— Itt a részed, — Viktor a közjegyző asztalára dobta a dokumentumokkal teli dossziét.
— A ház el van intézve, a pénz átutalva.
Most hivatalosan elváltunk.
Mehetsz a fenébe az anyádhoz.
— Köszönöm a házat, Vityenkám, — Marina nyugodtan aláírta az utolsó lapot.
— Csak egy apró baj… a legújabb csajod már tudja, hogy munkanélküli vagy?
— Milyen hülyeséget beszélsz? — elvörösödött.
— Azt, hogy a cégedet már egy hónapja bezártam.
Mint egyetlen alapító.
Marina emlékezett az első lakásukra — egy hruscsovkára a város szélén, ahol télen minden résen befújt a szél.
Akkor két műszakban dolgozott ápolónőként, miközben Viktor „kereste önmagát”.
Sokáig kereste — három évig a nyakán élt, aranyhegyeket ígérgetett.
— Marin(k)a, miért csinálod ezt, mintha nem a sajátom lennél? — nyafogta akkor.
— Adj még egy ötöst, holnap aláírom a szerződést!
A szerződések mindig „holnap” voltak.
De Marina hitt neki.
Szerette, ostoba módon.
Még akkor is, amikor megtalálta a telefonjában a csetet Lenkával, a szomszéd lépcsőházból — megbocsátott.
Akkor térden állva esküdözött, hogy többé soha.
— Én értünk igyekszem, a családért! — fogadkozott Viktor.
És Marina megint hitt.
A saját nevére nyitott egyéni vállalkozást, amikor Viktor előállt a következő „zseniális” üzleti ötlettel.
Ő rohangált az adóhivatalokba, sorban állt, aláírt mindent.
Viktornak nem volt ideje — ő „kapcsolatokat épített” éttermekben.
Öt éve kezdték építeni a házat.
Marina addigra vezető ápolónő lett, és minden kopejkát félretett.
Viktor meg hirtelen „meggazdagodott” — a kínai vacak újraértékesítésével foglalkozó cége felfutott.
Csakhogy a cég Marina nevére volt írva, de ki emlékezett erre?
— Nézd, milyen tervet találtam! — Viktor szétterítette a leendő ház rajzait.
— Három szint, medence, szauna!
Megmutatjuk mindenkinek, hogyan kell élni!
Marina némán bólintott, és fejben számolta a költségeket.
A fizetése és a prémiumai alig voltak elég építőanyagra.
Viktor viszont csak a legdrágábbat követelte — olasz csempét, német szanitert, egyedi bútorokat.
— Azt akarod, hogy röhögjenek rajtunk? — háborgott, amikor Marina valami egyszerűbbet javasolt.
— Nem vagyunk koldusok!
„Mi” — ez volt a vicc.
Mindent Marina fizetett, a saját nevére felvett hitelekkel.
Viktor meg csak osztotta az észt az építkezésen, miközben a kivitelező Koljával sört iszogatott.
Aljonát Marina véletlenül látta meg — ott ült Viktor autójában a bevásárlóközpontnál.
Fiatal, úgy huszonöt lehetett, babaarccal és szilikonajkakkal.
Marina egyszerűen elsétált mellette, úgy téve, mintha nem vette volna észre.
Otthon Viktor ártatlan szemekkel hazudott:
— Ő az új partner titkárnője, csak elvittem a metróig!
Marina bólintott, és ment vacsorát főzni.
Aznap este sokáig ült a majdnem kész házuk konyhájában, és nézegette a cég papírjait.
Minden az ő nevére volt írva — az egyéni vállalkozás is, meg az a kft. is, amit Viktor egy éve „a komolyság kedvéért” alapított.
Még egy meghatalmazást sem volt képes intézni, mert úgy gondolta, a feleség magától értetődő.
A következő fél évben Marina módszeresen készült, mint egy sebész a műtétre.
A cég összes vagyonát új számlákra vitte át, amelyekről Viktor nem tudott.
Megegyezett a főkönyvelővel, Nyina Petrovnával — ő ki nem állhatta Viktort a bunkósága miatt.
— Marinuskám, már rég ideje volt megnevelni ezt a nagyszájút! — suttogta Nyina Petrovna, miközben segített a papírokkal.
— Embernek sem néz téged!
A házat Marina már egyedül fejezte be, fizetés nélküli szabadságot kivéve.
Viktor túlságosan Aljonával volt elfoglalva, hogy észrevegye a változásokat.
Csak átöltözni járt haza, és odavetette:
— Ne várj, tárgyalásaim vannak reggelig!
A „tárgyalások”, mint kiderült, abban a lakásban zajlottak, amit a belvárosban bérelt Aljonának.
Természetesen a cég pénzéből.
A közjegyző irodájában Viktor kifejezetten jókedvű volt.
Hogyne lett volna — a ház kész, Marina nevére írva, Marina megkapja a részét, és eltűnik az életéből.
Aljona már függönyöket válogatott a jövőbeli családi fészkükbe.
— Írj alá gyorsabban, — sürgette Marinát.
— Egy óra múlva találkozóm van.
— Aljonával? — kérdezte Marina nyugodtan, és aláírta.
— Semmi közöd hozzá! — mordult Viktor.
— Persze, hogy semmi, — bólintott Marina, és elővette a táskájából a mappát.
— Ja, és itt vannak a „ViktoriaTrade” kft. felszámolási iratai.
Az egyéni vállalkozás is be van zárva.
Minden a törvény szerint, hiszen én vagyok az egyetlen alapító.
Viktor felkapta a papírokat, gyorsan átfutotta, és elsápadt:
— Te… Te mit tettél, te hülye?!
— Én? — Marina ártatlanul pillogott.
— Csak bezártam egy veszteséges vállalkozást.
Egyébként az összes hiteltartozás, amit te a cég nevére felvettél, most már a te személyes adósságod.
Én ezeket nem írtam alá.
— De… De hogy… Aljona… — Viktor csak kapkodta a levegőt.
— Aljona? — Marina felállt, és megigazította a kabátját.
— Fiatal, szép.
Talál magának másik szponzort.
Vagy azt hitted, beléd szeretett a negyvenöt évedbe és a sörhasadba?
Marina kilépett a közjegyző irodájából, és otthagyta a volt férjét, hogy intézze a következményeket.
Odakint ragyogott a tavaszi nap.
A zsebében megcsörrent a telefon — Nyina Petrovna hívta:
— Na, minden a terv szerint ment?
— Tökéletesen, — mosolygott Marina.
— Tudod, közben arra gondoltam… mi lenne, ha saját vállalkozást indítanánk?
Van kezdőtőkém, és egy remek házunk irodának.
— Marina, zseni vagy! — nevetett fel a könyvelő.
— Mikor kezdünk?
A közjegyző irodájában Viktor még mindig a papírokkal a kezében ült, és próbálta felfogni, hogyan csavarta az ujja köré az a nő, akit tizenöt éven át szürke egérnek tartott.
A telefonja szétrobbant a hívásoktól — Aljona követelte a megígért dubaji utat, a hitelezők a befizetésekről érdeklődtek, a munkahelyéről pedig azt közölték, hogy a cég már nem is létezik.
A ház meg volt véve.
De eltakarodni végül egyáltalán nem annak kellett, aki ezt eltervezte.
VÉGE.
