Amikor a sógornőm elővette a táskájából az ötödik műanyag dobozt, és a töltött csukám felé nyúlt, megértettem: most vagy soha.
Huszonöt évig hallgattam.
Elég volt.
Egy ismert klasszikus szerint minden boldog család hasonlít egymásra.
De a valóságban, ha közelebbről megnézzük a részleteket — hogy ki hogyan terít, és hogyan osztják el a fasírtot — igazi szakadékok nyílnak meg.
— Szerjozsa, láttad a bevásárlólistát? — kopogtatta meg Nyina az ujjával a füzetlapot, teleírva a tanárnős, szép betűivel.
— Úgy számoltam: ha kaviárt veszünk, ahogy te akartad, meg azt a vörös halat a tálhoz, nem férünk bele a keretbe.
Szergej, a tévéről le sem véve a szemét, legyintett.
— Nyin, ötvenéves az ember egyszer az életben.
Mit tegyünk a vendégek elé, paradicsomos konzervkilkát?
Rendes emberek jönnek: a munkából, a Petrovicsék, Lenka a férjével.
Ne hozz szégyenbe.
— Nem hozlak szégyenbe.
Számolok, — sóhajtott Nyina, megigazította a szemüvegét, és újra belemerült a számológépbe.
Ő szerette a pontosságot.
Egész életében könyvelőként dolgozott egy kis építőipari trösztben, és pontosan tudta: ha valahol több lett, valahol kevesebb lesz.
Most éppen a „nyaralós” perselyükből lett kevesebb.
Szergej, harminc éve sofőr, széles lelkű volt, de szűkös pénzügyi tervezéssel.
— A te Szvetkád a családdal jön? — kérdezte Nyina, bár előre tudta a választ.
— Persze! — Szergej még fel is ült a kanapén.
— Hiszen a húgom.
A keresztgyerekeim, Danyka meg Kszjuhá.
Hogy ne hívnám?
Nyina összeszorította az ajkát.
A sógornőjét, Szvetlanát finoman szólva nem kedvelte.
És nem a zsémbes természete miatt, hanem valami kóros, mindent felemésztő kapzsiság miatt.
Szvetla raktárban dolgozott, és úgy tűnt, a „nyilvántartani és eltenni” szokása igazi mániává nőtte ki magát.
— Szerjozsa, nem a rokonság ellen vagyok.
De emlékszel a legutóbbira, májusban? — Nyina levette a szemüvegét, és a férjére nézett.
— Akkor fél vödör saslikot vitt el.
„A kutyának.”
Aztán láttam, ahogy a sógorod, Kolja, másnap ebédre azt a saslikot eszi.
— Jaj, már megint! — Szergej fintorgott.
— Mi van, sajnálsz egy darab húst a saját húgomtól?
Lehet, rosszul számolt a nő, lehet, tényleg a kutyának vitte, aztán meggondolták magukat.
Engedd el.
Család.
Nyina hallgatott.
Szergejjel vitatkozni, ha „vérrokonokról” volt szó, teljesen értelmetlen volt.
Szó nélkül kihúzta a listáról a drága szárított kolbászt, és beírta helyette a sima szervelátot.
Kaviárra így sem futotta — hacsak nem nyúltak volna a téli gumira félretett pénzhez.
— Rendben, — mondta végül.
— De figyelmeztetlek: pontosan tizenkét emberre főzök.
Plusz egy kis tartalék.
Semmi „elvitelre” és semmi „holnapra”.
— Ugyan már, Nyin! — nevetett Szergej, odalépett, és átölelte a vállát.
— Ki visz ételt egy jubileumról?
Nem a kilencvenes évek vannak.
A jubileumra készülődés hadműveletre hasonlított.
Nyina két napig ki sem jött a konyhából.
A sütőben fokhagymával és répával tűzdelt sült hús párolódott.
A tűzhelyen bugyogott a kocsonya — Szergej imádta, bár Nyina morogta, hogy ez „téli” étel.
Az asztal fő dísze a töltött csuka volt — Nyina koronás fogása, amiért feláldozott egy hétvégét és háromezret a piacon.
A halat válogatósan választotta: benézett a kopoltyú alá, a kofával rekedtre alkudta magát, és végül valódi trófeát vitt haza — majdnem négykilósat.
Az ünnep napján a lakás ragyogott.
A teljes nappalira kihúzott asztal roskadozott a hidegtálaktól.
Nyina, fáradtan, de elégedetten, poros rózsaszín új ruhájában rendezgette a tányérokat.
— Csodaszép! — értékelte Lena, a barátnője, aki segíteni jött szeletelni.
— Nyinka, te hős vagy.
A csuka — hűha!
A saláták — hűha!
És ez mi, julienne?
— Julienne, — bólintott Nyina, megigazította a szalvétát.
— Vargányával, mellesleg.
Szerjozsa kérte.
Öt körül gyülekezni kezdtek a vendégek.
Először a férj kollégái jöttek — hangos, vidám pasik borítékokkal és virágokkal.
Aztán befutottak a szomszédok.
A lakás megtelt beszédzajjal, parfümillattal és sült hús aromájával.
Szvetlana a férjével, Koljával és a két kamasz gyerekkel negyven percet késett.
— Jaj, dugó, dugó!
Egész Moszkva áll! — harsogta Szvetla, ahogy betört az előszobába.
Nagy darab, hangos nő volt, csillámos, lurexes blúzban, ami feszülten simult a tekintélyes mellkasára.
A kezében egy hatalmas „Auchan”-os bevásárlótáska volt.
— Boldog szülinapot, öcskös! — puszilta meg Szergejt.
— Na, ezt tőlünk kapod.
Átnyújtott egy kis csomagot.
Nyina, ahogy átvette az ajándékokat, belesett: akciós borotvakészlet a szupermarketből.
„Na, legalább nem zokni,” gondolta, de hangosan csak ennyit mondott:
— Gyertek beljebb, drága vendégek.
Minden már az asztalon van, hűl.
— A táskát ide a sarokba tesszük, jó? — Szvetla háziasszony módjára betolta a batyut a fogas mögé.
— A gyerekeknek váltócucc, meg ilyesmi apróság.
Nyina észrevette, hogy a táska gyanúsan üres egy „váltócucchoz”.
De hallgatott.
A vacsora ment a maga útján.
Koccintások, pohárcsengés, tósztok.
Szergej kipirulva, boldogan fogadta a gratulációkat.
Nyina rohangált a konyhába, cserélte a tányérokat, hozta a meleg ételt.
Szvetlana keveset evett.
Úgy ült, mint egy hadvezér a dombon, és figyelte a csatateret.
A tekintete végigsiklott a felvágottas tálakon, megakadt a gyümölcsös tálon, felmérte a nyelves saláta maradékát.
— Nyin, az olivjét te vágtad, vagy bolti? — kérdezte hirtelen, hangosan, két koccintás között.
— Én, persze, Szvetla.
Ki tesz bolti salátát jubileumra?
— Hm, — húzta el a száját a sógornő.
— Finom.
Csak a majonéz kicsit sok.
Nem egészséges.
Szerjozsának ilyen korban vigyázni kell a koleszterinre.
Demonstratívan odébb tolta a tányérját, amin egy árva uborkaszelet hevert.
Közben a férje, Kolja, két pofára falta a sült húst, a gyerekek, Danyja és Kszjuhá pedig már a julienne-re „céloztak”.
— Egyetek, egyetek, — mondogatta Nyina, és repetát tett a vendégeknek.
— Minden friss, házi.
Amikor jött a meleg — a csuka és a rozmaringos sült krumpli — Szvetla felélénkült.
— Jaj, mekkora hal! — csapta össze a kezét.
— Nyinka, megőrültél?
Ekkora dögöt megsütni!
Mennyi pénzt elvertél rá?
— A férjemnek nem sajnálom, — mosolygott Nyina, és porciózott.
Szvetla vett egy adagot, megpiszkálta villával, evett egy falatot, aztán letette az evőeszközt.
— Zsíros, — mondta ítéletként.
— És biztos szálkás.
A gyerekeknek nem adok, még félrenyelnek.
Nyina csak sóhajtott.
Ő pontosan tudta, hogy nincs egyetlen szálka sem — háromszor darálta át a filét saját kezűleg.
De nem vitatkozott, hogy ne rontsa el a férje kedvét.
A vihar akkor csapott le, amikor a vendégek kimentek cigizni a tea előtt.
Az asztalnál csak a nők és a gyerekek maradtak.
Nyina a koszos edényt szedte össze, hogy behozza a tortát.
Aztán meghallotta azt a jellegzetes, zizegő hangot.
Megfordult — és megdermedt, tányérkupaccal a kezében.
Szvetlana az „Auchan”-os táskájából egy egész halom műanyag dobozt húzott elő, és serényen kanalazott.
— Szvet, te mit csinálsz? — kérdezte Nyina halkan.
— Jaj, Nyin, hát látom, hogy úgysem eszitek meg! — felelte Szvetla vidáman, meg sem állva.
— Nézd, mennyi büzsenyina maradt.
A hal is majdnem egész.
Megromlik!
Kár lenne a kajáért.
Én összepakolom: Koljának holnap munkába, a gyerekeknek suliba uzsonna.
Ügyesen belapátolta a drága, füstölt felvágott maradékát, amit a vendégek még meg sem kóstoltak rendesen.
Aztán a csukához nyúlt.
— Szvet, várj, — Nyina letette a tányérokat az asztal szélére.
Megremegett a hangja.
— A vendégek még nem mentek el.
A férfiak mindjárt visszajönnek, még esznek.
A tortát még fel sem vágtuk!
— Ugyan már! — legyintett Szvetla.
— A férfiak már úgyis becsiccsentettek, mindegy nekik, mivel esznek.
Esznek savanyú uborkát, kész.
A csuka meg kiszárad.
Most komolyan sajnálod a saját unokaöcséidnek?
Ezzel a mozdulattal kivett egy hatalmas darabot a töltött halból — azt a bizonyos fejes részt, amit Nyina a szép tálaláshoz tett félre — és belezsuppolta a legnagyobb dobozba.
— Danyka, Kszjuhá, segítsetek anyátoknak! — parancsolta Szvetla.
A gyerekek, mintha csak megszokták volna az ilyen hadműveleteket, fegyelmezetten nyúltak a csokis és gyümölcsös tálakhoz, és zsebekbe, zacskókba tömködték.
Nyina nézte ezt valami távoli, hideg iszonyattal.
Ez nem sima tapintatlanság volt.
Ez fosztogatás volt.
— Tedd vissza, — mondta Nyina.
— Tessék? — Szvetla megállt, a levegőben egy darab büzsenyina.
— Tedd vissza a húst.
És a halat add vissza, — Nyina az asztalhoz lépett.
Belül hideg, kemény hullám emelkedett fel benne.
— Te mi bajod, Nyin? — Szvetla elkerekített szemmel bámult.
— Sajnálod a maradékot?
Úgyis ki akartad dobni!
Láttam, hogy szedsz le az asztalról.
— Ez nem maradék, — vágta rá Nyina.
— Ez ünnepi asztal.
És az emberek még itt ülnek.
— Miféle emberek! — horkant Szvetla.
— A te Lenkád már becsípett, a Petrovicsék hazafelé készülnek.
Nekünk meg enni kell.
Kolja fizetését késleltetik, a gyerekeknek nincs mit enni adni.
Mi család vagyunk!
Segítened kell!
Még gyorsabban kezdte pakolni a következő dobozba a nyelves salátát.
— Mi amúgy ajándékot adtunk! — tette hozzá sértődötten.
— Illene megbecsülni a rokonságot.
Ebben a pillanatban Szergej a férfiakkal visszajött a szobába.
Amikor meglátta a jelenetet — a félig üres asztalt, a kőarcú feleségét, és a húgát, aki ipari mennyiségben csomagol — tanácstalanul pislogott.
— Mi folyik itt?
Lányok, ti meg mit csináltok?
— Hát, Szerjozsa! — sivalkodott azonnal Szvetla.
— A te Nyinkád teljesen megvadult!
Saját húgodtól sajnál egy falat kenyeret!
Mondom, elviszem, hogy ne menjen kárba, erre ő úgy viselkedik, mint a kutya a szénán!
Azt üvölti: „Tedd vissza!”
Szergej a feleségére nézett.
— Nyin, hát tényleg…
Miért csinálod ezt?
Hadd vigyék, nekünk minek ennyi?
Nyina a férjére nézett.
A jóindulatú, kissé ködös arcára.
Szvetlára, aki már győztesen rácsapta a fedőt a csukás dobozra.
A vendégekre, akik szégyenkezve elfordították a tekintetüket.
És benne valami elszakadt.
Az a vékony türelemszál, amin huszonöt év házassága lógott: a végtelen spórolás, a „megértés”, a „rokoni kötelékek”.
Nyina szó nélkül odalépett Szvetlához.
Egy éles mozdulattal kitépte a kezéből a halas dobozt.
— Hé!
Mit művelsz?! — visított a sógornő.
Nyina nem felelt.
Felpattintotta a fedelet, és a dobozt a tál fölé borította.
A csuka visszacsattant, csúnyán szétesve darabokra.
— Nyinka! — hörpintett fel Szergej.
Nyina elkapta a második dobozt — a salátásat.
Visszaöntötte a tartalmát a tálba.
A majonéz fröccsent a terítőre, Szvetla díszes blúzára is.
— Nem vagy normális?! — ordította Szvetla, hátraugorva.
— Tönkretetted a blúzom!
Nyina összeszedte az asztalon maradt üres dobozokat, és mindet belehajította Szvetla „Auchan”-os táskájába.
Aztán bement a konyhába.
A szobában síri csend lett.
Csak az óra kattogását lehetett hallani, meg Szvetla nehéz légzését.
Nyina egy perc múlva visszajött.
A kezében egy vastag, fekete szemeteszsák volt.
— Tessék, — nyomta a zsákot a döbbent sógornő kezébe.
— Mi ez? — kérdezte az reflexből.
— Ez az, ami a kukába megy, — mondta Nyina nyugodt, egyenletes hangon.
— Csirkecsont, kolbászhéj, használt szalvéták.
Vidd.
Te mondtad: „Úgyis kidobjátok.”
Hát összeszedtem neked.
Hogy ne menjen kárba.
Szvetla bíborvörös lett.
Úgy kapkodta a levegőt, mint a piacon az a csuka.
— Te… te… Szerjozsa!
Látod, mit csinál?!
Szeméttel etet!
A te házadban!
Szergej végre kizökkent a dermedtségből.
— Nyin, ez azért már sok… — kezdte bizonytalanul.
— Sok, Szerjozsa, — az az, amikor a te rokonaid a vendégek előtt a tányérokból lopják a kaját, — vágott közbe Nyina, és a férje szemébe nézett.
— Sok az, amikor én az utolsó pénzünkből terítek, és azt mondják, hogy sajnálom a maradékot.
Aztán Szvetla felé fordult.
— Ki.
— Mi? — nem értette Szvetla.
— Kifelé.
Innen.
A dobozokkal, a férjeddel és a gyerekeiddel együtt.
És vidd a szemeteteket is, — bökött a fekete zsák felé.
— A kutyának kellett, ugye?
A kutya örülni fog.
— A lábam sem teszem ide többet! — visított Szvetla, megragadta a táskát, a férjét a karjánál.
— Kolja, menjünk!
Ebben a kígyófészekben egy percet sem maradunk!
Fulladjatok meg a csukátoktól!
Úgy repültek ki a lakásból, mint dugó az üvegből.
Az ajtó becsapódott.
Az előszobában csak a cipőjük saras nyoma maradt.
A vendégek hallgattak.
Lena óvatosan villára tűzött egy darab uborkát.
— Finom a saláta, Nyin, — mondta halkan.
— És tényleg te vágtad.
Érződik.
A feszültség lassan oldódott.
A férfiak egyet mordultak, és vodkáért nyúltak.
A beszélgetés lassan újraindult, bár már nem volt olyan felhőtlen.
Amikor az utolsó vendégek is elmentek, és minden edény tiszta lett, Nyina leült a konyhában egy csésze kihűlt teával.
Szergej a folyosón járkált, nem merve bemenni.
Végül megjelent az ajtóban.
— Hát te, asszony, odatetted, — mondta, igyekezve vidámnak látszani, de a szemét elkapta.
— A húgommal így… keményen.
Már hívott is, sír.
Azt mondja, megaláztad.
Nyina lassan felnézett rá.
— Szerjozsa, te tényleg nem érted?
— Mit kellene érteni?
Kapzsi, buta — oké.
De kidobni?
Azzal a szeméttel…
Szégyen volt az emberek előtt.
— Szégyen, Szerjozsa, — az az, amikor a saját otthonodban nem érzed magad háziasszonynak.
Amikor a munkádat, a pénzedet, a lelkedet belenyomják ezekbe az olcsó dobozokba.
Felállt, és az ablakhoz ment.
Odakint sötét volt, csak a lámpák dobáltak sárga foltokat a vizes aszfaltra.
— Tudod, mit gondolok, Szerjozsa.
Anyádhoz én el fogok járni.
Ő idős, segíteni kell neki.
De Szvetlát én itt többé nem akarom látni.
Soha.
Sem ünnepen, sem csak úgy.
— De hogy lehet ez, Nyin… — kezdte volna Szergej.
— Úgy, hogy vagy nem jön ide, vagy beadom a válást és elcseréljük a lakást.
Akkor te meg élsz a Szvetláddal meg a dobozaival egy egyszobásban.
Külön.
Én meg elfáradtam.
Nyugodtan beszélt, hiszti nélkül.
És ettől a nyugalomtól Szergejnek igazán félelmetes lett.
Hirtelen tisztán megértette: ez nem fenyegetés.
Ez döntés.
Olyan végleges, mint egy könyvelési főkönyv utolsó sora.
— Rendben, Nyin, — leengedte a vállát.
— Rendben.
Igazad van.
Ma túllőtt a célon.
Megmondom neki.
Nyina bólintott.
Tudta, hogy meg fogja mondani.
Azt is tudta, hogy Szvetla még sokáig fogja szidni őt a rokonság előtt.
De ez már nem érdekelte.
Kinyitotta a hűtőt.
A polcon ott állt egy tányér, rajta egy szép, egyenletes csukadarabbal — azzal, amit még a „rajtaütés” előtt el tudott rejteni.
„Holnap reggelire megeszem,” gondolta Nyina.
„Fehér kenyérrel és vajjal.”
„Megérdemlem.”
És először az egész este során elmosolyodott — őszintén és könnyedén.
