Erzsébet asszony a gardróbom előtt állt, ujjaival végigtapogatta a ruhazsák anyagát.
A tükörből figyeltem: lassan lehúzta a cipzárt, majd hirtelen megpördült, amikor meghallotta a lépteimet.
— Arikám, ez valami versenyhez kell? — érdeklődött. — Biztos nem volt olcsó.
Csak bólintottam. Nem válaszoltam. Belül nem félelmet éreztem, hanem feszültséggel teli figyelmet.
Nem kíváncsian nézte azt a ruhát. Inkább számítóan. Úgy, ahogy az ember egy tárgyat mér fel, mielőtt kárt tesz benne.
— Igen, nagyon drága — mondtam, és kivettem a kezéből. — A Golden Draft díjátadóra készül. Öt nap múlva dől el minden.
Elmosolyodott, de a tekintete jeges maradt.
— Akkor csak az számít, hogy minden úgy történjen, ahogy te akarod.
Kiment. Én ott maradtam a ruhával. „Ahogy te akarod.” Nem azt mondta, „ahogy kell”, vagy „ahogy megérdemled”. Mintha az egész csak egy szeszély lett volna, nem évek munkája.
Két héttel korábban költözött be hozzánk. Bőröndökkel és azzal a mindent kritizáló tekintettel, amit azok viselnek, akik biztosak benne, hogy itt semmi sincs jól csinálva.
A bejáratnál hosszasan ölelte Gábort. Engem csak végigmért — mint egy mellékes díszletet.
Az első közös vacsorán azonnal rákérdezett:
— A ház kinek a nevén van?
Gábor félrenyelt. Én nyugodtan feleltem:
— Az enyémen. Én terveztem, én építtettem, a saját pénzemből.
Erzsébet asszony gondosan megtörölte a száját.
— Értem. És neked, Gábor, van benne részed?
Hallgatott. Vártam. Ő inkább újratöltötte az italát.
— Anya, hagyjuk — mondta végül. — Ezt már megbeszéltük.
Nem tudtam, mit. De onnantól elkezdődött a háború.
Apró dolgokkal: eltűnő kulcsok, kifogyó nyomtatófesték, lemerült telefon. Mindent a véletlen számlájára írtam — egészen addig, amíg eltűnt a pendrive a pályázati anyagommal.
Véletlenül bukkantam rá. Az ő neszesszerében. Az alapozó alatt.
Később szóltam Gábornak.
— Az anyád elvette a pendrive-omat.
Úgy nézett rám, mintha őrültséget beszélnék.
— Miért tenné? Biztos elnézted.
Akkor még nem értette, hogy ez csak a kezdet.
Ekkor döbbentem rá igazán: nem csak az anyja áll köztünk, hanem egy régi, zárt szövetség. Egy rendszer, amibe engem soha nem akartak beengedni.
— Túlreagálod — mondta fáradtan. — Anya nem ilyen.
Nem vitatkoztam. Elővettem a pendrive-ot, és letettem elé. Piros volt, a stúdióm logójával, a kis karccal a sarkán.
— Honnan van ez? — kérdezte.
— Az anyád táskájából.
Sokáig nézte. Aztán rám.
— Tur káltál a holmijában?
Abban a pillanatban megértettem: ez a beszélgetés már eldőlt. Ő választott.
Onnantól figyeltem. Csendben. Nem magyaráztam. Jegyeztem.
Néhány nappal később véletlenül kihallgattam őket.
— Ha ő nyer, mindent irányítani fog — mondta Erzsébet asszony. — Te csak statiszta maradsz.
— Mi család vagyunk — válaszolta Gábor.
— A család ott kezdődik, hogy a férfié az irányítás. Nálatok mi van? Minden az övé.
Ott álltam, és hallgattam, ahogy a házasságom halkan, hidegen szétesik.
— Lépni kell — mondta az anyja. — Elég egy hiba. Egyetlen hiba a pályázaton.
— Azt akarod, hogy…?
— Azt, hogy visszakapd, ami a tiéd.
Ekkor lett világos: ez terv volt. Régóta.
A csúcspont szilveszterkor jött el.
A ruha a zsákban lógott. Fehér volt, letisztult, szinte jelkép.
Kiléptem a fürdőből, és meghallottam a hangot. Szövet szakad. Berohantam.
Erzsébet asszony a vállfánál állt. A ruha felhasítva.
— Jaj… csak megnéztem az anyagot — mondta, elejtve az ollót.
A ruha menthetetlen volt.
Gábor megjelent.
— Mi történt?
— Semmi — mondta az anyja. — Veszünk másikat.
Ő hallgatott.
Aznap éjjel nem sírtam. Dolgoztam.
Elővettem a mentéseket. A naplókat. Az üzeneteket.
Ott volt minden. A tervek. A szándék. Egy meghatalmazás vázlata is. A házra. A számlákra.
Január másodikán leültettem őket.
— Beadtam a válókeresetet — mondtam. — A pályázatot is.
Erzsébet asszony mosolygott.
— És miben mész majd?
Megmutattam a bizonyítékokat.
Gábor elsápadt.
— Elolvastad az üzeneteimet?
— Te elloptad a munkámat — feleltem. — Ez rosszabb.
Felálltam.
— Két órátok van elmenni. Az ügyvéd úton van. Minden dokumentálva.
Ezúttal nem talált szavakat.
A pályázatra fekete ruhában mentem. Egyszerűben. Megnyertem.
Egy hónappal később hallottam, hogy Erzsébet asszony sztrókot kapott. Állítólag a tárgyalás után. Amikor Gábor mindent elveszített.
Nem sajnálom.
Ő tönkre akarta tenni az életemet más keze által.
Én csak megmutattam az igazságot.
És ez elég volt, hogy minden összeomoljon.
