Ethan egész életét ugyanabban a kis faluban töltötte.
A dombokon és a keskeny földutakon túli világ ismeretlen volt számára, de ez nem aggasztotta.
Értékelte az egyszerűséget: állatok etetése hajnalban, kerítések javítása a nyári napsütésben, csendes vacsorák megosztása a nagyapjával a szerény farmjukon.
Egy őszi napon, mikor a kertből kosár almával tért vissza, észrevett egy lányt egy öreg tölgy alatt, a romos kőhíd mellett.
A kerekesszékében ült, hosszú szőke haja a vállára hullott, tekintete a távolba révedt.
Idegennek tűnt ebben a faluban — túl kifinomultnak a poros vidékre —, mégis itt volt, egyedül.
Ethan habozott, de odament.
– Szia — mondta, miközben felemelte a kosarat.
— Akarsz egy almát?
A lány lassan fordította felé a fejét.
Szemei — tiszták és kifejezőek — találkoztak az övével.
– Köszönöm — felelte halkan, miközben elfogadta az almát. Kezei törékenyek voltak, hangja rendkívül gyengéd.
– Új vagy itt? — kérdezte Ethan.
– Igen — bólintott a lány.
— Csak… rövid időre.
Minden nap látta őt újra — a tó mellett, a virágos mezőn, mindig egyedül.
Anna volt a neve.
Zárkózott volt, mintha titkot hordozott volna magában, amit nem akart felfedni.
A kerekesszék ellenére Anna erőt sugárzott.
Nem panaszkodott, csak akkor kért segítséget, ha valóban szüksége volt rá.
Ethan csodálta méltóságát.
Nemcsak szépsége, hanem belső világa is vonzotta, amit meg akart ismerni.
Idővel Ethan rájött: beleszeret.
Nem hirtelen, hanem apró pillanatok sorozatán keresztül — nevetése az ügyetlen viccein, lágy tekintete, amikor végigtolta őt a földúton, figyelme minden szavára.
De aggasztották a furcsaságok.
Néha a falu szélén fekete autó állt, benne öltönyös férfiakkal, akik Annát figyelték.
Amikor rákérdezett, elkerülte a választ.
Egy nap elhatározta magát:
– Anna, miért is vagy itt valójában?
A lány lesütötte a szemét.
– El kellett szöknöm. Olyan helyen akartam lenni, ahol senki sem ismer.
– Mitől akartál megszökni?
Mielőtt válaszolhatott volna, a háta mögül hallatszott:
– Kisasszony, ideje hazamenni.
Egy magas férfi állt az út szélén, öltönyben.
Ethan összeráncolta a homlokát:
– Ki ez?
– Ő a családom alkalmazásában áll — mondta Anna halkan.
Később bevallotta: igazi neve Anna Whitford, az ország egyik legnagyobb vállalatának örököse.
Gazdagság, befolyás, testőrök — és az élet, amely rácsok közé szorult a baleset után, ami a kerekesszékhez kötötte.
A faluba szökött, hogy legalább egy kicsit normális lányként élhessen.
– Anna — mondta Ethan, miközben térdre ereszkedett előtte —, már akkor beléd szerettem, mielőtt mindezt megtudtam volna. Te vagy te. És ez elég.
Szemei megteltek könnyel:
– Nem is tudod, milyen ritkán hallom ezt.
De a szabadság nem tartott sokáig.
Hamarosan a családja visszakövetelte őt. Aznap éjjel, a csillagok alatt, Anna suttogta:
– Nem akarok elmenni. Itt egyszerűen csak Anna vagyok. Ott… Whitford örökös. Mindenki sajnál vagy valamit vár.
– Visszajössz — mondta Ethan határozottan.
— Ez nem búcsú.
– És te… vársz?
– Természetesen. Megérted.
Másnap reggel elment. De indulás előtt megkérte:
– Ne felejts el. És ne hidd, hogy ez a vég.
Hónapokkal később Ethan farmjánál megállt egy fekete autó. A sofőr így szólt:
– Mr. Ethan Carter? Miss Anna Whitford várja Önt a városban.
Elindult. Az üvegépületben Anna várta — ugyanaz, de magabiztosabb, belülről ragyogó.
– Itt vagy — mondta mosolyogva.
– Természetesen.
Mögötte állt az apja, egy karcsú, ezüsthajú férfi:
– Szóval te vagy az — mondta.
— Az a fiú, akiről a lányom folyton beszélt. Köszönöm, hogy mellette voltál.
Ethan zavarba jött:
– Semmi különöset nem tettem.
Anna kezét a vállára tette:
– Mindent megtettél.
