A zár nem engedett.
Vera rálehelt a befagyott kulcslyukra, miközben érezte, ahogy a februári szél az arcát csípi.
Furcsa volt.
Csak két hétre utazott el — hogy ápolja az édesanyját, miután az súlyosan megbetegedett —, és a zár akkor még hibátlanul működött.
Talán Andrij kicserélte a betétet?
De minek?
Megnyomta a csengőt.
Odabent nehéz léptek hallatszottak, de senki sem sietett ajtót nyitni.
Vera idegesen egyik lábáról a másikra állt.
A táska, tele üveges házi lecsóval és kötött zoknikkal, amiket anya küldött vele, húzta a vállát.
Végül kattanás hallatszott.
Az ajtó épp csak annyira nyílt ki, hogy egy csík fény és egy illat kiszökjön… idegen parfüm.
Édes, gejl illat, ami elnyomta a fából készült ház ismerős aromáját.
A küszöbön Andrij állt.
Csak melegítőnadrágban, póló nélkül.
Egy almát rágott.
— Ó, visszajöttél — vetette oda közönyösen, és nem tett semmi kísérletet, hogy beengedje.
— Andrijuska, miért zárkóztál be?
— És miért más a zár? — Vera megpróbált mosolyogni, bár belül kellemetlenül megcsípte valami.
— Engedj be, megfagytam.
— Nincs hová bemenned, Ver — roppantott egy nagyot az almán.
— Itt most mások laknak.
— Milyen mások? Viccelsz? — próbált mellette besurranni, de Andrij a kezét a félfára tette, elzárva az utat.
A folyosó mélyén megvillant egy női alak könnyű köntösben.
Vera felismerte a darabot — Andrij tavaly újévkor ajándékozta neki.
Csakhogy Verán lazán állt, ezen a cicán meg úgy feszült, hogy a varrások alig bírták.
— Cicus, ki az ott? — nyafogta a lány.
— Huzat van!
— Andrijuska, ki ő? — Vera torkában gombóc nőtt.
— Miért van az én ruhámban?
Andrij úgy sóhajtott, ahogy a felnőttek szoktak, amikor gyereknek magyaráznak evidens dolgokat.
Kilépett a verandára, és maga mögött behúzta az ajtót, elvágva a meleget.
— Figyelj, ne csinálj jelenetet.
— Kristinával szeretjük egymást.
— Te meg… hát, te magad tehetsz róla.
— Unalmas vagy, Ver.
— Megsavanyodtál a fazekaid mellett.
— Mi köze ennek a fazekakhoz? Ez az én házam!
— Az enyém, a szüleimé volt!
— A tiéd volt — vakarta meg lustán a hasát Andrij.
— Emlékszel, írtál nekem egy általános meghatalmazást?
— Tavaly, amikor a gázt beköttettük.
— Hogy neked ne kelljen hivatalról hivatalra rohangálni.
Vera emlékezett.
A közjegyző, a fülledt iroda, a férje selymes hangja: „Írd alá, drágám, mindent elintézek, neked nem kell sorban állnod.”
— És akkor mi van?
— Az van, hogy eladtam a házat.
— A haveromnak.
— Aztán ő nekem ajándékozta.
— Szóval papíron most én vagyok a tulaj.
— Egyedül.
— És Kristina ide van bejelentve.
— Téged meg tegnap kijelentettelek.
Vera alatt megingott a talaj.
Az ég, szürke és alacsony, hirtelen elviselhetetlen súllyal nyomta a vállát.
— Nem tehetted…
— Ez a nagymamám öröksége volt…
— Andrij, amikor összeházasodtunk, nem volt hová mennünk, én hoztalak ide…
— Na, köszi, hogy befogadtál — fintorgott.
— Csak most más a felállás.
— „Eladtam a házadat, takarodj!” — ez a felállás.
— A cuccaidat levittem a garázsba, zsákokba.
— Vidd, és húzz anyádhoz.
— Anyához nem lehet… rossz az egészsége, ezt nem bírná ki… — suttogta Vera, miközben forró könnyek csorogtak az arcán, és azonnal kihűltek a szélben.
— A te bajod.
— Na, vége az audienciának.
Megfordult, visszament a házba.
Az ajtó becsapódott.
A zár csattant.
Vera ott maradt az üres verandán.
A konyhaablakban felgyulladt a fény.
Látta a sziluetteket — Andrij átölelte a cicát, mondott neki valamit, és mindketten felnevettek.
Aztán Kristina levette az asztalról Vera kedvenc bögréjét — a nagyot, a rajta lévő sünivel —, és belekortyolt.
Ez volt az utolsó csepp.
Vera nem dörömbölt.
Némán lement a verandáról, elment a garázsig.
Az ajtó nem volt zárva.
A sarokban fekete szemeteszsákok hevertek, amelyekből kilógtak a pulóverei ujjai és a könyvei gerincei.
Csak a legszükségesebbet vette magához.
Taxit hívott a városba.
Útközben kitörölte Andrij számát a telefonjából.
A keze remegett, de a fejében ijesztő csend volt.
Az első héten Vera a pályaudvar pihenőszobájában lakott.
Nappal munkát keresett, este visszatért a kemény heverőre, amely klórtól és idegen bajtól bűzlött.
A pénze alig volt — Andrij lenullázta a közös számlát is, aminek a jelszavát ismerte.
Könyvtárosi diplomával nem volt állás.
Mindenhol fiatalokat és „dinamikusakat” kerestek.
Vera harmincöt éves volt, és ebbe a leírásba nem fért bele.
A megmentés onnan jött, ahonnan a legkevésbé várta.
Olcsó péksüteményért állt sorba, amikor szóba elegyedett egy szigorú kabátos nővel.
A nő épp telefonon panaszkodott valakinek, hogy az elit panziójukban megint felmondott a szakács.
— Képtelenek normális húslevest főzni! — háborgott.
— Konsztantyin Georgijevics átlátszót akar, mint a könny, ők meg valami zavaros löttyöt csinálnak!
Vera, maga sem tudta, honnan jön a bátorság, megérintette a nő kabátujját.
— Én tudok húslevest főzni.
— És forró péksüteményt sütni.
— Diétás menüt is össze tudok állítani.
A nő végigmérte.
Vera fáradtnak tűnt, de tiszta volt a ruhája, és egyenes a tekintete.
— Van egészségügyi kiskönyved?
— Van.
— Friss, a könyvtárhoz csináltattam.
— Gyere.
— Ha a főnök visszadob, nem adok pénzt a visszaútra.
A „Fenyvesliget” panzió zárt intézmény volt nagyon „nem egyszerű” embereknek.
Magas kerítések, őrség, olyan csend, amit csak az évszázados fenyők zúgása tört meg.
A tulajdonos, Konsztantyin Georgijevics, kemény ember volt, megszállottja a minőségnek.
— Itt a tűzhely, itt a csirke, itt a zöldség — mordult Vera felé, rá se nézve.
— Van egy órád.
— Ha nem tetszik, gyorsabban repülsz, mint a pezsgős dugó.
Vera kifújta a levegőt.
A konyha az ő eleme volt.
Itt elfelejtette a férje árulását, az elveszett házat, a pályaudvar hidegét.
Biztosan mozgott, a keze magától tudta, mit kell tenni.
Negyven perc múlva Konsztantyin Georgijevics előtt ott állt egy tányér aranyló húsleves, benne szépen vágott répakarikákkal és házi metélttel.
Megkóstolta.
Megdermedt.
Ránézett Verára — először igazán figyelmesen, a szemébe.
— A második íz nem nyomja el az elsőt — állapította meg.
— Zöldfűszer pont elég.
— A tészta nincs szétfőzve.
— Fel vagy véve.
— Próbaidő egy hónap.
— A személyzeti épületben fogsz lakni.
Így kezdődött az új élete.
Vera úgy dolgozott, mint akit kergetnek.
Ő érkezett elsőnek, ő ment el utoljára.
Úgy főzött, mintha minden étel az élete fő műve lenne.
Konsztantyin Georgijevics lassan nemcsak a fazekakat bízta rá.
Fél év múlva már fontos vendégek menüjét állította össze, rendelte az árut, és vitatkozott a beszállítókkal, akik másodosztályút próbáltak rásózni.
Vera megváltozott.
Lefogyott, a bő pulóvereket szigorú blúzokra cserélte.
A hangjában fémes élek jelentek meg.
A sérelem nem múlt el, de megkeményedett, hideg páncéllá vált.
— Vera Nyikolajevna — hívatta egyszer magához a főnök.
— Bővülünk.
— Új épületet és hozzá éttermet nyitunk.
— Olyan igazgató kell, akiben úgy bízom, mint magamban.
— Meg tudod csinálni?
— Meg — felelte Vera.
— Csak egy feltételem van.
— Micsoda?
— A kivitelezőket én választom.
— És minden költségvetést személyesen ellenőrzök.
A főnök elmosolyodott ősz bajsza alatt.
— Megegyeztünk.
Eltelt még egy év.
Vera az irodájában ült, kilátással a fenyőerdőre.
Előtte egy halom pályázat feküdt építőcégektől, amelyek a régi épület felújítását szerették volna elnyerni.
A szerződés összege tekintélyes volt, és sokan jelentkeztek.
A titkárnő, Lenocska, bekukucskált.
— Vera Nyikolajevna, itt van a „Stroj-Ljuks” cég képviselője.
— Nagyon kitartó.
— Azt mondja, övék a legjobb ár-érték ajánlat.
— „Stroj-Ljuks”? — Vera összeráncolta a homlokát.
A név ismerősnek tűnt.
— Engedd be.
Az ajtó kitárult.
A szobába széles mosollyal Andrij lépett be.
…Fáradtnak, megtörtnek tűnt.
A drága öltöny lötyögött rajta, a szeme alatt árkok húzódtak, az arcán ideges, hízelgő kifejezés ült.
Valószínűleg a „cicával” való élet nem lett olyan édes, és a biznisz sem ment túl jól, ha személyesen rohangál megrendelők után.
Vera háttal ült az ablaknak, a nap a férfi szemébe sütött, így nem látta jól az asztal mögött ülő nő arcát.
— Jó napot! — kezdte Andrij pimaszul, az asztalhoz sétálva.
— Örülök a találkozásnak!
— A cégünk exkluzív feltételeket kínál.
— Gyorsan, minőségben, és…
Elakadt.
Vera kicsit elfordult a székében, és az árnyék lecsúszott az arcáról.
Andrij tátott szájjal megdermedt.
A dosszié kiesett a kezéből, és puffanva a padlóra esett, a lapok szétcsúsztak.
— Vera? — préselte ki rekedten.
— Te?!
— Jó napot, Andrij Viktorovics — felelte hidegen Vera, és nem kínálta hellyel.
— Szedd fel a papírokat.
— Szemetelsz az irodámban.
A férfi lassan, mintha álomban lenne, lehajolt, összeszedte a lapokat.
A keze remegett.
— Te… te itt padlót mosol?
— Papírokat pakolgatsz? — a hangjában remény és félelem keveredett.
— Én itt igazgató vagyok.
— És én döntöm el, ki kapja ezt a szerződést.
Andrij úgy elsápadt, hogy a keményített gallérjára hasonlított.
Lerogyott a székre, pedig meghívást nem kapott.
— Verkám… hát te aztán…
— Feljebb jutottál, mi? — próbálta felvenni a régi „gazdás” mosolyt, de csak ferde és szánalmas lett.
— Figyelj, ez a sors!
— Nem vagyunk idegenek!
— Na, írd alá a költségvetést.
— Adok érte százalékot… jót!
— A Krisztinka minden pénzt kiszívott, nekem ez a munka muszáj, különben nagy bajban leszek!
Vera átvette a költségvetést.
Végigfutotta a sorokat.
— Olcsó festék olasz vakolat árában.
— Linóleum parketta helyett.
— A munkamennyiségek kétszeresére felnyomva.
— Nem változol, Andrij.
— Még mindig át akarod verni azokat, akik bíznak benned.
— Ugyan már! Mindenki ezt csinálja! — hajolt közelebb, a szemébe kapaszkodva.
— Ver, ami volt, elmúlt.
— A házzal is… hát, elragadtattam magam.
— Akarod, kirakom azt a csajt?
— Visszajövök hozzád?
— Jól éltünk mi!
— Én mindent megbocsátok neked…
— Te megbocsátasz? — Vera halkan felnevetett.
Ez a nevetés többet mondott, mint bármilyen kiabálás.
— Én viszont nem bocsátok meg.
— Tudod, miért?
— Nem azért, mert elvetted a házat.
— Hanem mert embernek sem néztél.
— Azt hitted, nélküled elpusztulok.
— Én meg túléltem.
Megnyomta a belső vonalat.
— Biztonsági szolgálat?
— Kísérjék ki az urat.
— És tegyék a „Stroj-Ljuks” céget feketelistára.
— Hogy az objektumaink közelébe se engedjék.
— Ezt nem mered! — ugrott fel Andrij.
Az arca vörös foltokban égett.
— Találok én rád orvosságot!
— Panaszt teszek a tulajdonosnál!
— Tegyen — bólintott nyugodtan Vera.
— Konsztantyin Georgijevics nagyon nem szereti a szélhámosokat.
— Főleg azokat, akik a minőségen spórolnak.
Két erős biztonsági őr lépett be.
Udvariasan, de határozottan megfogták Andrij karját.
— Vera! Várj!
— Meg tudunk egyezni!
— Visszaadom a házat… na jó, a felét!
— Ver, ne tedd tönkre! — kiabálta, miközben kifelé vitték.
Vera nem figyelt rá.
Az ablakhoz ment.
Látta, ahogy Andrijt kivezették, ahogy görnyedten elindult a régi autója felé.
Kicsinek és nyomorultnak tűnt az óriási fenyők mellett.
Megcsörrent az asztalon a telefon.
Üzenet jött anyától: „Kislányom, hogy vagy? Jól vagyok, sütit sütöttem, hétvégén várlak.”
Vera elmosolyodott.
Hosszú idő óta először volt ez a mosoly könnyű és világos.
Felvette a telefont: „Hamarosan megyek, anyucikám. És nem egyedül. Konsztantyin Georgijevics is kéreti magát a finomságaidra, azt mondja, sehol nem evett ilyen jót.”
Bezárta a „Stroj-Ljuks” költségvetésének mappáját, és a papírkosárba dobta.
Oda is való.
Ahogy a múlt is — abba a múltba pedig neki nem volt helye.
