„A férj hazudott a kiküldetésekről, az anya – a szanatóriumról, aztán együtt ültek a kávézóban, fogták egymás kezét, és a »hálószobai ügyeikről« beszélgettek.”
Arról, hogy a férjének másvalakije van, Ljudmila már régen sejtett valamit.
Minden jel ott volt, mintha egy veszélyes betegség tünetei lettek volna.
A férj például rászokott arra, hogy titokzatosan suttogjon telefonon.
És az a néhány eset, amikor tágra nyílt szemekkel nézett, amikor a törvényes felesége belépett a szobába a telefonbeszélgetése közben, elég volt ahhoz, hogy gyanút fogjon.
Különösen, amikor jelszót is tett a telefonjára.
– Minek a jelszó? – kérdezte tréfásan Ljudmila.
– Valamit előlem rejtegetsz? Vagy talán valakit?
Borisz akkor még a teáját is félrenyelte, és motyogni kezdett, hogy dehogyis, hogyan is, csak a munkahelyen vannak emberek, akik szeretnek beleütni az orrukat más dolgába…
De ha csak a telefonról lett volna szó! Egyszer Ljudmila megérezte férje ingjén édes parfüm illatát…
Olyan ismerősnek tűnt… De a férj azzal magyarázta, hogy a metrón a tömegben valaki hozzápréselődött.
Máskor meg a zsebéből kiesett egy virágbolt ügyfélkártyája, és Ljudmila több napig várta, hogy virágcsokrot kapjon, de hiába.
Ráadásul a férje elkezdett úgy hazajárni, hogy éjszakára is eltűnt, ami korábban sosem fordult elő.
De Ljudmila az utolsó pillanatig, a történet kritikus pontjáig semmit sem tett, hogy kiderítse az igazságot.
Mert… egyszerűen félt! Hiszen amíg csak gyanú volt, addig vigasztalhatta magát azzal, hogy mindez csak képzelődés, a férje szereti őt, és sosem árulná el.
De megtudni az igazságot… Nem! Arra Ljudmila biztosan nem volt felkészülve.
Mert a férj árulásának megerősítése romba döntötte volna a világát, véget vetett volna annak a megszokott, nyugodt és kiegyensúlyozott életnek…
Könnyebb volt meggyőzni magát, hogy semmi rossz nem történik.
De bármilyen hosszú is a kötél, egyszer vége szakad.
Minden megváltozott.
Ez a nap a legátlagosabbnak indult. Ljudmilát felhívta Katya – a barátnője, nem közeli, de nem is idegen ember.
Nem találkoztak az egyetem befejezése óta.
Katya átutazóban volt a városban, és természetesen találkozót javasolt. Ljudmila örült a hívásnak:
– De örülök, hogy felhívtál, persze, nagyon szívesen látlak! – lelkesedett fel Ljudmila, és fél óra múlva már rohant a találkozóra.
Tudta, hogy Katya nemrég ment férjhez. Ljudmila sok mindent akart vele megbeszélni, de ami még fontosabb: nagyon szüksége volt egy tanácsra, hogyan viselkedjen a férjével.
Beszélnie kellene vele erről, vagy amíg nincs bizonyíték, jobb tartózkodni? Hogyan kell viselkedni? Hogyan lehet visszaszerezni a figyelmét?
Rengeteg kérdése volt – Katya nemcsak barátnő volt, hanem pszichológus is.
Másoddiplomát szerzett, és keresett szakember lett.
Ljudmila megérkezett a kávézóhoz. Katalin a lépcsőn állt. A fiatal nők megölelték egymást.
– Csodásan nézel ki!
– Te is! Még mindig igazi szépség vagy! Egyáltalán nem változtál!
Bementek a kávézóba, bókokat cseréltek, leültek az asztalhoz.
Miközben Ljudmila a menüt nézegette, Katya hirtelen felemelkedett, nyújtotta a nyakát, és a terem másik részére mutatott, amelyet szinte eltakart egy műpálma.
– Katya, mit láttál ott? – kérdezte Ljudmila, körülnézve, próbálva megérteni, hová néz a barátnője.
– Talán csak képzelődtem? – Katya visszaült.
– Mit képzeltél? Ismerősöket láttál?
– Ott a te anyukád és a férjed – mondta a barátnő, és egy párra mutatott, akik fogták egymás kezét. Ljudmila elsápadt, de Katya ezt nem vette észre:
– Ljudmila, nézd csak meg, biztos, hogy ők? Oda kellene menni köszönni…
Katya már fel akart állni, de jött a pincér. Ljudmila pedig próbálta összeszedni magát.
Először is, nagyon meglepődött, hogy a férje még a városban van – hiszen azt mondta, hogy az egész hétvégét a faluban tölti.
Állítólag sürgősen segítenie kell a nagymamának, az apja kérte, de ő maga nem tudott menni, ezért neki kell egyedül boldogulnia, pont vasárnapig dolgozva.
Másodszor, az anyja napok óta arról beszélt, mennyire várja a háromnapos spa-programot a szanatóriumban.
És most ahelyett, hogy a termálfürdőben pihenne, ott ült Ljudmila háta mögött.
Harmadszor, miért volt együtt az anyja és a férje, ráadásul kézen fogva?!
A kávézóban csend volt, és Ljudmila hallotta a beszélgetés egy részét:
– Most egy jó kis albérletet vettem ki pár napra – mondta Borisz.
– Ne aggódj!
– Én úgyis a saját ágyneműmmel jövök – felelte Tamara.
– Undorodom másétól…
És ekkor Ljudmila fejében valami átkattant… Mintha a bonyolult mechanizmus szétszórt elemei összeálltak volna, beindultak a fogaskerekek, és… minden a helyére került.
Összerakta az egyiket, a másikat, a harmadikat, és hirtelen megértette, miért viselkedett furcsán a férje az utóbbi időben.
És miért változott meg az anyja is – új frizurát csináltatott, elkezdett sminkelni, magassarkú cipőt vett.
– Nahát, micsoda fordulat – sikkantotta Katya, aki szintén eleget hallott, és a többit Ljudmila halálsápadt arcából értette meg.
– Ljudmila… hová mész? Állj meg!
De már késő volt. Ljudmila felállt, és elindult az asztalukhoz.
Mindhárman egymás szemébe néztek, és a világ megdermedt, várva, mi fog történni.
– Régóta? – mondta Ljudmila mindössze ezt az egy szót.
– Lányom, meg kell értened – mondta Tamara, és lesütötte a szemét.
– Évek óta nem jártam senkivel randizni! Nem tudtam elfelejteni az apádat, milyen nagy szerelem volt köztünk…
– Apát ne említsd! – nyelt nagyot Ljudmila.
– Hiszen én nő vagyok! Még nem vagyok öreg – szaporábban kezdett beszélni az anya.
– És már el is felejtettem, milyen az, amikor szeretnek, amikor nemcsak egy rokont vagy ismerőst látnak benned.
Nem gondoltam, hogy így alakul minden!
Ő volt az első… Ő kezdte az egészet!
– Értem – kapaszkodott meg a szabad szék támlájában Ljudmila – hirtelen elszédült.
– Csak… Ez nem ment fel téged!
– Ljudá, ne csinálj botrányt emberek előtt – próbált közbeszólni a férj.
De olyan pillantással mérte végig, hogy az behúzta a fejét a vállai közé és elfordult, mintha mindez egyáltalán nem érintené őt.
A többi vendég viszont élvezettel figyelte a történteket, és várták a végkifejletet.
– Ljudá! Ne tedd – odarohant a barátnője, Katya.
– Hagyd! Gyere, drágám, mindent később, most ne…
Mintha álomban lenne, Ljudmila hagyta, hogy barátnője kivezesse, és később ezért nagyon hálás volt neki.
Mert alighogy az utcára ért, úgy tört ki belőle minden.
Hangosan zokogni kezdett.
Csak egy óra múlva tért magához.
Katya sokáig ült vele egy padon a parkban, aztán elmentek egy másik kávézóba.
Ljudá leült az asztalhoz, és mintha vattán keresztül hallotta volna a barátnője hangját.
Így kér hideg vizet, rendel erős fekete kávét.
Aztán hívja magával Katyát.
Elmagyarázza, hogy meg kell mosakodnia és rendbe kell szednie magát.
És íme, ismét az asztalnál ülnek.
A hideg vízzel való arcmosás és a frissen főzött kávé illata visszahozta Ljudát a földre.
– Hogy tehette ezt – suttogta maga elé Ljudmila.
– És anya! Hogy tehette? Miért? Hogyan… Nem értem!
– Most nagyon rosszul vagy – mondta Katya.
– Nem mondhatom, hogy értem, mert én magam sosem éltem át ilyet…
De itt vagyok melletted, hallod?
Nem vagy egyedül ezzel a problémával!
– Na tessék, úgy beszélsz, mint egy pszichológus – mondta Ljudmila, már kissé megnyugodva.
– Ez szakmai ártalom – mosolyodott el halványan Katya.
A történtekről beszélni szinte elviselhetetlen volt…
De úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, szintén lehetetlen!
Ezért Ljudának teljesen bele kellett merülnie ebbe a helyzetbe.
És ez számára olyan volt, mintha minden felszerelés nélkül vetné magát egy tomboló tengerbe!
És már sokkal később, visszatekintve, Ljudmila megértette, hogy nem tudta volna mindezt végigcsinálni és ép maradni (pszichésen – az biztos!), ha Katya nincs mellette.
A barátnő kedvéért Katya még néhány napig a városban maradt.
Ő intézkedett arról is, hogy amikor Ljudmila visszatért a lakásba, azonnal zárat cseréljen.
De a legfontosabb az volt, hogy az ő támogatásával Ljudmila másnap, amikor a férj megjelent, képes volt nemet mondani.
Nem hallgatta meg a siralmas mentegetőzéseit, hanem elküldte az anyósához.
És hogy a férj értse a komoly szándékot – Ljudá a holmiját a leggyorsabb expressz-kézbesítéssel küldte el, egyszerűbben szólva – kidobta az erkélyről.
Megvárta a hétfőt, és beadta a válópert.
Ami az anyját illeti, ő is próbált beszélni vele.
És vele nehezebb volt elbúcsúzni, mint Borisszal.
Mert az anya mégiscsak vér szerinti ember, de Ljudában volt annyi erő, hogy ezt is megtegye.
– Köszönöm – mondta Katinak, amikor az hazarepült.
– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte Katya.
– Remekül vagyok! – mosolygott Ljudmila.
– És jól is leszek!
Esküszöm!
Mindent úgy fogok tenni, ahogy megbeszéltük!
Ljudá elköltözött abból a lakásból, ahol a férjével éltek.
Szerencsére bérlakás volt.
És amikor a rokonokhoz és ismerősökhöz eljutottak a történtek hírei, Ljudmila határozottan kérte, hogy ne beszéljenek róla.
A rokonok minden próbálkozása, hogy kibékítsék az anyjával, kudarcba fulladt.
Ljudá mindent eldöntött magában azon a végzetes napon – két emberrel kevesebb lett a családjából.
És még amikor Boris, miután láthatóan kijátszotta magát, elhagyta az anyját, Ljudmila akkor sem bocsátott meg neki, nem tudott…
