A halálom után el kell majd költöznöd, a lakást a fiamra hagyom…

– Bocsáss meg, Galja, de a halálom után ezt a lakást el kell majd hagynod – mondta Anatólj a feleségének. – A fiamra hagyom.

Már kiadtam a szükséges rendelkezéseket. Remélem, ezért nem haragszol rám? Neked vannak gyerekeid, ők majd gondoskodnak rólad.

Az élet alaposan megtépázta Galinát. Árvaházban nevelkedett, a szüleit nem ismerte.

Korán ment férjhez nagy szerelemből, de a férjével nem talált boldogságra.

Harmincöt évvel ezelőtt, még fiatal nőként, két kisgyerek anyjaként özvegy maradt – férje, Nyikolaj tragikusan elhunyt.

Öt évig élt egyedül, sokat dolgozott, hogy a lánya és a fia semmiben ne szenvedjen hiányt, majd találkozott Anatóljjal.

Szerencse volt, hogy volt saját lakása – a férje után Galina örökölt egy lakást.

Galina választottja tizenhárom évvel volt idősebb nála, saját tulajdonában volt egy háromszobás lakás, és jól keresett.

Gyorsan összejöttek, Galina azonnal elfogadta Anatólj javaslatát, hogy költözzenek össze és éljenek együtt.

A férfi rögtön jó kapcsolatot talált kedvese gyerekeivel.

Galina idősebb lánya, Vaszilisza eleinte bizalmatlanul viszonyult mostohaapjához, de Anatólj elnyerte a bizalmát.

Galina kisebb fia, Boriska szinte azonnal apának kezdte hívni a mostohapját.

Anatólj a más gyerekeit is a sajátjaként nevelte, soha nem bántotta őket, pénzt, energiát és időt nem sajnált rájuk.

Aljona és Borisz hálásak voltak mostohaapjuknak a boldog gyerekkorért.

Borisz és Vaszilisza már rég külön éltek. Vasza korán férjhez ment és kirepült a családi fészekből.

Borisz, aki katonának készült, szintén évek óta nem élt együtt a szüleivel.

Tíz évvel ezelőtt Galina megkérte a gyerekeit, hogy jöjjenek haza. Nagyon fontos kérdést akart velük megbeszélni.

– El akarom adni a kétszobás lakásunkat – jelentette ki a nő. – Nálunk teljes felújítást kell csinálni.

A bútort rég le kellett volna cserélni, a fürdőszobában a csöveket is ki kell váltani. A kétszobásban úgysem él már senki, kár, hogy kihasználatlanul áll.

Az engedélyeteket akartam kérni. Adjunk túl rajta, és osszuk el a pénzt?

Vaszilisza megvonta a vállát: – Nem bánom. A lakásra nem tartok igényt, de a pénzről, ha őszinte vagyok, anya, nem mondanék le.

Magad is érted, a fiamat kezelni kell. Nem adjuk fel a reményt, hogy talpra áll.

Vaszilisza idősebb gyermeke betegnek született.

A kisfiú veleszületett, a mozgásszervi rendszert érintő betegségben szenvedett, így valóban szükségük volt a pénzre.

A folyamatos rehabilitációk, a fővárosba utazások és a különböző magánközpontok kezelései nagy anyagi terhet jelentettek. Borisz támogatta a nővérét:

– Én sem vagyok ellene. Az én részemet, anya, add oda Vaszkának. Vigye el Grisát Moszkvába.

A hitelemet lassan fizetem, saját lakásom van. A kis unokaöcsém egészsége fontosabb.

Galina eladta a kétszobás lakást, a befolyt összeg felét odaadta Vasziliszának, a másik feléből pedig felújította a férje lakását.

Mindet kicserélt: a vezetékektől a szaniterig. Bútort, háztartási gépeket a saját pénzén vett.

Galina akkor még nem tudta, hogy hiába fektet a más tulajdonába. Eszébe sem jutott volna, hogy harminc év házasság után a férje ilyen aljasan bánik majd vele.

Anatólj egészségi problémái négy éve súlyosbodtak.

A férfi állandóan erős térdfájdalmakra panaszkodott – néha reggel egyedül fel sem tudott kelni az ágyból. Galina erősködött:

– Tolja, ne viselkedj úgy, mint egy gyerek! Menj el orvoshoz, vizsgáltasd ki magad, felírnak kezelést, és jobb lesz!

Ha akarod, elkísérlek. Tolja, hagyd már ezt a hisztit! Ki fog vigyázni az egészségedre, ha nem te?

Anatólj nyögött: – Galja, pontosan tudom, mivel ér majd véget a kórházi vizsgálat! Felírnak egy rakás drága gyógyszert, amik nem segítenek!

Ifjúkorom óta bajom van a térdeimmel – időnként fájnak. Régen is fájtak, de nem ennyire. Most meg már megmozdítani sem tudom.

Vasza mindig jól viszonyult mostohaapjához, ahogy Borisz is, apának hívta, ezért nem maradhatott közömbös.

Anyjával együtt rábeszélte mostohaapját, hogy menjen el az orvoshoz.

A vizsgálatra Galina is elkísérte a férjét. Az orvos megvizsgálta a beteget és megrázta a fejét:

– Komoly a helyzet, sürgős kezelés kell az ízületeire. Mondja csak, mióta fáj?

– Elég régóta – ismerte be Anatólj. – Úgy huszonöt éve biztos!

Régen a nehéz munka után fájtak a lábaim, most meg már időjárásra is sajognak.

– Nagy a túlsúlya, azt le kell adnia, akkor a terhelés is csökken az ízületeken.

Érti, milyen veszélyes a helyzete? Diétára kell fogynia, minél előbb, annál jobb!

Galina komolyan vette férje egészségét.

Szakemberrel konzultálva étrendet állított össze neki.

Csak egészséges, alacsony kalóriatartalmú ételeket főzött zöldségekből és gabonából, csokoládét nem vett többé, aszalt gyümölcsökkel helyettesítette.

Anatólj hallani sem akart az orvosi ajánlásokról.

– Hülyeségeket beszélt neked – dühöngött a férfi. – Nem fogok diétázni! Ugyan már!

Ezen a fűevésen egy hónap alatt feldobom a talpam, Galja! Nem fogom ezt enni. A súlyom pedig normális.

Nincs rajtam semmi fölösleg! A lábam az öregségtől fáj, mindjárt hetven leszek, nem csoda. Vidd ezt el!

Inkább önts teát. És vegyél már végre csokoládét! Meddig kell még ezzel a barackkal fuldokolnom?

Galina nem hátrált. Kérésekkel, fenyegetésekkel és zsarolással elérte, hogy Anatólj beleegyezzen a kezelésbe és a fogyásba.

A gyógyszerek, amiket az orvos felírt, nem sokat segítettek: a fájdalom rövid időre enyhült, majd visszatért.

Anatólj nehezen mozgott a lakásban, Galina kézen fogva vitte a fürdőbe és a WC-be.

Az ízületi problémák mellett elkezdett fájni a szíve is, a vérnyomása is ingadozott. Anatólj gyorsan leromlott, Vasza és Borja aggódva igyekeztek minél több időt vele tölteni.

Évekig küzdött Anatólj az életéért. A kezelés változó sikerrel haladt – a javulást mindig újabb rosszabbodás követte.

Galina mindig mellette volt, egyszer sem fordult meg a fejében, hogy cserben hagyja beteg férjét. Fél évvel ezelőtt, egy újabb rosszabbodáskor kórházba vitték Anatóljt.

Galina éjjel-nappal a kórházban volt. Egy nap, miközben friss ételt pakolt dobozokba, hogy bevigye a férjének, váratlanul csengettek.

Kinyitotta az ajtót, és a lépcsőházban egy ismeretlen fiatal férfit látott. Volt valami ismerős a külsejében:

– Jó napot! Azt szeretném megkérdezni, hogy Anatólj Ivanovicsot láthatnám-e?

– Jó napot – törölte meg a kezét a kötényben Galina. – Nincs most itthon. Ön pedig, bocsásson meg, kicsoda?

– A nevem Szergej. Anatólj Ivanovics fia vagyok.

Galina megdöbbent: hát erre a férfira hasonlított a fiatalember!

Pontosan úgy nézett ki, mint a férje fiatalon! Szergej, észrevéve Galina zavarát, megkérdezte:

– Meg tudná mondani, mikor lesz otthon? Szeretnék beszélni apámmal. Nagyon régen láttuk egymást, és úgy döntöttem…

— Miért állunk itt az ajtóban? — kapkodta el magát Galina. — Jöjjön be, Szergej. Most mindent elmagyarázok önnek.

Szergej meghallgatta apja feleségét, majd szomorúan megjegyezte:

— Apa mindig ilyen volt… Szeszélyes, ahogy ön helyesen fogalmazott.

Nagyon szomorú felismerni, hogy az idő milyen nagy hatalommal bír az ember felett.

Apámra fiatalon, egészségesen, erővel telve emlékszem. Mehetek magukkal? Alig várom, hogy lássam őt!

— Természetesen — mosolygott Galina. — Azt hiszem, Tolya is örülni fog, hogy találkozhat önnel!

Galina nem tudott Szergej létezéséről. A férje soha nem mesélt neki arról, hogy előtte már volt házas.

Gyerekről pedig szó sem esett, sőt Anatolij mindig panaszkodott, hogy sosem lett apa — Galina minden igyekezete ellenére sem tudott harmadik gyermeket szülni.

Anatolij nem azonnal ismerte el fiát. Szergej nem sokáig maradt a kórteremben — azzal indokolta távozását, hogy dolga van, majd a frissen megtalált fiú elköszönt és elment.

Ekkor mesélt Anatolij feleségének néhány részletet a múltjából.

— Szerjózsa anyjával csupán négy évig éltünk együtt. Akkor mentem el, amikor a fiunk hároméves lett.

Nagyon szerettem Máskát, nem tudtam nélküle élni, erre ő megcsalt egy távoli rokonoddal! Személyesen kaptam rajta őket ezen a szégyenteljes dolgon.

Aztán férjhez ment az unokatestvéremhez, a segítségemről lemondott, és azt mondta, felejtsem el, hogy van egy fiam.

Szerjózsával találkozót próbáltam keresni, az iskolánál vártam, a házuk előtt lestem. Az én drága unokatestvérem, Máska férjecskéje többször is nekem támadt ököllel.

Két évig futottam utánuk, aztán belefáradtam… Úgy döntöttem, majd az élet igazságot tesz közöttünk. És így is lett.

Majdnem harminc év telt el, és Szerjózsa maga talált meg. Tudod, Galja, fogalmam sincs, hogyan viszonyuljak hozzá most!

Egyfelől a saját fiam, másfelől teljesen idegen ember számomra.

Hiszen nem ismerem őt, nem én neveltem! Nem értem, hogyan kellene viselkednem vele.

— Tolya, ő a véred — mondta Galina a férjének. — Nem lehet hátat fordítani a gyerekeknek.

Nem ő a hibás abban, hogy a feleséged ilyen tisztességtelenül bánt veletek.

Próbáld meg beengedni a szívedbe, hogy később ne bánkódj. Ne utasítsd el, segíts neki hozzád szokni!

Anatolij megfogadta felesége tanácsát, és elkezdett kapcsolatot tartani a fiával.

Szergej gyakran járt látogatóba az apjához, még Vasziliszát és Borist is megismerte. Galina gyerekei kedvesen fogadták mostohaapjuk fiát.

Galina csak örült annak, hogy férje végre rendezheti a kapcsolatát a fiával. Szergej szinte minden héten meglátogatta az apját, és a férfiak hosszasan beszélgettek a szobában.

Szergej mindig behúzta a hálószoba ajtaját. Galina soha nem próbálta kideríteni, miről beszélgetnek, nem volt olyan szokása, hogy kihallgasson másokat.

Anatolijnak és Galinának voltak megtakarításai. A pénzügyi tartalékot évek alatt tették félre, többnyire Galina töltötte a perselyt.

A két szobás lakás eladása után megmaradt pénzt Galina bankba tette, és minden hónapban kisebb összegekkel gyarapította.

A nő még nem ment nyugdíjba, könyvelőként dolgozott, és egyszerre több céget szolgált ki távolról.

Galina hozzáfért a számlához, de nem volt szokása naponta ellenőrizni az egyenleget.

Gyanút fogott, amikor véletlenül észrevette a bank SMS-ét.

— Én nem vettem le pénzt — villant át a fején —, Tolik sem ment sehová. Ki vett le százötvenezer rubelt? Hol van egyáltalán a kártya?!

Galina a férjéhez rohant:

— Tolya, hol van a bankkártya, amelyen a pénzünk van? Tegnapelőtt valaki levett a számlánkról százötvenezret!

Nem vettem észre az SMS-t, nem tudom, hogy történhetett. Rendőrt kell hívni, úgy tűnik, kiraboltak minket!

Anatolij teljes nyugalommal válaszolt:

— Galja, senki sem rabolt ki minket. A kártyát odaadtam Szerjózsának. Pénzre volt szüksége, hát segítettem a fiamnak.

Galina a szája szélét harapdálva ült le az ágy szélére:

— Tolya, miért nem mondtad ezt el nekem? Miért nem beszélted meg velem? Miért utolsóként kell erről értesülnöm?

Miféle nagy gondja lehet a fiadnak, hogy ekkora összegre van szüksége?

— Galja, ehhez neked semmi közöd — mordult rá Anatolij. — A fiam segítséget kért, én pedig segítettem neki.

Mi a gond? Mi nem tetszik neked?

Anatolij mostanában egyre többször engedte meg magának a durvaságot, Galina pedig igyekezett nem reagálni ezekre.

Mély levegőt vett, majd nyugodtan kérdezte:

— És hol van most a kártya?

— Szerjózsánál — válaszolta Anatolij. — Mondtam már neked, hogy odaadtam neki! Miért kérdezel ilyen butaságokat? Nem is hallgatsz rám?

— Tolya, hívd fel a fiadat, és kérd meg, hogy azonnal hozza vissza a kártyát! Ez a mi tartalékpénzünk, nem akarom, hogy rajtunk kívül bárki hozzáférjen!

— Ő a fiam! — ordította Anatolij. — Közeli hozzátartozóm! Mivel vádolod Szerjózsát? Én engedtem meg neki, hogy használja a kártyát, nem kell visszaadnia semmit!

Galina, aki mindig nyugodt és megfontolt volt, most felháborodott:

— Miért kellene a fiadnak az én pénzemből élnie?

Ne haragudj, de te legalább egy rubelt tettél abba a számlába? Hány éve nem dolgozol már?

Én teszem félre minden hónapban! Kérem, hogy a fiad adja vissza a kártyát, nem akarom megrombolni vele a kapcsolatomat.

Anatolij ráüvöltött a feleségére, Galina pedig felhívta a bankot és letiltotta a kártyát. Szergej még azon az estén megérkezett az apjához.

— Apa, a kártya nem működik! Nem tudtam pénzt felvenni!

— Helyes, hogy nem működik — bólintott Galina. — Mert letiltottam. Segítségre volt szükséged, és segítettünk.

Arról viszont szó sem volt, hogy az összes megtakarításunkat elköltöd! A kártyát nyugodtan kidobhatod.

— Apa — háborodott fel Szergej —, miért csinálta ezt? Hiszen megbeszéltük! Azt mondtad, annyit vehetek fel, amennyire szükségem van! Galina asszony, kérem, adjon nekem működő kártyát.

Várnak rám az emberek, ki kell fizetnem a bútort. Ma ígérték a szállítást!

— A te bútoraidat az én pénzemből akarnád fizetni? — csattant fel Galina. — Miért gondolod, hogy ez rendben van?

Szerjózsa, ha már itt tartunk, a megtakarításaimhoz az apádnak sincs köze! Ezek kizárólag az én pénzeim, érted?

Mától minden anyagi ügyet én intézek.

A te apád nyugdíja amúgy sem túl nagy, nem engedheti meg magának az ilyen kiadásokat.

Szergej megsértődött és elment, Anatolij pedig újra Galinára támadt. Veszekedtek, és Galina hosszú évek óta először érezte úgy, hogy belefáradt a házasságba.

Annyi jót tett a férjéért, és még csak hálát sem kapott érte.

Néhány nap telt el a veszekedés óta, Szergej ez idő alatt egyszer sem jött el.

Galinát nyomasztotta férje hallgatása — Anatolij mindig ignorálta őt, amikor megsértődött.

Galina, hogy kicsit levegőhöz jusson, fogta a munkalaptopját és elutazott a lányához.

— Hadd gondolkodjon el Tolik a viselkedésén — döntötte el. — Talán szükségünk van egy kis külön töltött időre.

Mostanában valahogy semmi sem működik köztünk.

Reggel ment el Galina, és késő este tért vissza. A férje jókedvű volt.

Galina meg is örült, azt hitte, Tolya már nem haragszik rá. Ő kezdte a beszélgetést:

— Milyen volt a napod? Mit csináltál, amíg nem voltam itthon?

— Á, semmi különös — vonta meg a vállát Anatolij. — Szerjózska jött, intéztünk ezt-azt.

Nemrég ment el, körülbelül egy órával a hazaérkezésed előtt. Sokat kellett ma sétálni, elfáradtam.

Galina nem válaszolt. Pár pillanatnyi csend után Anatolij hirtelen megszólalt:

— Remélem, nem haragszol meg rám?

— És miért haragudnék? — lepődött meg Galina.

— Ma voltam a közjegyzőnél. Röviden: a lakást a fiamnak ajándékoztam.

Galina összehúzta a szemét:

— Mégis, milyen érdemeiért?

— Szergej a fiam, az egyetlen örökösöm, nincsenek más gyerekeim — jegyezte meg Anatolij. — Ha már nem leszek, ő örökli az ingatlant.

Egyébként, Galja, én a te helyedben már most elkezdenék gondolkodni a jövődön. Hová költözöl majd: a lányodhoz vagy a fiadhoz?

Galina szíve elszorult. Lehet, hogy jogilag nem illetné meg a lakás fele, de lelkiismeret szerint legalább annyi járna neki.

Hiszen mindent, a bútoroktól kezdve a fürdőszobai függönyökig, ő vett. Ő újíttatta fel a lakást, ő választotta ki a bútorokat, ő cseréltette ki az ajtót és a mérőórákat.

És most mindez egy ismeretlené lett.

— Nagyon köszönöm, Tolya — mondta csendesen Galina. — Talán igazad van. Ideje gondolnom a saját jövőmre.

Hívd fel a fiadat, és kérd meg, hogy költözzön hozzád. Valakinek gondoskodnia kell rólad.

— Tessék?! — háborodott fel Anatolij. — Minek költözne ide Szerjózska?

— Nem tudom — vont vállat Galina, miközben elővette a bőröndjét. — Te nem szeretsz egyedül lenni, hát majd ő szórakoztat téged esténként.

— Hová készülsz? — zavarodott össze Anatolij. — Galja, mi történik? Azonnal magyarázd meg!

— Nincs mit magyarázni, Tolya — sóhajtott Galina. — Elhagylak. Elválok, és teljesen szabad leszek.

Most összepakolok, aztán felhívom a gyerekeimet. A közeljövőmet együtt tervezzük meg.

Galina a fiához költözött. Borya egyedül élt egy háromszobás lakásban, hely volt számára.

Vaszja sem bánta volna, ha az anyja hozzá költözik, de Galina nem akarta zavarni a lányát.

Anatolij megjelent a bíróságon, válni nem akart.

A bíró adott időt a békülésre, de később Galina elérte a házasság felbontását, és volt férje és annak fia szemében kapzsi vadásznak tűnt, aki mások tulajdonára pályázik.