– Mit csinál maga, hová rohan?! – förmedt rá ingerülten Szemjon, bár maga is tudta, hogy nem ártatlan – elkalandoztak a gondolatai vezetés közben.
De hogy lehetett ilyen lépésre elszánni magát: szabálytalan helyen átmenni az úton, ráadásul egy körülbelül ötéves gyerekkel kézen fogva? Ez a felelőtlenség netovábbja!
A nehéz teherautó szó szerint milliméterekre állt meg a nőtől, aki a helyén dermedten, lehunyt szemmel állt.
A kisfiú sírva fakadt, és csak ez rázta ki a nőből a dermedtséget. Felkapta a fiát a karjába.
– Maga egyáltalán érti, hogy itt nincs gyalogátkelőhely?! – Szemjon igyekezett visszafogni a hangját, de a felháborodás így is kiütközött rajta.
– Elnézést… nem vettem észre – motyogta alig hallhatóan a nő.
– „Nem vette észre”? Ha nem tudtam volna időben lefékezni, életem végéig a lelkiismeret-furdalással kellett volna együtt élnem! És a gyerekével mi lesz? Gondolt legalább rá?
A nő hirtelen visszafordult:
– Hiszen bocsánatot kértem! Jobb lett volna, ha meg sem áll… Talán mindkettőnknek könnyebb lenne.
A nő nyilvánvalóan nem volt se részeg, se buta. Szemjon figyelmesen ránézett, majd döntést hozott:
– Szálljon be a kocsiba – mondta.
A nő gyanakodva nézett rá:
– Minek?..
– Tényleg, szálljon be. Elviszem. Látja, milyen dugó alakult ki?
Valóban volt dugó – egész öt autó –, de úgy tűnt, még ez is megijesztette a nőt.
Szemjon a szeme sarkából figyelte: a gyereket magához szorította, nyilvánvalóan szerető anya volt.
De miért hangzott a válasza olyan furcsán? Valami biztos történt…
– Miért törődik maga mások problémáival? – sóhajtott halkan, de végül mégis beleegyezett.
Az autó egy étterem bejárata előtt állt meg.
– Menjünk be, ebédeljünk együtt, beszélgessünk – javasolta Szemjon.
– Nem, nem, ez kényelmetlen lenne… – habozott a nő.
– Dehogy kényelmetlen, ez az én éttermem. Ne feszengjen. Vegye úgy, hogy ezzel kérek bocsánatot a rémületért. Egyébként bemutatkoznék: Szemjon vagyok.
– Valentyina, és ő itt Jegor – mutatkozott be a nő.
Amíg a rendelést várták, Valya gondterhelten gyűrögette a szalvétát, majd megszólalt:
– Tudja, tegnapig azt hittem, minden rendben van az életemben. Tegnap este a férjem egyszerűen kirúgott minket az utcára. Azt mondta, új családja van, és ránk többé nincs szüksége…
A fiammal otthon voltam, munkám már régóta nincs, barátaim sem… Ha ez az ön étterme, talán lenne valami munka számomra? Tudok padlót mosni, mosogatni… bármit, csak meg tudjunk élni.
– És hol fog lakni? Ki vigyáz a fiára, amíg dolgozik? – kérdezte Szemjon.
Valya lesütötte a szemét:
– Őszintén szólva, nem tudom… Tényleg nem tudom, mit tegyek…
Szemjon a tányérokra mutatott:
– Egyen, és etesse meg a gyereket is. Gondolkodjunk.
A fiatal, megtört nőre nézett, és nem értette, a férje hogy tudott így bánni vele.
Büszke lehetett, amiért nem kezdett pereskedni vagy botrányt csinálni.
Csak egy táska volt nála… Hogyan segítsen nekik? Furcsa, de Szemjon, aki általában kerülte a mások iránti kötelezettségeket, most vágyat érzett, hogy segítő kezet nyújtson.
De hogy pontosan mit tudna ajánlani, az még kérdéses volt.
A zsebében megvibrált a telefon. A kijelzőre pillantott:
– Hát persze… Halló.
– Szemjon Vasziljevics, kellene venni takarmányt. Legutóbb egy hónapja vett.
– Igen, rendben, utalok pénzt. Mi van? Nincs vevő?
– Senki nem hívott… Sajnálom az állatokat, ők nem tehetnek semmiről…
– Rendben, szerintem hamarosan jön valaki, akinek mindent átadhat.
A vonal túlsó végén a beszélgetőpartner hallhatóan felélénkült.
Az idős asszony, aki a házra felügyelt, teljesen kimerült. Három hónapja nem járt az unokáinál.
Ez a gazdaság úgy hullott Szemjon nyakába, mint derült égből a villámcsapás.
Egy nagybácsi, akit alig ismert, hagyott rá valami farmfélét. Szemjon egyszer kiment, megnézte – és kész.
Fizetett a szomszédasszonynak, hogy a férjével együtt gondozza az állatokat, de fogalma sem volt, mi legyen a továbbiakban.
Zsebre vágta a telefont, és Valentyinára nézett:
– Mondja, dolgozott már tehenekkel, juhokkal?
– Tizenöt éves koromig falun éltem, aztán elköltöztünk – legyintett a nő.
Szemjon felélénkült:
– Mit szólna ahhoz, ha falura költözne? Elmagyarázom… – És elmondta a helyzetet:
– Minden kártya az ön kezében lesz! Fejlessze, adja el, vegyen – azt csinál, amit akar! Én egyáltalán nem fogok beleavatkozni.
Nekem semmi nem kell. Csak sajnálom veszni hagyni mindent. A falu nem kicsi, van iskola, óvoda is, valószínűleg. Jegorral nem lesz gond.
Valya tágra nyílt szemekkel nézett rá:
– Maga komolyan mondja?! De hiszen ez az öné…
Szemjon legyintett:
– Ha megszabadít ettől a tehertől, csak örülni fogok! Ahhoz, hogy eladjam a farmot, rengeteg pénzt kellene költeni az ügyintézésre. A végén semmit sem érne. Csak az időmet vesztegetném.
Valya szeme felcsillant:
– De hiszen mi idegenek vagyunk… Teljesen idegenek…
– Valentyina, ne így fogja fel! Tekintse úgy, hogy ezzel segít nekem! Nem kell pénzt költenem a farm fenntartására, nem kell rá gondolnom. Egyébként, van jogosítványa?
A nő bólintott.
– Remek! A garázsban van valami gép. A nagybácsi eladott ezt-azt. Használja bátran, amit talál! A lényeg, hogy ez a „falusi rémálom” többé ne szívja a véremet.
Valya hálásan nézett Szemjonra:
– Tudja, fél órával ezelőtt azt hittem, már nincsenek jó emberek a világon. Amikor a legközelebbi ember elárul, úgy érzi az ember, hogy a többiek még rosszabbak.
De most már látom – nem, vannak még jó emberek. És talán több is, mint hinnénk.
Szemjon odahívta az üzletvezetőt:
– Oleg, vedd el a kocsim kulcsait, és vidd el ezeket az embereket erre a címre. Majd valaki helyettesít. Úgyis kevés a vendég.
Valya az ablakon át nézte a tovasuhanó mezőket és erdőket, és ajka mosolyra húzódott.
Mennyire hiányzott már neki a falu! Bár ezt sosem vallotta be magának.
Jegornak is jó lesz ott. Csak a ház legyen rendben… Milyen kedves, segítőkész, és még jóképű is Szemjon!
Amikor a nagy házhoz értek, Valya felsóhajtott:
– Hűha… Oleg segített kipakolni a holmikat. Szemjon adott neki pénzt, és megkérte, hogy ugorjon be az élelmiszerboltba, Valya pedig megvette a szükséges dolgokat.
Nem is kevés csomag gyűlt össze. Ő maga csak apróságokat vett volna, de Oleg úgy tűnik, átvette az irányítást.
– Szemjon szólt, hogy jönnek – mondta az idős szomszédasszony.
– Ó, ha tudná, mennyire örülök, hogy most már itt fognak lakni! Egyrészt a ház nem marad gazdátlan, másrészt nagyon elfáradtam.
Úgy hívták, Anna Fjodorovna, és a háza nem messze volt.
– Ne aggódj, Valyuska – mondta ő.
– Az elején segítek neked, aztán ti magatok döntitek el, mit kell tenni.
Jól értem, hogy nálad van minden jogosítvány?
Valya nevetett:
– Természetesen, aztán még mennyire!
– És úgy forgott a szobában, mint egy gyerek.
– Hát, ez teljesen más, mint az a lakás, ahol a férjemmel laktunk!
– Ennek a háznak a teljes lakása befér egy szobába!
Anna Fjodorovna megmutatta neki az edényeket, az ágyneműt.
– Ne aggódj emiatt…
– Ne gondold, hogy a gazda itt halt meg, kórházban volt.
– Szóval használjatok mindent nyugodtan.
Így teltek a hetek a maga menetében.
Valentina, aki jó és alkalmazkodó természetű volt, fokozatosan elsajátította és felidézte a falusi élet tudományát.
Megismerkedett a tehenekkel – már csak kevés maradt, a birkákkal, amelyeket húsért tenyésztettek, a tyúkokkal…
Lassan kezdett minden kitisztulni a fejében.
Hamarosan rájött, hogy még a nem teljesen gondozott állatok is több terméket adnak, mint amennyit ők maguk megehetnek.
Ezért piacot kell keresni.
Vagyis ha talál egy helyet, ahol el tudja adni a tej, hús vagy tojás feleslegét…
Talán valami nagymamának a piacon?
Akkor akár segítséget is alkalmazhat…
Aztán Valya benézett a garázsba.
Ott állt egy igazi szörnyeteg – egy hatalmas gép, amit kisebb áruk szállítására és sáros terepen való mozgásra terveztek.
Valya felsóhajtott.
Régebben volt egy kis autója, ami könnyen elfért volna ennek a szörnyetegnek a belsejében.
Eltelt néhány hét, és megtanult olyan dolgokat, amiken korábban még nem is gondolkodott.
Az autó…
Nos, csak egy kicsit nagyobb annál, amivel régen járt.
Anna Fjodorovna tágra nyílt szemmel figyelte az eseményeket az ablakból:
– Nagypapa, nézd csak!
– Úgy tűnt, mintha a szomszéd autója lenne?
– Tényleg, talán eladta a szörnyet?
– De nem, nézd, Valya vezet és jól csinálja!
– Ez a lány átmegy még a tűzön is!
– Most éppen megfordul, szüksége lesz segítőkre.
– Nem mondott neked semmit?
– Nem, nem hallottam – felelte a nagypapa.
– De semmi gond.
– Hátha lesz valami munka a falusiaknak.
– Az igaz.
– Furcsa, hogy Szemjon még egyszer sem jött el.
– Azt hittem, hogy… na, ők…
– Szép pár lettek volna.
A nagypapa nevetett:
– Ó, Anya, te mindenkit hozzá akarsz adni!
– De Valyának majd csak összejön minden.
Szemjon megállította az autót az étterem előtt.
Hosszan nézte az épületet, elmélyülve gondolataiban.
Nem számított arra, hogy úgy jár, mint egy tapasztalatlan ifjú.
Ez egyszerűen egy vagyonfelvásárlás volt.
Elengedte magát, hitt a sebezhetetlenségében…
Micsoda idióta!
Szerencsére időben rájött, mi és hogyan van.
Majdnem ingyen eladta az éttermet és a házat.
Szerencsére volt pénztartaléka, így most újrakezdheti.
De amíg a csődeljárás folyt, az ismeretlen számlán lévő pénz befagyasztva volt, és nem lehetett kivenni.
Valahol fél évig kellett átvészelnie.
Vagy kicsit tovább, vagy kevesebbet.
Ez már a szerencsén múlott…
Este, a nap előtt, hirtelen eszébe jutott az nagybátyja tanyája.
Senki sem nyúlt hozzá, mert nem sikerült még teljesen rendezni az örökséget.
„Nem fogja biztosan Valentina kitenni?” – gondolkodott.
„De ki tudja?
Talán már rég elment?
De másrészt, Anna Fjodorovna biztosan hívott volna…”
Elindult a faluba.
A reggel csendes és nyugodt volt.
Mikor a házhoz ért, megállt és tátva maradt a szája a meglepetéstől.
Persze járt itt néhányszor, de pontosan emlékezett, hogy ennek a fele sem volt ott korábban, amit most látott.
Pont a kapunál állt meg, amikor Valentina kirohant onnan.
Hatalmas zsákokat húzott elő, és elvonszolta őket az új épülethez.
Onnan eléjük jött…
Szemjon ismét kitátotta a száját…
Anna Fjodorovna volt, fehér köpenyben és fehér sapkában!
Megdörzsölte a szemét, hogy meggyőződjön, nem lát valamit, majd kiszállt az autóból:
– Üdvözlöm, hölgyek!
A nők megfordultak.
Ha most Szemjon találkozott volna Valyával az utcán, biztosan nem ismerte volna meg!
Magabiztos tekintet, divatos farmer, könnyű póló…
– Szia! – kiáltott fel Anna Fjodorovna, miközben feltette a kezét.
Szemjon észrevette, hogy Valya szemeiben megvillan a félelem, és gyorsan magyarázkodni kezdett:
– Valentina, ne gondolj semmi rosszat, csak egy kis pihenésre szeretnék hozzátok jönni.
– Városban volt néhány probléma, szükségem van egy kis szünetre.
– Nem küldesz el?
Ő vidáman mosolygott:
– Mit beszélsz!
– Természetesen gyere csak be!
Szemjon csodálkozva nézett körbe:
– Ez meg mi?
– Sajtkészítő műhely.
– Igen.
– Ez pedig… – mutatott az új épületre.
– Még csak most kezdünk, de már sok a megrendelés.
– Készítünk saslikot, sajtokat pácolunk, oldalasokat meg minden ilyesmit.
Szemjon ismét kitátotta a száját:
– Valya, mikor csináltatok mindezt?
– Két év telt el, mióta nem láttuk egymást – vonta meg a vállát.
Késő estig Valentina és Szemjon nem aludtak.
Jegorka korán lefeküdt, mert egész este bicikliztek Szemjonnal.
Szemjon nagyszerűen érezte magát!
Gyermeki gondtalansággal.
Most pedig az asztalnál ültek, és ő figyelmesen hallgatta Valya terveit.
– Komolyan meg akarod valósítani mindezt? – kérdezte.
– Természetesen!
– Jól keresünk, elég a fizetésre, és még félre is teszünk.
Szemjon nézte őt, és nem értette, hogyan nem vette észre korábban, milyen szép Valya szeme, milyen finom az arca formája, milyen egyáltalán…
Odament Annához:
– Tanácsot szeretnék kérni.
Ő ravaszul nézett rá:
– Úgy érzem, tudom, miről van szó.
– Beszélgetni akarsz?
– Vagy inkább kicsoda?
Szemjon zavartan válaszolt:
– Mindent tudsz, Anna Fjodorovna…
– Csak azt akartam megkérdezni…
– Van valaki Valyának?
– Vagy jobb lenne, ha elmennék?
A nő nevetett:
– Kinek lenne ideje, ha az egész fejét csak a munkával tölti?
– Honnan veszi az erejét?
– Reggeltől estig forog a szörnyetegen.
– Olyan, mint egy méhecske!
– Köszönöm, Anna Fjodorovna – mosolygott Szemjon.
– Nagyon remélem, hogy jó segítője lehetek.
Szemjon nem tért vissza a városba.
Úgy döntött, hogy egy ilyen szép és hangulatos helyre egy kávézó is jól jönne.
Vagy akár egy panzió is.
Mert itt sok minden vonzza a vendégeket.
A termékeikről híre ment az egész környéken!
Megrendelések jöttek már más vidékről is.
Valya azonban megkérte, hogy várjanak a gyártás bővítésével, amíg az újszülött kislányuk legalább hat hónapos nem lesz.
– Hát, hova sietnénk? – mondta.
– A család a legfontosabb!
