Vannak napok, amikor az ember úgy ébred, hogy érzi – valaminek történnie kell.
Nem jónak, nem rossznak – csak változás van a levegőben.
Így volt azzal a februári hétfővel is.
A reggel szokásosan indult: főztem a kávét, Oleg már az asztalnál ült, és a telefonját bámulta.
Hallgatott.
Csak az ujjai doboltak idegesen az asztalon.
– Vika, figyelj – törte meg végül a csendet –, holnap elutazom.
A kanalat majdnem elejtettem.
– Hova?
– Délre.
Napfény, tenger, végre egy kis pihenés.
A jegyet már megvettem.
Ott álltam, kavargattam a kihűlő kávét, és a gondolataim összekuszálódtak.
Két éve spóroltunk a közös nyaralásra!
Havonta félretettünk, sok mindenről lemondtunk.
Még a régóta ígért kabátot is elhalasztottam miatta.
– És én? Nekem még nem is hagyták jóvá a szabadságomat.
– Na és? – vont vállat. – Azt hiszed, nekem könnyű itt? Teljesen kikészültem ettől a szürkeségtől.
Az idegei… mintha az enyémek nem számítanának.
– De hát a pénz közös volt, együtt gyűjtöttük…
– Na és? – pattant fel. – Én is dolgozom, én döntöm el, mikor pihenek!
Akkor kezdtem gyanakodni, hogy valami nincs rendben.
Az utóbbi hónapokban teljesen megváltozott.
A telefonját mindig magával vitte, még a fürdőszobába is.
Régen bárhol ott hagyta.
Néztem, ahogy pakol a bőröndbe.
Új fürdőnadrág, rikító ing – egyáltalán nem az ő stílusa.
Mikor vette ezeket?
– Ha marad pénz, hozok neked egy hűtőmágnest – mondta, miközben becsukta a bőröndöt.
Hűtőmágnes… Micsoda nagylelkűség.
Becsukódott az ajtó.
Egyedül maradtam.
Talán csak túlreagálom? Talán tényleg csak ki akart kapcsolódni?
Talán csak nem gondolt rám.
De akkor megcsörrent a telefonja.
A sietségben ott felejtette.
Üzenet jött.
A kód eltakarta a szöveget, de az első szavak látszottak: „Cicám, már a reptéren vagyok. Várlak a…”
„Cicám”.
Engem évek óta nem hívott így.
Azt mondta, felnőttek vagyunk, az ilyen becézések gyerekesek.
Tíz perc múlva visszajött a telefonért.
Amikor meglátott, gyanakodva nézett rám.
– Mit csinálsz itt?
– Itthon vagyok – feleltem. – Nem szabad?
Elvette a telefont, megnézte, hozzányúltam-e.
Adott egy atyai puszit a homlokomra.
– Ne duzzogj. Hozok valamit, ha visszajövök.
És elment.
Én ott maradtam, a szívem zakatolt.
Ki az a „cica”?
Miért volt olyan ideges?
Aztán hirtelen minden világos lett.
Felöltöztem, taxit hívtam, és a reptérre mentem.
Drága volt, de nem számított. Tudni akartam az igazat.
És megláttam.
Ölelés, nevetés.
Egy huszonöt körüli lány, hosszú hajjal, karcsú, rajta az az ing, amit a szekrényünkben láttam.
Oleg valamit a fülébe súgott, ő nevetett, hozzábújt.
Másfél év spórolás azért, hogy együtt legyünk.
És ő közben mással tervezett.
Odamentem volna, hogy a fejéhez vágjam az igazságot, vagy legalább pofon vágjam.
De már indultak a beszálláshoz.
Késő volt.
Kimentem, leültem egy padra, és sírni kezdtem.
Nem csendesen, hanem úgy igazán – mintha kitépték volna a szívemet.
A hó esni kezdett, először aprón, aztán nagy pelyhekben.
Ott ültem, hófehéren, átfagyva, képtelen voltam felállni.
– Hölgyem, jól van?
Felnéztem – egy férfi állt előttem.
Elhasználódott kabát, fáradt arc, kócos haj.
– Segíthetek valamiben?
– Nekem?
Már nincs, ami segíthetne.
– Nem lehet olyan rossz, mint gondolja – mondta kedvesen. – Esetleg tudna munkát adni? Bármit, ideiglenesen is.
Ránéztem.
Ma mindketten vesztesek voltunk.
De ő legalább nem titkolta.
– Tudja mit?
Jöjjön el hozzám.
Egyen valamit, melegedjen meg.
– Komolyan?
De hát idegen vagyok magának.
– Maga bűnöző?
– Nem – mosolygott. – Csak így alakult az élet.
– Akkor jöjjön.
Úgysem maradt otthon semmi – Oleg mindent felfalt indulás előtt.
A taxis morogott, de több pénzt adtam, megenyhült.
Útközben elmondta, hogy Román a neve.
Mérnök, elvesztette a munkáját, a lakását.
A felesége elment az anyjához: „Ha újra talpra állsz, majd szólj.”
Otthon egyenesen a radiátorhoz ment, hogy felmelegítse a kezét.
– Zuhanyozzon le nyugodtan – mondtam. – Törölköző a szekrényben, Oleg köntöse is.
– Biztos ebben?
– Biztos.
A férjem most az üdülőhelyen van a szeretőjével, az a köntös szabad.
Amíg ő zuhanyzott, melegítettem levest.
Magamban gondoltam: nem vagyok bolond?
Egy idegent beengedni a házba?
De az a nap amúgy is a feje tetejére állt.
Mikor kijött, alig ismertem rá.
Másik ember volt.
Negyven körüli, rendezett, értelmes tekintettel.
Oleg köntösében kissé furcsán festett – az én férjem alacsonyabb és soványabb.
– Biztos nem hajléktalan?
– Nem – nevetett. – Csak nehéz helyzetbe kerültem.
Leültünk beszélgetni.
Elmondta, hogy mérnökként dolgozott, de a cég csődbe ment.
Fél évig nem kapott fizetést, aztán bezárt.
Új munkát nem talált – mindenhol fiatalokat kerestek, ő meg már negyven felett volt.
– A megtakarítás gyorsan elfogyott – sóhajtott. – A feleségem egy ideig tűrte, aztán elment.
– Szerelem az első bajig – bólintottam.
– Úgy tűnik.
Én is elmondtam a magamét: a reptérről, az üzenetről, a spórolásról.
– És most?
– Beadom a válópert.
A lakás az enyém.
Valahogy elboldogulok.
– Gyerekek?
– Nem lett.
Mindig halogatta, azt mondta, korai még.
Most már értem: csak nem akart.
– Talán jobb is így – mondta óvatosan. – Ilyen férj mellett…
– Igen.
Legalább nem kell magyarázkodnom egy gyereknek, hová tűnt az apja.
Vacsora után megkérdezte, megnézheti-e a híreket.
Beleegyeztem.
Én elbóbiskoltam.
Mikor felébredtem, már nem volt ott.
Egy cetli várt: „Nagyon köszönöm. Maga megmentett. Ha munkám lesz, meghálálom.”
És szomorú lettem.
Mintha valami jó is eltűnt volna.
Hónapok teltek el.
A válás gyors volt.
A zárakat lecseréltem.
Oleg hívott, írt.
Nem válaszoltam.
Egyszer az ajtó előtt várt.
– Mi ez? Miért nem jó a kulcsom?
– Mert lecseréltem a zárat.
– Megőrültél?
Ez az én lakásom is!
– Volt.
Itt van – nyomtam a kezébe a bírósági papírt.
– Válás?
Komolyan?
– Nagyon is.
Hogy van a „cicád”?
Elvörösödött.
– Én férfi vagyok, tele élettel!
Szükségem van szenvedélyre!
És te?
Csak unalmat tudsz adni!
– Másfél év spórolását tudtam adni.
Az jó volt, nem?
Felemelte a kezét.
Becsuktam a szemem.
De nem ütött meg.
– Minden rendben?
Kinyitottam a szemem.
Román állt előttem.
Öltönyben, frissen fésülve.
Oleg a hóban ült, az állkapcsát dörzsölte.
– Maga az?
– Én.
Ígértem, hogy találok munkát.
És sikerült.
Elbőgtem magam.
Megfogta a kezem, beültetett a kocsiba.
Otthon teát főzött, elmesélt mindent.
Aznap este a hírekben álláshirdetést látott.
Azonnal elment.
Felvették.
Jó fizetés, biztos állás.
– Gratulálok.
És a felesége?
– Már másé.
Csak ürügyet keresett, hogy elmehessen.
– Szerelem az első bajig.
– Úgy van.
Aztán azt mondta:
– Vika, mi van, ha ez jel?
Próbáljuk meg együtt?
És én azt gondoltam: miért ne?
Oleg mellett megtanultam, hogyan nem szabad.
Román mellett más volt minden.
Nyugodtabb, őszintébb.
– És ha nem sikerül?
– És ha igen?
Nyolc hónap múlva a válás hivatalos lett.
Román megkérte a kezem.
Igent mondtam.
Tavaszra tervezzük az esküvőt, szerényen.
Az élet úgyis tele van váratlan fordulatokkal.
Néha a legrosszabb napok egy új kezdet első lépései.
A lényeg, hogy ne adjuk fel, és ne féljünk a változástól.
