– Kristinka, el sem hiszem! Holnap férjhez megyek! Ez egyszerűen hihetetlen!
– Az bizony! – nevetett Kristina a barátnőjére. – Ki is mondta annak idején az iskolában, hogy ő sosem fog férjhez menni?
Te voltál az, nem igaz? Most meg majdnem te vagy az első, aki esküvőt tart. A szerelem csodákra képes.
A lányok megölelték egymást, és boldogan nevettek, mámorosan a fiatalságtól, a közelgő örömtől, attól az érzéstől, hogy előttük már csak boldogság áll.
Olyan hatalmas, mint a Föld bolygó…
Kristina az esküvő előtti napon érkezett Eleonora házába. Az iskolás éveik óta elválaszthatatlan barátnők voltak.
Most, az utolsó előkészületek idején is együtt akart lenni vele, segíteni.
A ruha, amit épp most hoztak el a szalonból, és amit Ele alakjára szabtak, valóban varázslatos volt.
Kristina csodálattal vegyes irigységgel nézte azt a pompát.
És volt is mire irigykedni. Eleonora ugyanis fiatal kora ellenére (alig múlt 19 éves) egy igazán jóképű és érett férfihoz készült férjhez menni.
Nem valami tapasztalatlan fiúhoz, akinek se szakmája, se pénze, se lakása nincs.
Vadim már harmincöt éves volt, és ez nem az első házassága volt. De Eleonorát ez egyáltalán nem zavarta.
Leendő férje mindenki szerint egy külföldi filmsztárra hasonlított, afféle James Bond típus. Magas, izmos, napbarnított bőrű, hófehér mosolyával mindenkit lenyűgözött.
Kristina egyébként is irigy volt: ő sosem remélhetett ilyen fényűző esküvőt, ilyen ruhát. Ő egy egyszerű munkáscsaládból származott.
Eli szülei viszont évek óta sikeres szállodaláncot működtettek, melynek egységei szinte az egész országban jelen voltak.
Vadim, Eleonora elmondása szerint, szintén vállalkozó volt, de sokkal szerényebb, mint a lány szülei. Most viszont, hogy belépett ebbe a gazdag családi birodalomba, sok mindent nyert ezzel a kapcsolattal.
De a lány nem is akart arra gondolni, hogy ez a házasság puszta számítás lenne.
Egyszer erről szóba is elegyedtek Kristinával. Eleonora megsértődött, és így szólt a barátnőjéhez:
– Miért, én nem vagyok elég szép ahhoz, hogy valaki őszintén belém szeressen, minden hátsó szándék nélkül?
Nem vagyok elég okos, művelt? Nem tudnám tiszta szívből, hűségesen szeretni a férjemet?
Kristinának más véleménye volt. Nem mondta ki hangosan, de úgy gondolta, hogy manapság sok a szélhámos, akit nem érdekel, hogy valaki szép-e vagy okos – csak a pénz számít.
Talán tévedett Vadimmal kapcsolatban, de a barátnőjét nagyon szerette, és óvni akarta.
Eleonora még egyszer ránézett a gyönyörű menyasszonyi ruhára, majd sajnálattal elrejtette a szekrénybe.
A vőlegénynek nem szabad előre látnia ezt a szépséget. Vadim bármelyik pillanatban megérkezhetett, hogy elintézzék az utolsó apró részleteket.
Amikor kinézett az ablakon, látta, ahogy Vadim autója begördül a hatalmas vidéki házuk udvarára.
Alig várta, hogy átölelhesse és megcsókolhassa leendő férjét. Egész nap hiányzott neki!
– Maradj itt, mindjárt jövök – mondta Kristinának, és kiszaladt a házból.
Mint akinek szárnya van, sietett le a kertbe a hátsó ajtón át. Meg akarta lepni Vadimot, kiugrani a bokorból, és a nyakába ugrani.
Vadim még mindig az autóban ült, telefonált. Nem látta Eleonorát, aki egy sűrű tuja mögé bújt.
Hallotta, hogy a férfi ideges volt, suttogva, sietve beszélt:
– Ugyan már, miért mondasz ilyet? Hiszen mindketten tudjuk, miről van szó. Ez kényszerhelyzet.
Már régen megbeszéltük. Miért kell megint elővenni ezt a témát?
Tudom, nehéz neked, megértem. De mit tehetünk? Nem volt más választásunk. Kerestük, de nincs más út.
Vadim percekig hallgatott, nyilván a beszélgetőpartnerét hallgatta.
Eleonora még mindig a bokor mögött állt, idétlen mosollyal az arcán, és remélte, hogy ez csak valami munkahelyi ügy lehet.
A férfi telefonját a füléhez tartva kiszállt az autóból, és elindult az udvar széléhez, ahol nem látszott a házból.
Ele gyorsan hátraugrott – majdnem meglátta őt!
– Én is nagyon szeretlek, Varenka! És a kislányunkat, Katjusát is! Add át neki, hogy apa nagyon hamar eljön látogatóba.
Ti vagytok az én boldogságom. Az egyetlen. Nincs másra szükségem! Tartsatok még ki egy kicsit – hamarosan újra együtt leszünk!
Eleonora sokkot kapva rohant vissza a házba. Fel a szobájába, a karját Kristina nyakába vetette, és zokogni kezdett.
– Mi történt, Elli? – kérdezte Kristina ijedten. – Ki bántott meg?
De Eleonora nem válaszolt, csak keservesen sírt.
Aztán hirtelen elhallgatott, letörölte könnyeit, és egy olyan mondatot ejtett ki, ami Kristinát legalább annyira meglepte, mint az előző zokogás:
– Na, majd meglátjuk, ki fog holnap igazán ünnepelni. Menj haza, Kristinka. Holnap mindent megtudsz.
Vadim nagyon aggódott, amikor meglátta menyasszonyát könnyeivel küszködve.
„Semmi gond. A menyasszonyok gyakran sírnak az esküvő előtt” – nyugtatta a leendő anyósa. Őt valamiért ez egyáltalán nem zavarta.
Este Eleonora bement az apja dolgozószobájába:
– Apa, milyen esetben nem kapna Vadim egy fillért sem a válás után?
– Lányom, mi történt? Kételkedsz? Töröljük az egészet? Bár… Már minden el van intézve, rengeteg pénz ment rá az egészre.
– Nem törlünk semmit. Csak mondd meg, mi van a házassági szerződésben.
– Ahhoz, hogy igényt tarthasson a közös vagyonra, legalább két évet együtt kell élnetek.
De én már megígértem Vadimnak, hogy segítek neki befektetni az esküvő után.
Az volt a megállapodásunk. Rosszul megy az üzlete. Nagy pénz kell. Az esküvő után visszatérünk erre.
– Értem, apa. Ennyi elég is volt.
Eleonora meglepetést készített a csalónak. Bár összetört a szíve, apja lánya volt: senki sem bánthatja őt büntetlenül. Senki!
Az esküvő teljes lendülettel zajlott. A vendégek nevettek, ünnepeltek, mindenki azt mondta: „Micsoda szép pár!”
De a menyasszony feltűnően sápadt és szomorú volt. Egész nap egy szót sem szólt Vadimhoz. A férfi nem értette, de idegességnek, fáradtságnak tudta be. Mégiscsak esküvő!
Aztán bejelentették a vőlegénynek szánt meglepetést. Eleonora nem mozdult, de az arca lángolt a feszültségtől.
– Kérem, figyeljenek a kivetítőre – szólt a ceremóniamester.
Ami ezután következett, örökre emlékezetes maradt.
A képernyőn sorra jelentek meg Vadim korábbi családi fotói. Eleonora egész éjjel gyűjtötte őket minden elérhető közösségi oldalról.
Szívszorító zene szólt. Vadim és Varenka menyasszonyi keringőt táncoltak. Aztán már hármasban voltak Katjusával.
Boldog család a parkban, virágok között. Nyaralás a tengernél. Közeli kép: szerelmes pillantás…
A zene elhalkult, a képernyőn megjelent a hangfelvétel – egy biztonsági kamera rögzítette:
„Én is szeretlek, Varenka! És a kislányunkat, Katjusát! Mondd meg neki, hogy apa hamarosan jön.
Ti vagytok a boldogságom, az egyetlen. Nem kell más. Csak egy kis türelem, hamarosan újra együtt leszünk!”
A képernyő elsötétült. A teremben – több száz vendég előtt – síri csend lett.
Eleonora átvette a mikrofont:
– Nincs az a pénz, ami megéri egy család szétszakítását.
A szeretteink elárulását és becsapását. Semmi sem! Menj vissza hozzájuk, Vadim.
Most valóban újra együtt lesztek. A valódi családoddal. A mi házasságunkat pedig érvénytelenítem.
– És én majd megtalálom az igazit. Az igazit, nem egy másolatot. Nekem nem kell pótlék!
