— Azt reméled, hogy mostantól én etetlek? Hiába. Én sem etetni, sem öltöztetni, sem a tengerekhez hurcolni nem foglak.
Jegyezd meg jól, hogy a jövőben még csak illúzióid se legyenek. — mondta Uljana jeges hangon, bár belül minden füstölt, fortyogott és bugyborékolt benne, mint egy vulkán torkában.
A munkanap végén Uljana üzenetet kapott a telefonjára.
Meglepődve tudta meg belőle, hogy valaki az ő kártyájukkal fizetett egy autósboltban, ráadásul elég tekintélyes összeget.
— Ezt nem értem… Mi folyik itt.
A reakciója kiszámítható volt.
Uljana összezavarodott.
És elkeseredett.
Többször is hiába hívta a férjét.
A telefon nem vette fel.
— Az a dög… Na majd megkapja, Fegya.
Olyat kap tőlem, hogy sokáig emlékezni fog rá, milyen érzés engedély nélkül hozzányúlni a közös pénzünkhöz, amit a nyaralásra raktunk félre.
A gyerekek a nyarat várják, arról álmodnak, hogy elmennek a tengerhez.
Ő maga is erején felül dolgozik, próbál minden plusz rubelt félretenni, hogy összejöjjön a szükséges összeg.
A férje meg tessék, mit talált ki.
Egész évben apránként tettek félre egy külön számlára.
Most meg az jön ki, hogy Fjodor, a feleségét még csak nem is értesítve, belenyúlt.
Nagy nehezen kivárta a műszak végét, és hazarohant.
A főnöke pont ma kérte, hogy maradjon bent tovább, és fejezze be a jelentéseket.
Így Uljana a szokásosnál később ért haza.
A konyhából ételszag áradt, és hangosan szólt egy kis tévé, ami a hűtő fölött lógott a falon.
Fjodor jókedvűen készült vacsorázni.
Az asztalon salátás tányérok és illatos plov állt, Fjodor kedvence, amit Uljana nagyon finoman tudott elkészíteni.
Még nem vette észre, hogy a felesége hazaért, csak elégedetten végignézett a maga által megterített „csendéleten”, összedörzsölte a tenyerét, lenyelte a nyálát, és kényelmesen leült az asztalhoz, hogy enni kezdjen.
— Vacsorázol? — kérdezte hangosan Uljana, a férje háta mögött állva.
— Ó, Uljecska. Már itthon vagy? Én vártalak, vártalak, de nem jöttél. Nem bírtam tovább, korgott a gyomrom, ettem volna. Ülj le te is, látod, minden ki van téve.
— A gyerekeket megetetted?
— Igen, tele vannak. A szobában játszanak.
— Na, akkor a vacsora várni fog.
Válaszolj, miért költöttél pénzt a nyaralós kártyánkról? — kérdezte Uljana szigorúan, a férje szemébe nézve.
— Nem ehetnénk előbb? — Fjodor elkomorult, mert már ráhangolódott az evésre.
— Vacsorázzunk normálisan, aztán majd megoldjuk a kérdéseket.
— Kérdéseket?
Milyeneket? — Uljana egyre jobban felhúzta magát.
— Nekem például már nincs kérdésem. Minden teljesen világos.
— Na és mi világos? Ezek a kiadások… szükségesek voltak.
Kell a kocsi, ráadásul működőképesen és vállalható állapotban.
Ezért kellett alkatrészekre és autókozmetikára költenem.
Kocsi nélkül olyan vagyok, mint kéz nélkül.
Főleg most, hogy másik munkát keresek.
— Micsoda? — hökkent meg a felesége.
— Munkát keresel? Vagyis megint felmondtál?
— Igen.
Akartam veled beszélni, mindent elmagyarázni.
De mindig halogattam…
Te meg állandóan hisztizel, nem is próbálsz megérteni.
Együnk inkább, és utána beszélünk. — Fjodor közelebb húzta a gőzölgő plovos tányért, villát fogott, és már épp beleharapott volna a vágyott falatba.
De ekkor történt valami hihetetlen.
— Ó, felmondtál? Akkor takarodj az asztaltól. — Uljana erővel kirántotta a tányért a férje kezéből, és teljes erejéből a padlóhoz vágta.
A cserépdarabok és az étel szanaszét repültek a konyhában.
Csúnya látvány volt.
— Te meg mit művelsz, te hülye. Teljesen megbolondultál? — sziszegte a férje dühösen, mert megijedt, nem számított ilyen reakcióra.
Fjodor nem véletlenül húzta ezt a nehéz beszélgetést.
Félt Uljana reakciójától.
De azt sem gondolta volna, hogy ilyen heves lesz.
— Én vagyok hülye? Én?
— Te, hát ki más.
Randalírozol.
Tönkretetted a vacsorát.
Összekented az egész konyhát.
Most meg lehet takarítani.
— Mondj köszönetet, hogy téged nem kentlek össze. — nem hagyta abba Uljana.
Még a táskájával is rásuhintott volna Fjodor felé, mert azt a kezében tartotta, elfelejtette lerakni az előszobában.
Legszívesebben sírt volna.
A sértettség és a keserűség fojtogatta, az érzelmei az egekben voltak.
— Nyugodj már meg.
Mi ez a nagy baj, miért reagálsz így? — próbálta Fjodor lecsillapítani.
— Anya, apa, mit csináltok? Tányért törtetek, verekedtek? — a gyerekek kijöttek a szobájukból, meghallva a zajt.
— Semmi, minden rendben.
Menjetek vissza.
Most apával beszélünk egy kicsit. — Uljana kissé visszafogta magát.
— Na tessék, mit művelsz. Megijesztetted a gyerekeket. — háborgott a férj, aki már magához tért.
— Én mit művelek? Én?
Inkább azt kérdezd meg, te mit művelsz. — Uljana próbált halkabban beszélni, de alig bírta visszatartani magát.
— Na és mi történt olyasmi, hogy ilyen jelenetet rendezel?
— Miért mondtál fel már megint, te nyomorult?
— Volt rá okom, el tudom magyarázni…
— Milyen ok? Elkapott a lustaság, pihenni akartál?
A feleség meg gürcöljön hajnaltól estig?
Ez a terv?
— Te semmit sem tudsz.
— Már eleget tudok, és ennyi bőven elég.
Tíz éve élünk együtt, és ezek alatt az évek alatt te állandóan ide-oda ugrálsz.
Egy évnél tovább sehol nem maradtál.
— Uljana, volt rá okom.
— Okod? Micsoda ok?
Hol a főnök rossz, hol a kollégák tisztességtelenek, hol a fizetés alacsony, hol a beosztás nem tetszik, mert korán kell menni és későn jönni.
Mindenhol mindig valami nem jó neked.
Minden rossz, mindenki rossz, csak te vagy jó.
És tényleg azt hiszed, hogy mindig mindenki más a hibás, csak te nem?
— Miért túlozsz?
Igen, olyan helyet keresek, ahol minden megfelel.
Mi ebben a rossz?
— Ebben minden rossz.
Két gyereked van, Fegya.
Mi lett volna, ha én is keresni kezdek valami meleg kis helyet?
Azt hiszed, nekem a munkahelyemen tejjel-mézzel folyik?
És olyan csodálatos, hogy semmin nem változtatnék?
— Ha őszinte akarok lenni, én tényleg azt gondolom.
Te amióta visszamentél a gyes után, azóta egy helyen dolgozol.
— Nem.
Nekem is sok minden nem tetszik.
Csakhogy én már nem magamra gondolok, hanem a gyerekekre.
Mit fognak enni, ha mindkét szülőjük kapkodni kezd a „jobb élet” után?
Válaszolj.
— Túlozol.
Mi, éheztünk valaha?
Jobb munkát keresni meg teljes jogom van. — ellenkezett a férj.
— Jó, ez üres beszéd.
Látom, a problémáink téged hidegen hagynak. — mondta fáradtan Uljana.
— Gondolom, azt reméled, hogy mostantól én etetlek?
Te meg majd tovább keresgélsz?
Nem, én sem etetni, sem öltöztetni, sem a tengerekhez hurcolni nem foglak.
Jegyezd meg, hogy később még csak illúzióid se legyenek.
— Ne balhézz, Uljácska.
Mindent meg lehet oldani.
Hamarosan találok munkát, ismersz engem. — próbálta Fjodor lelkesedéssel győzködni.
— Takarítsd fel itt.
Uljana fáradtan kiment a konyhából, és a zuhany alá állt.
Nem volt többé étvágya.
Csak egyet akart: lemosni magáról a nap fáradtságát és a mellkasában égő sértettséget, ami nem engedte rendesen levegőt venni.
Egész éjjel nem tudott elaludni.
Gondolkodott, mérlegelt, mit tegyen.
És egyetlen következtetésre jutott, ami ebben a csúnya helyzetben szinte magától adódott.
Másnap, miután ebéd után pár órára elkéredzkedett a főnökétől, Uljana elment az utazási irodába, és a kártyán maradt pénzzel befizette a tengerparti út egy részét magának és a gyerekeknek.
A hiányzó összeget az indulás előtti egy hétben kellett befizetni, és Uljana tudta, honnan fogja előteremteni.
Fjodor már harmadik hete keresett új munkát, látta, mennyire elégedetlen Uljana, aki szinte teljesen abbahagyta vele a beszélgetést.
Nem volt többé jelenet, de Uljana nem ült le a férjével egy asztalhoz, inkább a gyerekekkel evett.
A férj őszintén nem értette, min húzta fel magát ennyire, hiszen mindig volt tartalék pénzük.
És most, amíg ő munkát keres, ez a tartalék bőven mehetne élelmiszerre és más családi kiadásokra.
— Uljana, a szabadságodra a terv szerint mész? Nem változott semmi? — kérdezte egyszer reggelinél.
— A terv szerint.
Csak neked ez minek? — válaszolta Uljana kissé nyersen.
— Hát hogy minek.
Megkapod a szabadságpénzt, adsz belőle az új gumikra.
Emlékszel, beszéltünk erről.
— Emlékszem, — felelte Uljana érzelem nélkül.
— Csak akkor még más volt.
Dolgoztál, hoztál fizetést a családba.
És én is csak ráígértem, nem azt, hogy mindent kifizetek.
— Igen, most kicsit változott.
Nekem átmeneti nehézségeim vannak.
Add ide az összes szabadságpénzt, megveszem a gumit, és anyámnak is adok a kerítés javítására a dácsán.
Már többször kérdezte. — mondta Fjodor.
— Tényleg így? — Uljana meglepetten a férjére nézett.
— Igen.
Úgyis idén nem megyünk nyaralni.
Nem jön össze a munka mostanában.
Két helyen megígérték, hogy felvesznek, jók voltak a feltételek, jól fizettek volna.
De valamiért mégis elutasítottak.
— Azért, mert látják, hogy nem munkás vagy, hanem vándormadár. — vágta rá Uljana ironikusan.
— Na akkor? Megrendelem az autógumit? — Fjodor nem reagált az iróniára.
— Rendeld meg.
Csak tőlem egy fillért sem kapsz.
— Mi van?
Na elég már.
Ne duzzogj, minden családban vannak nehézségek.
Mi is túljutunk rajta. — folytatta Fjodor, mintha mi sem történt volna.
— Pénzt nem adok. — vágta rá szárazon Uljana.
— Ez már nem vicces.
Jó, rám haragszol, de az anyám mit tehet róla?
Mit mondjak neki?
Ő meg segítséget vár tőlünk.
— Még a te anyádról is nekem kell gondoskodnom?
Na persze.
Nekem van kiről gondoskodnom és aggódnom: a gyerekeimről.
— Uljana, hagyd abba.
Megértettem.
Levontam a következtetéseket.
Találok rendes munkát, félreteszünk, és jövőre elrepülünk a tengerhez, ahogy terveztük.
Uljana mindig csodálkozott azon, mennyire könnyedén vesz mindent a férje.
Neki nincsenek gondjai, nincs felelőssége, nincs aggodalma.
— Lehet, hogy te jövőre mész.
Ha szerencséd lesz.
Mi meg a lányunkkal és a fiunkkal két hét múlva repülünk, ahogy terveztem. — mondta Uljana nyugodtan.
— Mi van? Ti nélkülem mentek? — Fjodor nem hitte el.
— Ugyan már, ez vicc.
Hogyhogy nélkülem?
Te nem bírod ott egyedül a gyerekekkel.
Ez nem mozi.
Kicsik még, szemmel kell tartani őket.
— Mindent meg tudok csinálni, hidd el.
És jegyezd meg: ha a következő hónapban nem helyezkedsz el, és nem dolgozol ott tartósan, nagyon csúnya vége lesz.
Elhagylak, mert többé nem tudok a férjemre támaszkodni nehéz helyzetben.
Tudod, én azt akarom, hogy mellettem egy igazi férfi álljon, védelmező és segítő.
Olyan, aki példát mutat a gyerekeinknek.
Nem pedig valaki, akiről nem tudni, holnap mit csinál.
— Uljana, te…
— Ennyi.
Hallottál.
Vond le a következtetéseket.
Három nappal azelőtt, hogy Uljana a gyerekekkel elutazott volna, Fjodor elhelyezkedett egy kárpitos-restauráló cégnél.
Azt mondta, megtalálta, amit keresett.
És mostantól minden más lesz.
„Majd meglátjuk,” — gondolta Uljana magában.
Egyelőre együtt élnek.
De hogy mi vár Fjodorral, ha megint elszökik a munkából, azt csak a felesége tudja.
Vége.
