A szomszéd szobában csörgés hallatszott. Ustinja felborította a fazekat, és odarohant.
A fiú zavartan nézte a összetört váza darabjait.
— Mit tettél? — kiáltotta a háziasszony, és a nedves törölközővel megcsapta az unokáját.
— Nagymama, azonnal összeszedem! — rohant a fiú a szilánkokhoz.
— Én most összeszedem neked, — és a törölköző ismét a fiú hátára hullott.
— Ülj az ágyra, és ne mozdulj!
Összeszedte, visszament a konyhába. A padlón pocsolya volt, amiben krumpli hevert, de szerencsére nyers volt.
Összeszedte, átmosta, a sütőbe tette. Leült, és sírni kezdett, miközben gondolatban szidta a lányát:
„Miért, miért van mindenki másnak normális családja? És nekem? A férjem nincs, és a lányomnak sincs. Bárcsak így is maradt volna.
De a lányom elutazott a városba a pályaudvarra, és hozni fog az én fejemre egy új férjet… egy börtönőrt. Bár jó ember, de három éve levelezett vele. Szerelmesek, de ő maga soha nem látta őt szemközt.
És most nálam fog lakni. Már hogy én őt magam etetem az unokával, most még őt is etetni kell. Hát ezt a „vejet” kiűzöm a világból! Elszökik, mint a kisangyal.”
— Nagymama, kimehetek az udvarra?
— Menj csak! De öltözz fel rendesen. És a folyóhoz ne menj, a jégolvadászás bármelyik nap elkezdődhet.
— Rendben, nagymama!
„Úgy tűnik, megérkeztünk, — nézett ki az ablakon Ustinja.
— Innen látszik, hogy minden arc tele van hegekkel. Mit csinál ez a bolond? Nem elég, hogy börtönőr, de még csúnya is.”
Az ajtó kinyílt. Bementek.
— Anya, ismerkedj meg! Ő Hariton.
Ustinja végigmérte a férfit, alig bólintott, és elkezdte kivenni a krumplit a sütőből.
Tányérba rakta. Mellé tette a gombát, uborkát, káposztát. És egy üveg zavaros folyadékot.
— Üljenek le! — morcosan bólintott az asztalra.
— Köszönöm, nagynéni Ustinja! — mondta a férfi.
— De én nem iszom.
— Egyáltalán nem? — mosolygott a háziasszony.
— Egyáltalán nem.
Ustinja eltorzította az arcát — a faluban a nem ivó férfiak mindig gyanút keltettek.
— Nos, ahogy akarjátok. Egyetek! — vette fejére a kendőt.
— Megyek megnézni, hol van Yaroslav.
A háziasszony kiment az udvarra. Ekkor az ügyészség járőre:
— Szia, nagynéni Ustinja!
— Szia, Yura!
— Miért vagy ilyen komor?
— Faina hozta a vőlegényét.
— Ó, épp hozzá megyek, — mosolygott a járőr.
— Ellenőrizni fogom a szabadulási papírokat. És megnézem, milyen ember a vejed.
— Menj! Éppen vacsoráznak. Ő soha nem lesz a vejem.
Ustinja az unokához ment. Mit is keresne? Ott rohangált a fiúkkal. De nem akart hazamenni.
Állt egy kicsit a szomszédokkal beszélgetni. Akár akarja, akár nem, haza kell menni.
Bement az udvarra. Körülnézett.
„Teljesen elfogyott a tűzifa.”
Ránézett az óriási rönkökre. Hát ezeket hogy lehetne feldarabolni?
Bement a pajtába, fogott egy fejszét, és a legkisebb rönkből kezdett apró darabokat hasogatni.
Újra lendítette a fejszét, és… valaki erős keze elkapta a fejszét.
— Nagynéni Ustinja, hadd próbáljam!
— Próbáld csak! — morcosan nézett a veje felé.
Ő végigsimított az élén, és megrázta a fejét:
— Van valami gerenda?
— Menj be a melléképületbe, ott volt a férjem műhelye.
Hariton bement a műhelybe, és szemei elkerekedtek.
Mi minden van ott? Bekapcsolta a köszörűt. Működik! Élezte a fejszét.
És felvette a hasábot is, ami ott állt.
Kiment, és elkezdte a rönköket két részre hasítani. Aztán a fejszével ezeket a darabokat feldarabolta tűzifává.
Estére minden fát feldarabolt és a pajtába cipelt.
A menyecske kiment, megrázta a fejét. És még egy mosoly is megjelent az arcán.
— Nagynéni Ustinja, — mondta Hariton.
— A kerítésnél rönkök hevernek.
— Már harmadik éve hevernek. Nincs, aki felvágja őket.
— Én a műhelyben láttam egy láncfűrészt.
— Nem működik.
— Talán megnézhetem?
— Holnap nézd meg, — morgott Ustinja.
— Most viszont gyújtsd be a fürdőt! Meg kell mosakodnod. Igen, és mindannyian megfürdünk.
— Most begyújtom, — mosolygott a veje.
Másnap Hariton kivitte a láncfűrészt az udvarra. Szétszedte alkatrészekre.
És rájött, hogy nem fog működni — a kis csillag elszállt, és az egész láncot összetörte.
Ekkor odalépett egy öregember:
— Szia szomszéd!
— Szia!
— Hogy hívnak, jóember?
— Hariton.
— Engem Anisimnek hívnak. Ez itt az én házam! — biccentett a szomszéd házra, majd az alkatrészek fölé hajolt.
— Mi nem működik?
— Semmi! És már nem is fog működni.
— Gyertek hozzám, nekem is ugyanilyen van. És az sem működik. Talán a kettőből egyet össze tudsz rakni.
Elmentek a nagyapóhoz.
Neki a láncfűrész teljesen tönkrement, de a csillag ép volt, és a lánc is teljesen használható.
— Vidd el mindent! — mosolygott Anisim.
— Köszönöm! De miért tartozom?
— Nos, ha működni fog, és a rönköket is felvágod, az elég lesz.
— Miről beszélsz?
— Igen, Hariton, van egy motokapa gépem. Vidd el, hátha azt is meg tudod javítani.
— Nagybácsi Anisim, és neked hogy vagy?
— Már nyolcvan leszek, és kapa nélkül is valahogy boldogulok.
— Akkor felásom a kertedet, és elültetem a krumplit.
— Rendben! — mosolygott az öreg.
Hariton összerakta a láncfűrészt.
Feldarabolta a tűzifát, és a menyééket, Anisim nagyapót, sőt még a szomszéd üzletembert is.
Ő a kályhához egy teljes teherautónyi nyírfát hozott.
És a szomszéd ezt mondta:
— Hallod! Vágd fel őket, és cipeld be a pajtába! — és két ötezres bankjegyet nyomott Hariton kezébe.
Hariton megtette, ahogy az üzletember kérte. Hazament, és letette az asztalra a pénzt:
— Nagynéni Ustinja, vedd el a pénzt!
Ő megrázta a fejét, de az arcán elégedett mosoly jelent meg.
A faluban ritkán fizetnek pénzzel. Általában más valuta van forgalomban.
Másnap Hariton a motokapával foglalkozott.
Ideje volt a kerteket megművelni. Ült az udvaron, alkatrészeket válogatott.
Ekkor beugrott egy fiú, rémült szemekkel. Kiáltott:
— A jégtáblákon játszottunk, és elvitte a ti Yaroslavotokat… nem tud leugrani…
Kifutott Ustinja a lányával, és mindenki a folyóhoz rohant.
A jégtábla, amin a fiú állt, lassan egyre távolodott a parttól a folyó közepéig.
A folyón lefelé más, hatalmas jégtáblák közeledtek, látszott, hogy valahol feljebb a folyón dugót tört át.
— Most összetöri a fiút, — hallatszott valaki ijedt hangja.
Faina felkiáltott.
De Hariton már a hideg vízbe vetette magát, és a jégtáblához úszott.
Elérte. Felmászott rá. És már közeledett hozzájuk egy hatalmas jégtábla. Most el fogja őket sodorni.
— Hallod, Slavik! — hajolt Hariton a fiúhoz.
— Te igazi fiú vagy.
— Igen, — bólintott határozottan a fiú.
— Amikor a nagy jégtábla közeledik, át kell ugranunk rá, különben összetör minket. Csak pár másodpercünk lesz. Meg tudjuk csinálni? Fogd a kezem! Készülj! Ugrunk!
Hariton megragadta a fiú kezét, és szó szerint a jégtáblára dobta.
Ő maga is ugrott, erősen beleütközött a lábával a szélébe. A nadrág szárán vörös folt jelent meg.
A fiú ijedten nézte a karját, ami tele volt karcolásokkal.
A jégtábla már a folyó közepén volt, ahol az áramlás erősebb. És elvitte őket az ismeretlenbe.
A partról mindenki rémülten figyelte az eltávolodó jégtáblát.
— A srácok odavesznek! — hallatszott ismét valaki hangja.
Egy női sírás elnyomta a hangot.
— Talán mégsem vesznek oda, — gondolkodott hangosan a járőr.
— A folyó előtted éles kanyart vesz…, de Hariton okos embernek tűnik.
És Jurij odarohant a „Nivá”-jához, ami ott állt a partnál.
Hariton átölelte a fiút, próbálva legalább kicsit felmelegíteni:
— Hallod, fiam! Egy próbát már leküzdöttünk. Most jön a következő. A jégtábla nem tudja megkerülni azt a kiemelkedő földdarabot, és beleütközünk. Nagyon erősen beleütközünk! Menjünk a jégtábla másik oldalára.
A szárazföld egyre közelebb és közelebb. Ütés! Óriási erővel átrepültek a jégtáblán, és a part köveihez értek.
— Él! — emelte fel Hariton a fiút.
— Fáj a kezem és a lábam is.
— Semmiség! — mosolygott a férfi.
— Meg fog gyógyulni az esküvőig.
— Igen! De vérzik.
— Tűrj! Ki kell jutnunk az útra.
— Fáj, — törölgette a fiú a könyökét.
— Ne nyafogj! Te fiú vagy.
Pár perc múlva kijutottak az útra. És ekkor a kanyar mögül előbukkant a „Niva”.
Ebből kiugrott a járőr:
— Élnek?!
— Úgy tűnik, élnek! — bólintott Hariton.
— Ó, valamiért nem tetszettek! Gyorsan üljenek be! A városba megyünk a kórházba!
A lány az ágyon feküdt és sírt. Ustinja nem mozdult az ablak elől.
A mobiltelefon csörgése mindkettőt megriasztotta.
Faina felkapta a telefont. A kijelzőn az „Ügyészség” felirat jelent meg.
— Mi van velük? — kiáltotta, miközben a telefont a füléhez szorította.
— Yaroslav ott ül, teljesen bekötözve és ragasztva. Most adom neki a telefont.
— Anya, — hallatszott a vonalban.
— Kisfiam, kisfiam, minden rendben veled?
— Rendben, anya! Nem vagyok én fiú?
— Látod, Faina, minden rendben! — hallatszott már a járőr hangja.
Ustinja kitépte a telefont a lánya kezéből:
— Yura, Yura, mi van a vejemmel?
— Megvarrják… Várj, most kijött.
— Mi van, Hariton? — hallatszott a vonalban.
— Igen, minden rendben.
— Nagynéni Ustinja, minden rendben! — hallatszott a járőr hangja.
— Most viszem neked az unokát és a vejet is.
Ustinja megkönnyebbülten sóhajtott, és a fejével intett a lányának:
— Elég a fekvésből. Most jönnek a férfiaink, éhesek, valószínűleg reggel óta nem ettek.
