Radu úr a rejtekéből látta, ahogy egy kis kezecske kinyúlik, és elveszi az ételcsomagot.
Kíváncsian és aggódva lassan odalépett a házhoz.
Amikor az ajtóhoz ért, óvatosan megkoppintott.
Hosszú csend után az ajtó kissé kinyílt, és az ajtóban egy körülbelül hatéves, nagy, rémült szemű kisfiú állt.
„Szia,” mondta Radu úr kedvesen.
„Miruna barátja vagyok.
Bemehetek?”
A kisfiú bólintott, és kinyitotta az ajtót.
Bent Radu úr egy egyszerű, de tiszta szobát talált, ahol egy fiatal nő egy összetákolt ágyon ült, és egy kisbabát tartott a karjában.
„Ioana vagyok,” suttogta a nő.
„Miruna anyja segített nekünk, amikor múlt hónapban elveszítettük a házunkat.
Talált nekünk ideiglenes menedéket, de megígértük, hogy nem mondunk senkinek.
Problémája lehetne, ha valaki megtudná, hogy itt hagyott minket.”
Aznap este Radu úr nem csak azt intézte el, hogy a család hivatalos segítséget kapjon, hanem azt is felfedezte, hogy a kis Miruna, nagy szívével, többet tett ezért a családért, mint sok felnőtt.
Néha a legnagyobb együttérzést a legkisebbektől tanulhatjuk.
Ha tetszett a történet, ne felejtsd el megosztani a barátaiddal!
Együtt továbbadhatjuk az érzéseket és az inspirációt.
