Fél éven át ezért az útra dolgoztam: szabadnapok nélkül, extra munkákat vállalva, még az ebédemen is spórolva.
A férjemmel, Gáborral öt éve voltunk házasok, de már három éve nem jutottunk el sehova — mindig volt egy hitel vagy egy felújítás, ami elvitte a pénzt.
Minden vágyam az volt, hogy végre csak ketten legyünk: fehér homok, hullámok hangja, és semmi mindennapi teher.
A thaiföldi utat teljes egészében a saját kártyámmal fizettem. Ez volt az ajándékom a házassági évfordulónkra.
Gábor tudott róla, örült is neki, sőt, még fürdőruhát is nézegetett.
Az indulás napján taxival mentünk. Jó volt a hangulat, tele volt a bőrönd új ruhákkal, én pedig izgatott várakozással.
Amikor megérkeztünk a repülőtérre és kiszálltunk, a csomagok pakolása közben megláttam egy ismerős alakot a bejáratnál.
Erzsébet, az anyósom, szalmakalapban, egy nagy, élénkpiros bőrönddel.
Oldalba böktem Gábort: „Nézd, ott az anyád. Velünk tart? Minek? Nem fél évre megyünk.”
Gábor hirtelen zavarba jött, elpirult, és idegesen kezdte igazgatni a táskáját. „Ági… ezt elfelejtettem mondani. Meg akartalak lepni.”
Odamentünk hozzá. Az anyósom mosolyogva üdvözölt minket, megölelte a fiát, és engem is arcon csókolt.
„Végre! Azt hittem, lekéstétek. Mehetünk a check-inhez?”
„Milyen check-in?” — kérdeztem döbbenten. „Erzsébet, maga is jön?”
„Hát hova mennék?” — nevetett. „Veletek!”
„Együtt megyünk a tengerhez. Az orvos szerint is jót tesz a levegő a tüdőmnek.
És különben is, ketten úgyis unatkoznátok. Én addig vigyázok mindenre, amíg fürödtök, este meg kártyázunk egyet. Milyen jó lesz!”
Lassan Gábor felé fordultam. Ő kerülte a tekintetem. „Ági… anya kérte. Nem volt időm szólni. És igen, köhög is.”
„És hol fog lakni?” — kérdeztem halkan.
„A szobában… nagy, deluxe, van kihúzható kanapé. Elférünk. Egy család vagyunk.”
Mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól. Én hónapokig dolgoztam azért, hogy egy nyugodt, romantikus utunk legyen.
Én fizettem ki a szállást, hogy végre pihenjünk.
Most pedig hárman lennénk egy szobában, az anyósom irányítása alatt, az én pénzemből?
„Gábor,” — mondtam nyugodtan, de határozottan. „Jegyet vettél az anyádnak anélkül, hogy megkérdeztél volna?”
„Ne kezdd már!” — szólt közbe Erzsébet. „A szoba ki van fizetve, nem mindegy, hányan vagytok? Nem fogok zavarni.”
Abban a pillanatban világossá vált számomra: ha felszállok erre a gépre, az nem nyaralás lesz, hanem egy rémálom.
Elővettem a dokumentumokat a táskámból.
„Figyeljetek,” — mondtam hangosan. „Van különbség. Én egy közös, romantikus utazást fizettem. Nem egy családi felügyeleti rendszert.”
Gáborra néztem. „Döntened kell. Vagy most hazaküldöd az anyádat, és megyünk ketten. Vagy ők maradnak, én pedig nem.”
Gábor megdermedt. Közöttünk állt, nem tudva, merre billenjen, a tekintete ide-oda járt.
— „Ági… komolyan mondod?” — kérdezte végül.
Nyugodtan válaszoltam: — „Teljesen. Nem megyek olyan helyre, ahol nem tisztelnek. Főleg nem a saját pénzemből.”
Erzsébet összefonta a karját. „Ne dramatizálj. Egy család vagytok.”
Ránéztem. — „Igen. És én a felesége vagyok. A döntések közösek.”
Gábor végül megszólalt, de nem mellettem: „Most már itt vagyunk… a jegyek megvannak…”
Ez volt az a pont, ahol megértettem: nem fog mellém állni.
Nyugodtan lezártam a dolgot.
— „Rendben. Akkor én döntök.”
Átírtam a foglalást, csak egy jegyet hagytam meg — a sajátomat.
Gábor nem akarta elhinni.
Erzsébet felháborodott. „Ez nevetséges! Gábor, látod? Itt hagy téged!”
De én már nem magyarázkodtam.
— „Nem hagyok itt senkit. Csak nem maradok benne ebben.”
Gábor még egyszer próbált közelebb jönni. „Beszéljük meg…”
— „Volt idő beszélni. Mielőtt döntöttél.”
Csend lett.
— „Menjetek haza,” — mondtam végül. „És gondolkodj el azon, milyen férj akarsz lenni.”
Elindultam a beszállás felé.
Nem néztem vissza.
A gépen ülve furcsa nyugalmat éreztem. Nem magányt — szabadságot.
Később üzenet érkezett Gábortól: „Hazamentünk. Anya megsértődött. Nem tudom, mit tegyek.”
Csak ennyit válaszoltam: „Ha tudod, majd írd meg.”
Thaiföldön meleg fogadott, pálmafákkal és sós tengeri levegővel.
A szállodában megkaptam azt a szobát, amit én választottam ki.
Leültem az ágy szélére.
Csend volt.
Senki nem szólt bele semmibe.
Csak én voltam.
Kimentem az erkélyre, mély levegőt vettem.
Este a parton állva a hullámokat néztem, és megértettem: ez az út végül mégis az lett, amit akartam — csak nem úgy, ahogy elképzeltem.
Hanem úgy, hogy végre saját magamat választottam.
