A halász, ahogy mindig, korán reggel ébredt. A szürkület még a tenger felett ült.
A levegő hűvös és nedves volt. A hullámverés egyenletesen suttogott, jó fogást ígérve.
Előkészítette a felszerelést.
Ellenőrizte a csónakot, készülve kihajózni a nyílt tengerre, amikor tekintete megakadt egy furcsa tárgyon a sziklás parton.
Először azt hitte, hogy egy nagy láda vagy eldobott konténer, amelyet a hullámok vetettek partra.
De minél közelebb ért hozzá, annál erősebb nyugtalanság ébredt a mellkasában.
Előtte egy koporsó feküdt. Régi, fémből készült, rozsdával és hínárral borítva.
Mintha hosszú ideig hánykolódott volna a tengeren, míg végül ide nem sodródott.
– Istenem… – suttogta a halász, és tanácstalanul körbenézett. A part üres volt. Csak a hullámverés zaja és a sirályok kiáltozása kísérték a felfedezést.
Az első gondolata az volt, hogy ne nyúljon hozzá, hanem azonnal hívja a rendőrséget.
De a kíváncsiság erősebbnek bizonyult. A férfi óvatosan leguggolt mellette, és vizsgálni kezdte a koporsót.
A fedelén egy kicsi, már teljesen berozsdásodott lakat lógott.
Egyetlen erősebb mozdulat elég volt, hogy leszakadjon.
A halász szíve hevesen vert. Lassan megemelte a nehéz fedelet.
Ami a szeme elé tárult, az teljesen megbénította. 😱 😱
Odabent emberi maradványok feküdtek. Csontok. Ruhának egykor nevezett szövetfoszlányok.
Fémrészek, amelyeket a víz és az idő feketére mart.
A férfi a döbbenettől hátrahőkölt, és önkéntelenül a szájához kapta a kezét.
Néhány másodpercig csak állt ott, képtelen volt elhinni, amit látott.
Később, amikor a szakértők megérkeztek, megállapították: a koporsó majdnem száz éves.
Valószínűleg egy régi hajótörés után került a tengerbe.
Az áramlatok és viharok évtizedeken át sodorták a hullámokon. Végül erre a partra vetődött.
A történet villámgyorsan elterjedt a környéken.
Az emberek suttogva beszéltek a tengeri titokról és az elhunyt sorsáról.
A halász számára ez a nap élete legkülönösebb napja lett.
Úgy tűnt, mintha maga a tenger akarta volna feltárni előtte egy régmúlt idők mélyébe rejtett titkát.
