Az én házam előtt egy konvojnyi fekete dzsip állt…
Attól a naptól kezdve, hogy apját eltemették, mostohaanyja kidobta Alionát a házból – egy jeges éjszaka közepén.
Még csak tíz éves volt, és szorosan szorította magához apja noteszét, azt a barna füzetet, amelynek lekopott sarkába apja kitalált történeteket írt – arról, hogyan lesz egyszer űrhajós, állatorvos vagy énekesnő.
Marina, a mostohaanya, sem „Jó éjszakát”, sem „Menj békével”-et nem mondott.
Csak kinyitotta az ajtót, és utánadobta a bőröndöt: „Nézd meg, hol maradsz.”
Aztán az ajtó csattogva becsapódott – egy hang, ami mélyen bevésődött Aliona lelkébe.
Mély éjszaka volt. A hold magasan állt az égen, hideg volt, akár egy érme.
A lány egy elhagyatott pavilonba ült le a szomszéd házának kertje mögött.
Behúzta a térdét a kabátja alá, és újra meg újra imádkozott, hogy a reggel minél hamarabb eljöjjön.
Öt óra körül rövid ideig elszundított, de hirtelen felébredt. Hangokat, lépteket, motorzúgást hallott.
Amikor kilépett a pavilonból, könnyes, feldagadt szemekkel, Marina háza előtt fekete dzsipek álltak sorban – egy egész konvoj.
Megdermedt.
Egy fekete öltönyös férfi, napszemüvegben kiszállt egy dzsipből, és hosszasan nézte őt.
Aztán az egyik másikhoz fordult:
— Ott van. A lány.
Aliona egy lépést hátrált.
— Kik vagytok?
A férfi levette a napszemüvegét. Apja szemét látta benne. Határozottat, melegséget.
— Én vagyok az apád bátyja. Sokáig távol voltam. Amerikában. De most… most itt vagyok.
— Miért nem jöttetek korábban? kérdezte majdnem szemrehányóan.
— Apád nem akarta. Azt mondta, hogy a saját utadat kell megtalálnod.
De írt nekünk. És hagyott nekünk egy levelet.
A férfi elővett egy összegyűrt levelet a zakójából – apja kézírásával.
„Ha velem valami történik, gondoskodjatok Alionáról. Ő mindenem.”
Az ajtóból Marina rohant ki, fürdőköpenye suhogott mögötte:
— Mi ez? Mit kerestek az udvaromon?
Az egyik férfi nyugodtan előrelépett, és átadott neki egy dokumentumot.
— Bírósági határozat. A ház apjáé volt. És Aliona a törvényes örökös.
Marina elsápadt.
— Ez tévedés… én…
— Nem. Tévedtek, asszonyom – szakította félbe élesen az ügyvéd.
Aliona nem szólt semmit. Nézte, ahogy Marina – az a nő, aki kidobta őt – most férfiak öltönyében vezetik ki a házból. Mintha egy filmből lenne.
A nagybátyja közelebb lépett, lehajolt hozzá, és gyengéden megfogta a kezét.
— Gyere haza.
— Melyik otthon? kérdezte.
— Ez itt. Apád háza. A te otthonod.
Aliona nem szólt semmit. Csak az ég felé nézett, és enyhén mosolygott.
Valahol, ebben a reggeli hidegben hirtelen érezte, hogy egy meleg kéz simít végig a haján.
Apja elment, de nem hagyta magára.
Így kezdődött Aliona új élete. Igazsággal, családdal – és reménnyel.
Mert néha egy rémálommal teli éjszaka után jön egy reggel, ami mindent megváltoztat.
