Oleg belépett a lakásba, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
A nyakkendője meglazítva, a zakója hanyagul a karjára vetve.
Az arca ragyogott az örömtől — ma hivatalosan is kinevezték az értékesítési osztály vezetőjének.
Ráadásul egy hét múlva betöltötte a negyvenet.
Kerek évforduló, komoly pozíció — minden tökéletesen alakult.
— Szvetlána! — kiáltotta, miközben a zakót a kanapéra dobta.
— Hol vagy? Gyere ide, híreim vannak!
A konyhából Szvetlána jött ki, miközben a kötényébe törölte a kezét.
Harminchét évesen fiatalabbnak látszott — karcsú alak, gesztenyebarna haja copfba fogva, az arcán halvány mosoly.
— Mi történt? — kérdezte, és leült a fotel karfájára.
— Az történt, hogy a férjed most már FŐNÖK! — Oleg színpadiasan széttárta a karját.
— Másfélszeres fizetés, szolgálati autó, iroda kilátással a folyóra.
El tudod képzelni?
— Gratulálok, — örült őszintén Szvetlána.
— Ez csodálatos!
Olyan régóta dolgoztál ezért.
— Pontosan!
És tudod mit?
Úgy döntöttem, rendesen megünnepeljük.
Egyszerre az előléptetést és a születésnapot.
Egy ünnep két alkalomra — gazdaságos, de nagyvonalú!
Oleg elővette a táskájából a jegyzetfüzetét, és lapozgatni kezdte.
— Nézd, mindent átgondoltam.
A „Arany Oroszlán” étterem — a legelőkelőbb a városban.
Száz vendég — az összes rokonunk, a kollégáim, üzleti partnerek.
Hétfogásos menü, élő zene, műsorvezető.
Ez ESEMÉNY lesz!
Szvetlána összevonta a szemöldökét, gyorsan fejben számolgatott.
— Oleg, ez borzasztó drága.
Csak a terem bérlése az „Arany Oroszlánban” őrült pénz, nem beszélve a százfős bankettről.
— És akkor mi van? — legyintett.
— Most már osztályvezető vagyok, illik a státuszomhoz.
Mindenkinek látnia kell, hogy sikeres ember vagyok, nem valami kis irodista.
— De nincs ennyi pénzünk, — jegyezte meg óvatosan a feleség.
— Még az új fizetéseddel sem…
— NEKÜNK nincs, de NEKED van, — vágott a szavába Oleg, és acélos hang jelent meg a hangjában.
— Anyád pénzt adott neked autóra.
Háromszázezer, ha jól emlékszem.
Szvetlána elsápadt.
— Az az én pénzem.
Anya évekig gyűjtötte, eladta a telket.
Azt akarja, hogy autót vegyek — vinnem kell a gyerekeket iskolába, járni bevásárolni.
Te is tudod, milyen nehéz autó nélkül.
— A gyerekeket el lehet vinni busszal, mint minden normális ember, — vágta rá Oleg.
— A bevásárlást meg majd én hozom a szolgálati autóval.
Úgyhogy a te autód várhat.
— Nem, Oleg.
Anya külön kikötötte — ez a pénz csak autóra.
Nem költhetem el a te bankettedre.
Oleg hirtelen felállt, az arca a dühtől elvörösödött.
— Az ÉN bankettemre?
Ez a MI családi ünnepünk!
Vagy szerinted az előléptetésem nem a családunk sikere?
— Dehogynem, csak…
— Nincs „csak”! — üvöltötte.
— Én vagyok a családfő, én döntök!
És én úgy döntöttem, hogy az „Arany Oroszlánban” ünneplünk.
Pont!
Szvetlána is felállt, összefonta a karját.
— Én meg úgy döntöttem, hogy nem adom oda anyám pénzét a te mutogatós rongyrázásodra.
Meg lehet ünnepelni szerényebben — otthon, vagy egy kisebb kávézóban.
Miért kell ennyi pénzt kidobni?
— Azért, mert nem akarok CSÓRÓNAK látszani a kollégáim és a partnereim előtt! — Oleg egészen közel lépett hozzá.
— Fel fogod, hogy ettől függ a hírnevem?
A karrierem?
A jövőbeli szerződések?
— Felfogom.
De azt is felfogom, hogy NEKEM autó KELL.
A város másik végén dolgozom, a gyerekek külön iskolákba járnak.
Hatkor kelek, hogy mindent időben megcsináljak!
— Ugyan már! — Oleg megvetően felhorkant.
— Te szabadúszó szövegíró vagy, dolgozhatsz otthonról.
A havi tizenötezred meg nem munka, hanem hobbi.
Én tízszer többet keresek!
Ezek a szavak fájón beleszúrtak Szvetlánába.
Tényleg kevesebbet keresett a férjénél, de a bevétele stabil volt, és büszke volt a függetlenségére.
— Az én keresetem az ÉN pénzem.
És anya pénze is az ÉN pénzem.
Nem fogom elkö lteni a te szeszélyedre.
— Szeszély? — Oleg ökölbe szorította a kezét.
— Tudod egyáltalán, kivel beszélsz?
Egy nagy cég értékesítési osztályának vezetője vagyok!
Te meg ki vagy?
Egy háziasszony, aki filléres oldalaknak pötyögi a szövegeket!
— Én a FELESÉGED vagyok! — kiáltotta Szvetlána.
— Jogom van a véleményemhez!
— A véleményed nem érdekel! — ordította Oleg.
— Holnap átutalod a pénzt a számlámra.
Már lefoglaltam az éttermet, a foglalót céges hitelkártyáról kifizettem.
Már csak a fennmaradót kell rendezni.
— Hitelkártyáról?
Hitelt vettél fel?
— Semmi közöd hozzá!
Anyád pénze mindent fedez.
És elég a vitából!
A beszélgetésnek vége!
Oleg megfordult, és bement a hálószobába.
A következő két nap nyomasztó hallgatásban telt.
Oleg demonstratívan nem beszélt a feleségéhez, csak a legszükségesebb esetekben válaszolt egy-egy szóval.
Szvetlána próbált a lelkére beszélni, kompromisszumokat ajánlott — egyszerűbb étterem, kevesebb vendég, rövidebb menü.
De a férj hajthatatlan volt.
— Vagy „Arany Oroszlán” száz főre, vagy semmi, — vágta oda szerdán reggelinél.
— És hagyd abba a rábeszélést.
A döntés megszületett.
— Oleg, értsd meg, ez őrültség — háromszázezret elverni egyetlen estére!
Ennyiből elmehetnénk nyaralni az egész családdal, felújíthatnánk, félretehetnénk a gyerekek taníttatására…
— ELÉG! — Oleg úgy csapott az asztalra ököllel, hogy megremegett.
— Elegem van a nyavalygásodból!
Tényleg olyan nehéz felfogni — nekem KELL ez az ünnep!
Meg kell mutatnom mindenkinek, mit értem el!
— Kinek megmutatni?
Miért? — Szvetlána nem engedett.
— Az igazi barátaid úgyis tudnak a sikereidről.
Akiket meg le akarsz nyűgözni, egy hét múlva elfelejtik a bankettedet.
— Mit értesz te az üzlethez! — Oleg felállt az asztaltól.
— Ülsz otthon, írod a szövegeidet a „Tíz módszer, hogy nyárra lefogyj” témában, és azt hiszed, érted az életet.
Az én világomban a kapcsolatok, a státusz, a imázs dönt!
— A te világodban talán.
De a család a MI világunk.
És nem engedem, hogy tönkretedd a hiúságodért!
Oleg egészen közel lépett, fölé magasodott.
Szvetlána ösztönösen hátrahőkölt — még sosem látta így.
— Figyelj rám nagyon jól, — sziszegte összeszorított foggal.
— Holnap csütörtök van.
Estére a pénznek a számlámon kell lennie.
Különben…
— Különben mi? — Szvetlána felemelte az állát, a szemébe nézett.
— Különben én hívom fel anyádat, és elmagyarázom neki, milyen hálátlan lánya van.
Elmondom, hogy megtagadod, hogy támogasd a férjedet a karrierje legfontosabb pillanatában.
Szerintem csalódni fog.
— Ne merd belekeverni anyát!
— Miért ne? — vigyorgott Oleg.
— Sőt, elmondhatok neki valami érdekesebbet is.
Például, hogy fél éve elveszítettél egy nagy ügyfelet a felelőtlenséged miatt.
Vagy hogy tavaly nyáron összetörted a szomszéd autóját, és nem vallottad be.
— Ez nem így volt! — háborodott fel Szvetlána.
— Az ügyfelet azért veszítettem el, mert nem voltam hajlandó nyilvánvalóan hamis értékeléseket írni.
A szomszéd kocsiját meg a te haverod, Kosztya húzta meg parkoláskor.
Te kértél, hogy hallgassak!
— Anyád nem tudja a részleteket.
Viszont azt tudja, hogy én egy példás vő vagyok, aki gondoskodik a lányáról és az unokáiról.
Szerinted kinek fog hinni?
Szvetlána érezte, ahogy gombóc nő a torkában.
Tényleg képes lenne erre az ember, akivel tizenöt éve él?
— Zsarolsz engem?
— Csak felvázolom a helyzetet, — felelte Oleg hidegen.
— A pénz holnap estére kell.
És ne merj hisztizni — fontos prezentációm van, koncentrálnom kell.
Felkapta a táskáját, és az ajtó felé indult.
— Oleg! — szólt utána Szvetlána.
— És ha mégis nemet mondok?
A férj megfordult, a szemében valami rosszindulat villant.
— Akkor megtudod, mit jelent ellenem menni.
Nagyon kellemetlenné tudom tenni az életed.
Gondolj a gyerekekre — még tanulniuk kell, apára van szükségük.
Egy normális apára, nem olyanra, aki ideges és dühös egy engedetlen feleség miatt.
— A gyerekekkel fenyegetsz?
— A következményekre FIGYELMEZTETLEK a makacsságod miatt.
Te döntesz.
Az ajtó becsapódott, Szvetlányát egyedül hagyva az üres lakásban.
Lassan leült egy székre.
Mit tegyen?
Engedjen, és odaadja a pénzt, elárulva anyja bizalmát?
Vagy ellenálljon, és pokollá tegye a család életét?
Egész nap fel-alá járkált a lakásban, képtelen volt a munkára koncentrálni.
Többször a telefonjáért nyúlt, hogy felhívja az anyját, aztán letette — mit mondjon?
Hogyan magyarázza el?
Estére a döntés magától megszületett.
Szvetlána elővette a fiókból a vendéglistát, amit Oleg az asztalon hagyott.
Száz ember — rokonok, kollégák, partnerek, barátok.
Minden név mellett ott volt egy telefonszám.
Felvette a mobilt, és tárcsázta az első számot.
— Jó estét, Viktor Pavlovics?
Szvetlána vagyok, Oleg Ribakov felesége.
A szombati ünnepséggel kapcsolatban telefonálok…
Az első hívások nehezen mentek.
Szvetlána gondosan válogatta a szavait, igyekezett nyugodtnak és magabiztosnak hangzani.
De minden beszélgetéssel egyre könnyebb lett.
— Szia, Marina.
Igen, Szvetlána Ribakova vagyok.
Sajnos kénytelen vagyok közölni, hogy Oleg születésnapi ünnepségét lemondjuk…
Nem, egészségileg minden rendben, csak változtak a körülmények…
— Igor?
Szia, itt Szvetlána, Oleg felesége.
Csak szólok: az „Arany Oroszlánban” nem lesz bankett.
Igen, lemondtuk…
Miért?
Családi okok…
Néhány vendég meglepődött, néhányan együttérzően felsóhajtottak, volt, aki részleteket akart tudni.
Szvetlána udvariasan, de határozottan elvágta a kérdezősködést.
Este tízre végighívta a lista összes emberét.
A legnehezebb maradt hátra — felhívni az éttermet.
— „Arany Oroszlán”, Elena adminisztrátor, jó estét!
— Jó estét.
Szvetlána Ribakova vagyok.
A férjem szombatra foglalt önöknél termet…
— Igen, természetesen!
Százfős bankett, „Imperial” terem.
Minden készen áll, már csak a végső fizetésre várunk.
— Pont ezért hívom.
Kénytelenek vagyunk lemondani a foglalást.
Szünet.
— Lemondani?
De… értse meg, három nap van hátra.
A szerződés szerint ilyenkor az előleg nem jár vissza.
— Értem.
Legyen így.
— Biztos benne?
Talán csak át lehetne tenni másik időpontra?
— Nem, köszönöm.
Mondják le teljesen.
Miután letette, Szvetlána kikapcsolta a telefonját.
A terv első része kész.
Most fel kellett készülnie a viharra, ami holnap biztosan kitör.
A lánya szobájában aludt el — a lány a barátnőjéhez ment hétvégére a nyaralóba.
A fia sporttáborban volt.
Jó, hogy a gyerekek nem látják majd, ami történni fog.
Reggel Szvetlána csörömpölésre ébredt.
Oleg berontott a szobába, a telefonját lóbálva.
— EZ MEG MIT JELENT?! — üvöltötte.
— Viktor most hívott, és azt mondta, hogy tegnap lemondtad a bankettet!
Szvetlána felült az ágyban, megigazította a haját.
— Pontosan azt jelenti, amit hallottál.
Lemondtam az éttermi ünnepségedet.
— TE… MIT CSINÁLTÁL?! — Oleg lilult a dühtől.
— Hogy merted?!
Ez az ÉN születésnapom!
Az ÉN előléptetésem!
— És az ÉN pénzem, amit követeltél, — felelte nyugodtan Szvetlána, és felkelt.
— Ha nincs pénz, nincs ünnep sem.
— Megmondtam, hogy utald át!
— Én meg megmondtam, hogy nem fogom.
Te nem hallgattál rám.
Oleg odalépett, de Szvetlána nem hátrált.
— Tudod, mit tettél?!
Ki fognak röhögni!
Mindenki azt fogja hinni, hogy egy lúzer vagyok, aki még a saját kerek évfordulóját sem tudja megszervezni!
— Nem.
Mindenki azt fogja hinni, hogy van egy feleséged, aki nem engedi a családi pénzt rongyrázásra elverni.
— CSALÁDI?!
Az anyád pénze!
— Amit NEKEM adott.
Nem neked, nem nekünk — NEKEM.
Egy konkrét célra.
Oleg megragadta a vállát, és megrázta.
— Azonnal hívj vissza mindenkit, és mondd meg, hogy ez tévedés!
Hogy az ünnep meg lesz tartva!
— NEM! — Szvetlána kitépte magát.
— Nem hívok vissza senkit!
És ne érj hozzám!
— Ahá, szóval így?! — Oleg elővette a telefonját.
— Akkor felhívom anyádat!
Tudja meg, milyen lánya van!
— Hívd! — kiáltotta Szvetlána, saját magát is meglepve.
— HÍVD!
Mondd el neki, hogyan zsaroltál!
Hogyan fenyegettél!
Hogyan aláztál!
Gyerünk, tárcsázd!
Oleg dermedten állt a telefonnal a kezében.
Nem erre a reakcióra számított.
— Te… blöffölsz.
— Próbáld ki! — Szvetlána kitépte a kezéből a telefont, és maga tárcsázta az anyját.
— Hangosítón, hogy te is halljad!
— Halló, kislányom? — szólalt meg az anya hangja.
— Szia, anya.
Oleg el akar neked mondani valamit rólam.
Bekapcsolom a hangosítót.
— Oleg?
Mi történt?
Oleg hallgatott, Szvetlána nézte.
Szvetlána elmosolyodott.
— Na mi van, miért hallgatsz?
Mesélj!
A hálátlan lányról, a felelőtlen feleségről!
Gyerünk!
— Én… izé… Jó napot, Galina Petrovna, — motyogta Oleg.
— Csak egy kis félreértés…
— Miféle félreértés? — aggódott Szvetlána anyja.
— Anya, Oleg azt akarta, hogy oda adjam neki a te autóra szánt pénzedet.
A bankettjére, a születésnapja tiszteletére.
Én nemet mondtam, most meg be akar panaszolni neked.
— MICSODA?! — háborodott fel Galina Petrovna.
— Oleg, ez igaz?
— Én… érti… fontos esemény… előléptetés…
— Fiatalember! — az anya hangja jéghideg lett.
— Én a pénzt a LÁNYOMNAK adtam AUTÓRA.
Ha azt hiszi, hogy maga rendelkezhet vele, téved!
— De…
— Nincs „de”!
Szvetuska, drágám, ha még egyszer meri követelni ezt a pénzt, azonnal hívj fel!
Elmegyek, és személyesen elmagyarázom neki!
— Köszönöm, anya.
— És tudod mit?
Gyere hozzám hétvégére.
Pihenj ettől a… „úrtól”.
Szvetlána bontotta a vonalat, és a férjére nézett.
Oleg sápadtan állt, ökölbe szorított kézzel.
— Direkt csináltad! — sziszegte.
— Direkt mindent megszerveztél!
— Védekeztem! — felelte Szvetlána.
— A te bunkóságod, fenyegetéseid ellen!
— Én csak meg akartam magyarázni…
— MEGMAGYARÁZNI?!
Te PARANCSOLTÁL!
KÖVETELTÉL!
MEGALÁZTÁL!
Annyi éven át tűrte a lenézését, a leereszkedő hangját, a „én vagyok a családfő” szövegét.
De most valami eltört.
— Tudod mit? — odalépett hozzá.
— Elegem van!
Elegem van a gőgödből!
Elegem van abból, hogy bizonygatnom kell, én is ember vagyok!
Hogy az én munkám is munka!
Hogy az én pénzem az én pénzem!
— Ugyan milyen pénzed van! — csattant fel Oleg.
— Aprópénz!
— Aprópénz, ami eltartotta ezt a családot, amikor három éve leépítettek!
Elfelejtetted?
Amikor fél évig munkát kerestél, ki fizette a lakást?
Ki vette az ételt?
Ki öltöztette a gyerekeket?
— Az csak átmeneti volt…
— IGEN!
És én SOHA nem vágtam a fejedhez!
Soha nem aláztalak meg!
Te meg?
Te minden alkalommal emlékeztetsz rá, hogy többet keresel!
Oleg hátralépett egyet.
Nem ismerte fel a feleségét — a mindig nyugodt, engedelmes Szvetlánát.
— Nyugodj meg…
— NE MERJ nekem ilyet mondani! — Szvetlána a határon volt.
— Tizenöt éve nyugszom meg!
Tizenöt éve hallgatom, hogy semmirekellő vagyok!
Hogy szerencsés vagyok, amiért ilyen férjem van!
Hogy hálásnak kell lennem!
— Én soha…
— MINDIG!
Mindig ezt csináltad!
Apró szurkálásokkal, célzásokkal, „viccekkel”!
„Szvetka már megint a gép előtt ül, írja a szövegeit”, „Na mi az a tizenötezred”, „Jó, hogy van neked én”!
Felkapott az asztalról tárgyakat, és a falhoz vágta — tollakat, jegyzetfüzetet, a tévé távirányítóját.
— Hagyd abba a hisztit!
— EZ NEM HISZTI!
Ez AZ IGAZSÁG!
Amit nem akarsz hallani!
Oleg megpróbálta elkapni a kezét, de Szvetlána kicsúszott.
— NE ÉRJ HOZZÁM!
Azt hitted, örökké tűrök?
Hogy hallgatok?
Hogy egyetértek?
A FRANCBA VELED!
— Szvetá!
— Mit „Szvetá”?!
Meglepődtél?
Nem számítottál rá, hogy a szófogadó kis feleséged visszaszól?
Hogy tud NEM-et mondani?
Oleg telefonja megcsörrent.
A kijelzőn ez állt: „Igazgató”.
— Vedd fel! — kiáltotta Szvetlána.
— Tudja meg a drága főnököd, milyen vagy valójában!
Oleg kinyomta, de a telefon újra csörgött.
— Halló… igen, Péter Szergejevics…
Mi?
De hogy… nem értem…
Oleg arca elsápadt.
Végighallgatta a másik felet, majd lassan leengedte a telefont.
— Mi történt? — kérdezte Szvetlána, kissé lenyugodva.
— El… eltiltottak a pozíciómtól.
— Mi?
Hogyhogy?
— Viktor Pavlovics… ő igazgatósági tag.
Amikor felhívtad és lemondtad a bankettet, meglepődött.
Kezdett utánajárni.
Kiderült, hogy az éttermi előleget vállalati hitelkártyáról fizettem.
Célidegen pénzfelhasználás…
Oleg nehézkesen lehuppant a kanapéra.
— De hát te azt mondtad, hogy a te kártyád!
Te IDIÓTA!
— Én… azt hittem, vissza tudom tölteni a pénzt időben.
A te háromszázezred mindent fedezett volna.
Senki nem tudta volna meg.
Szvetlána nem hitt a fülének.
— Te a cég pénzét LOPTAD?!
— Nem loptam!
Kölcsön vettem!
Visszaadtam volna!
— Istenem, Oleg!
Mi van veled?!
Pusztán a rongyrázásért kész voltál bűncselekménybe menni?!
— Ez NEM rongyrázás! — robbant fel Oleg.
— Ez imázs!
Státusz!
Te ezt nem érted!
— Én azt értem, hogy te egy IDIÓTA vagy! — Szvetlána felkapta a táskáját.
— Aki a mutogatás kedvéért kész volt szétverni a családot!
— Hova mész?!
— Anyához!
Gondolkodnom kell!
— Szvetá, várj!
Beszélnünk kell!
Mindent helyre tudok hozni!
— Helyrehozni? — az ajtóból visszafordult.
— Te SEMMIT nem tudsz helyrehozni, mert nem látod a problémát!
Azt hiszed, mindig igazad van!
Hogy mindenki neked tartozik!
Hogy körülötted forog a világ!
— Meg tudok változni!
— NEM!
Nem tudsz!
Mert nem akarod!
Neked így jó!
Szvetlána kiment, és becsapta maga mögött az ajtót.
Oleg ott maradt a kanapén, a fejét a kezébe temetve.
Szvetlána egy hétig az anyjánál maradt, átgondolt mindent.
Amikor hazament, nyugodtan, de határozottan megkérte Olegot, hogy költözzön el — a lakás az övé volt, az apja ajándékozta neki a lánya születése után.
Oleg kénytelen volt az anyjához költözni, aki hallgatással és látványosan hűvös fogadtatással találta szemben magát — az anyós mindig jobban szerette az unokákat, mint a fiát, és nem tudta megbocsátani neki az önzését.
Szvetlána még nem döntötte el a válást, de egyre gyakrabban gondolt rá.
A legfontosabb, hogy túlélte a férje „pózolós” őrületét, felismerte a saját erejét, és boldog volt a gyerekei mellett, akik végre nyugodtnak és mosolygósnak látták az anyjukat.
