békát?
— Ahhoz előbb tudnod kell, ki kavarta ezt fel.
A forráshoz kell menned — beszélt rejtvényekben, és ettől csak még jobban idegesített.
— És hol találom meg ezt a forrást? — csattantam fel, vissza se fogva magam.
— Te vagy itt a nagy szakértő a boszorkányságban meg a mindenféle ördögségben!
— Neked kell megmondanod!
A cigányasszony elhallgatott.
A ráncos arca, mint egy sült alma, gondolkodóba merevedett.
Látszott, ahogy a régi szemében a sajnálat, a harag és — talán — a félelem küzd egymással.
— Adj egy érmét — fújta ki végül.
— De csak a padra tedd, ne a kezembe.
— Nem kell a pénz energiáját rajtam átfolyatni.
— Két nap múlva gyere.
— Szerzek neked különleges vizet, ráolvasottat.
— Esténként ezzel mosakodsz lefekvés előtt.
— Lemossa rólad a szennyet, mint a hagymahéjat.
Szótlanul letettem a bankjegyet a pad koszos deszkájára, és köszönés nélkül elindultam.
A fejemben örvénylettek kollégák, ismerősök, volt pasik arcképei — vajon melyikük lehetett olyan ravasz, hogy ezt a bajt rám küldje?
De ez a gondolat hamar elsüllyedt egy másik, sürgetőbb áramlatban.
Azt kaptam észre, hogy fejben már nagytakarítási tervet írok: először a lábasok, csillogjanak, aztán a nemes evőeszközök, végül a vitrinben porosodó készlet.
Mi a fenéért csinálom ezt?!
Megálltam a járdán, és erősen megráztam a fejem, mintha így el tudnám űzni a bűbájt.
— Két nap — suttogtam mantraként.
— Csak két napot kell kibírni.
— Erős vagyok, megcsinálom.
Otthon a megszokott csend fogadott, ami most nem meghittnek, hanem nyomasztónak tűnt.
Ledobtam a cipőmet, és át sem öltözve a felmosóért rohantam.
A padló ragyogott, de nem adott elégedettséget.
Akkor zuhanyozni mentem.
Olyan dühvel dörzsöltem magam a durva szivaccsal, mintha le akarnám kaparni a bőrömet, míg a testen bíbor nyomok nem jelentek meg.
Levendulás testápolóval próbáltam lenyugtatni magam, aztán belehuppantam a fotelbe.
Egyetlen másodpercig sem tudtam ellazulni.
A tekintetem, mintha mágnes húzná, az ablakra tapadt.
A függöny sarkában alig látható folt éktelenkedett.
Tényleg kihagyhattam?
— Botrány — motyogtam, és már álltam is fel, hogy elővegyem a vasalót meg a vasalódeszkát.
De ekkor hisztérikus, makacs csengőszó vágott bele a levegőbe.
Az ajtóban a negyedik emeletről a szomszéd, Alisza állt.
Hatásos szőke nő volt, örökké aggódó arccal.
— Vérunyá, szia!
Segíts ki! — hadarta, és a kezembe nyomott egy doboz bonbont.
— Könyörgöm, ülj a fiúval!
— Az ügyfelem egy szörnyeteg, javításokat követel, Szlavka meg beragadt a helyszínen.
— Nekem meg a fodrászhoz kell rohannom, egy órám múlva időpontom van, fél éve foglaltam! — Alisza gyorsan beszélt, és közben ide-oda cikázott a szeme.
— Jaj, nálad meg olyan, mint a műtőben!
Minden csillog!
Régen mintha egyszerűbb lett volna…
— Persze, hogy vigyázok rá — még meg is örültem.
A másik lakás megment a sajátomtól.
— Magamon kívül vagyok.
Mosok, súrolok, kaparok.
Nem tudom abbahagyni.
Azt érzem, minden koszos, és én magam is… mintha a szemétből jöttem volna.
Amíg a liftben felmentünk a negyedikre, röviden elmeséltem Aliszának a cigányasszonyt és a „morokot”.
— Véra, okos nő vagy, és hiszel ebben a hülyeségben — Alisza a halántékára bökött, miközben kulccsal nyitotta az ajtót.
— Ez klasszikus!
Kényszerbetegség.
Az exemnek is ilyen volt, csak ő mindig azt ellenőrizte, bezárta-e az ajtót.
Neked neurológus kell!
Gyere, Dimka a szobában van, legót rak.
— Kényszerbetegség, mi? — vigyorodtam el, és átléptem a küszöböt.
— Nem te voltál az, Alisza, aki múlt hónapban egy „látóhoz” szaladt szerelmi kötésért a főnökre, hogy prémiumot adjon?
— Az teljesen más! — vágta rá, és már kapta is fel a táskáját.
— Na, én megyek!
Igyál teát, edd a csokit.
Dimka nem válogatós.
Ha kell, Szlavka mindjárt itt lesz!
Kattant a zár, és én egyedül maradtam a más lakásában.
Először benéztem Dimkához, egy hétéves forma fiúhoz, aki a szőnyegen épített valamit, intett nekem, aztán visszahajolt a kockák fölé.
Kimentem a konyhába.
Töltöttem teát a kiöntőből, és már majdnem a telefonomra tapadtam, amikor a szemem megakadt a konyhaszekrény ajtaján.
Nem volt koszos… de mégis volt rajta egy vékony zsíros film, amit egy sima rongy nem szed le.
Becsuktam a szemem.
Kinyitottam.
A réteg nem tűnt el.
— Nem — suttogtam.
— Vendég vagyok.
— Nem fogom.
De a kezem már nyúlt is a mosogató alatti polc felé, ahol Aliszánál — mint minden „rendes” háziasszonynál — ott állt a háztartási vegyszerek arzenálja.
Felvettem a gumikesztyűt, elővettem a konyhai felületekhez való spray-t, és… elkezdődött.
Fél óra múlva, amikor a fáradt Szlava, Alisza férje belépett, a konyhabútor összes frontja úgy csillogott, mint a tükör.
— Véra? — Szlava megdermedt az ajtóban, cipőt húzva, és rám bámult, ahogy a konyha közepén állok kesztyűben, ronggyal a kezemben.
— Te meg mit csinálsz?
És hol van Alisza?
— Ööö… — elvörösödtem, mint egy rajtakapott iskolás.
— Unatkoztam!
Vártalak.
Na jó, megyek, Dimka rendben van, már majdnem alszik.
Szia!
Kilőttem a folyosóra, felkaptam a kabátomat, és hazarohantam.
Már fogat mostam lefekvés előtt, amikor WhatsAppon üzenet jött Aliszától:
„Vérunyá, te egy csoda vagy!
Fényesre suvickoltad a konyhámat!
Van neked még egy érdekes helyecském — az erkélyünk.
Nem ugranál át holnap teára?
Megmutatom, milyen gyönyörű ott a kreatív rendetlenség)))”
Dühösen a képernyőre böktem, és gépelni kezdtem:
„Nagyon vicces, Alisza.”
Azután jött egy másik üzenet, már komolyabban:
„Jó, bocsánat.
Nagyon köszönöm!
Gyere holnap este, tényleg.
Szlavka Dimkát elviszi a szüleihez, leülünk, csacsogunk nőiesen, iszunk egy kis bort.”
Elgondolkodtam.
Miért is ne?
Tényleg el kell terelnem a figyelmemet, különben biztosan ablakot mosok — vagy, ami még rosszabb, csillárt.
Másnap este úgy léptem be Alisza lakásába, hogy sziklaszilárd szándékom volt: ellazulok, és nem nyúlok a takarítócuccokhoz.
Alisza selyemköntösben fogadott, a szobában kellemes zene szólt, az asztalon gőzölögtek a teáscsészék, és ott állt egy felbontott üveg jó konyak.
— Gyere csak, a munka hősnője! — mosolygott, és átölelt.
Beszélgettünk a munkáról, a férfiakról, arról, milyen nehéz összeegyeztetni a karriert és a családot.
Ittam a konyakot, de nem lazított el, csak belső forróságot adott.
És akkor a pillantásom a tűzhely fölötti falburkolatra esett.
Fehér csempe volt, amin, mint egy csillagtérképen, sárga, régi zsírfoltok és szószfröccsenések pöttyöztek.
Elkaptam a tekintetem.
Kortyoltam egyet.
De a kép ott égett a szememben.
Rázni kezdett a feszültség.
— Alisza, hol van nálad a rongy? — bukott ki belőlem.
— Micsoda? — nem értette.
Nem bírtam tovább.
Felugrottam, megkerestem a rongyot, a tűzhelyhez való szert, és nekiestem a falnak.
Alisza sóhajtott, töltött magának még konyakot, és folytatta a sztorit arról, hogyan fúrják ki a munkahelyén.
Egy óra múlva a konyha csillogott.
A falburkolat, a tűzhely, a szagelszívó, még a gombok is fényesek voltak — fogkefével sikáltam őket, amit a fürdőben találtam (újjal, természetesen).
— Köszönöm, Vérunyácska — mondta Alisza furcsa hangsúllyal.
— Te egy igazi mentőangyal vagy.
Ha nem lenne ez a… hobbid, még egy évig se jutnék el a nagytakarításig.
És ekkor mintha forró vízzel öntöttek volna le.
Hobbi?
Ránéztem, a megelégedett, ellazult arcára, és a fejemben felvillant egy vad, szörnyű gyanú.
Hiszen ő folyton áthív.
Nála mindig rengeteg a dolga és kupi van.
Én pedig, mint egy balek, megyek, és… rendet csinálok.
Ingyen, tökéletesen, lelkesedéssel.
Ez így egy tökéletes terv!
Ráolvasást küldeni egy magányos tisztaságmániásra, és neked mindig ragyog a lakás — csak csokit kell venni.
— Szívesen — préseltem ki a fogam között, vad dühvel húzva le a kesztyűt.
Belül forrt bennem a sértettség és a harag.
Reggel, alig hogy megpirkadt, a pályaudvarra rohantam.
A cigányasszony a szokott helyén ült.
A kezében zavaros műanyag palack volt zavaros vízzel, az alján valami sötét üledékkel.
Olyan koszos volt a palack, hogy fizikailag undorító volt megfogni.
— Ez nekem van? — fintorogtam, a palackra bökve.
— Neked, szépségem — vigyorgott az öregasszony fogatlanul, és a padra tette a palackot.
— Minden este ezzel mosakodsz, amíg el nem fogy.
— Aztán a káprázat is lemegy rólad.
— Minden olyan lesz, mint régen.
Két ujjal, a nyakánál fogva emeltem fel a palackot, és közben igyekeztem nem levegőt venni.
Egyetlen pillantástól is felfordult a gyomrom.
— Tudom, ki csinálta — vágtam ki, és a szemébe néztem.
— A szomszédom, Alisza.
Ő volt, igaz?
Mondd meg az igazat, tudnom kell.
Nem bosszút akarok, csak ki akarom törölni az életemből.
A cigányasszony nehéz sóhajt eresztett, és a válla megereszkedett.
— Menj, mondom.
Mosakodj, és rend lesz — legyintett, elfordulva.
— Nem, várj! — előkaptam pár bankót, és meglengettem előtte.
— Mondd meg az igazat!
Alisza?
Az öregasszony lassan visszafordult.
A szeme, tele vagy sajnálattal, vagy megkönnyebbüléssel, találkozott az enyémmel.
— Nem Alisza — mondta halkan.
— Ne kint keresd a bűnöst.
— Én voltam.
— Én küldtem rád a káprázatot.
Ott álltam, tátott szájjal.
Mintha kiszívták volna a levegőt a tüdőmből.
Ez az őrült öregasszony?
De miért?
— Nem emlékszel, pár hónapja hogy összeütköztünk itt? — kezdte, rám se nézve, a szürke aszfaltot bámulva.
— Én a zsákomban turkáltam, te a táskádban.
Apróság, mi?
De nem.
Emlékszel, mit vágtál utánam?
Görcsösen próbáltam felidézni azt a napot.
Semmi konkrét nem jött.
— Nem mondtam semmit — feleltem zavarodottan.
— Továbbmentem.
— Mondtad — rázta a fejét makacsul.
— Azt: „Takarodj az utamból, te koszos bábu.
Összekented a ruhámat a büdös zsákoddal.
Hogy megyek így emberek közé?”
Az öregasszony végre rám emelte a szemét, és bennük régi, megkövesedett sértettség égett.
— A te szavaid voltak.
— Nem először hívnak engem koszosnak.
— Megszoktam.
— De te…
— Annyi undor volt benned, annyi gyűlölet, mintha nem ember lennék, hanem csótány.
— Úgy döntöttem, megleckéztetlek.
— Azt akartam, a saját bőrödön érezd, milyen „piszkosnak” lenni, kitaszítottnak, akitől mindenki elhúzódik.
— Csakhogy túlzásba estem.
— A harag erősebb volt bennem a bölcsességnél.
— Így lett, ahogy lett.
— Ezért adom a vizet.
— Visszaadok mindent, ahogy volt.
Ott álltam, megsüketülve.
Emlék villant be: az a reggel.
Összevesztem a főnökkel, lekéstem a buszt, kávét löttyintettem a blúzomra…
Egy csomó ideg és düh voltam.
És ez az öregasszony csak útba esett.
— Én… nem rosszindulatból… — suttogtam, ahogy a szégyen forrósága elöntötte az arcom.
— Csak rosszul indult a reggel.
— Rajtad csattant.
— Vigyázni kell a szavakkal — jegyezte meg filozofikusan az öregasszony.
— Nekem is, neked is.
— Én is hirtelen rávágtam a varázsszót, nem gondolva, mi lesz belőle.
— Aztán mindketten megkaptuk.
— Te mániát, én lelkiismeret-furdalást.
— Kvittek vagyunk, úgy tűnik.
— És most mi lesz? — kérdeztem halkan, ahogy a düh elolvadt, és valami furcsa üresség maradt a helyén.
— Most mosakodj.
— Elmúlik.
— Élj tovább — intett.
— Köszönöm — fújtam ki, és nehezen jött ki belőlem ez a szó.
— Bocsásson meg… ha tud.
— Te is bocsáss meg nekem — bólintott, és először nem gonosznak és kárörvendőnek láttam, hanem egyszerűen fáradtnak és öregnek.
— Menj már.
Nem fogadta el a pénzt.
Felállt, kissé görnyedten, és eltűnt a reggeli tömegben, ami a dolgára sietett.
Az emberek elhúzódtak tőle, valaki undorodva fintorgott, valaki elfordult.
De senki nem szólt hozzá egy szót sem.
Talán féltek.
Vagy talán, mint én most, tudták: a külső kosz mögött lehet bölcsesség, a véletlen durvaság mögött pedig mély, régi fájdalom.
Otthon sokáig néztem a zavaros palackot.
Aztán vizet öntöttem egy lavórba, becsuktam a szemem, visszatartottam a lélegzetem, és belemerítettem az arcom ebbe az undorító lébe.
A hideg, iszapszagú, keserű vizet a bőröm úgy érezte, mintha égetné.
Minden este megismételtem ezt a rítust.
És lassan, napról napra, leolvadt a hályog a szememről.
Átmentem Aliszához, és nyugodtan, mosolyogva megittam vele egy teát, anélkül hogy észrevettem volna a port a karnison.
Nem láttam többé mindenhol koszt.
A világ megint hétköznapi lett — itt tiszta, ott kevésbé, de élő és igazi.
És ami a legfontosabb: nem éreztem többé magam koszosnak.
Megint csak Véra voltam.
És ebben az új, tiszta önérzetben hirtelen megértettem egy egyszerű dolgot, amit az a furcsa öregasszony tanított meg.
A cigányasszony azt mondta, mindent visszaállított, ahogy volt.
De tévedett.
Minden megváltozott.
Az a zavaros, félelmetes víz nemcsak a káprázatot mosta le rólam.
Le mosta rólam azt a fennhéjázó, undorodó Vérát is, aki képes volt valakit „koszos bábunak” nevezni csak azért, mert rossz napja volt.
Most, amikor elmegyek padok mellett, ahol hajléktalanok ülnek, nem fordítom el a fejem.
Látom őket.
Nem a koszt látom, hanem a fáradtságot.
Nem a nyomort, hanem a sorsot.
A cigányasszonyt többé nem láttam.
Azt beszélik, a rokonaihoz ment egy másik városba.
De néha, az esti csendben, megnyitom a csapot a sima, tiszta vízzel, és miközben megmosom az arcom, a semmibe suttogom:
— Köszönöm.
— Mindenért.
És néha úgy érzem, valahol messze, talán az ország másik végén, egy öregasszony is mosakszik lefekvés előtt, és visszamosolyog.
Mert a tisztaság nemcsak kívül van.
Hanem belül.
És az igazi kosz nem az ablakpárkány pora, hanem a szív keménysége és haragja.
Ezt értettem meg, amikor végre nyugodtan néztem magamra a tiszta, csendes tükörben.
