A felismerése fájdalmas volt.
A telefon az éjjeliszekrényen feküdt, az ágy azon oldalán, ahol ő aludt.
Az első rezgő zümmögés átvágott a hajnal előtti csendbe.
Viktor összerezzent, valami érthetetlent morgott, és a készülék után nyúlt.
Nasztya, a felesége, összeszorította a szemét, próbálva még kapaszkodni az utolsó foszlányokba az álomból, de hiába.
A fal mögött, a gyerekszobában már megindult a mocorgás, és egy pillanat múlva felhangzott a vékony, elégedetlen felszisszenése a kétéves Aljoskának.
— Vitya, szia, napsugaram! — csendült fel a kagylóból egy élénk, csilingelő hang.
— Ébresztő!
Aki korán kel, annak az Isten is segít!
— Anya… jó reggelt, — morogta Viktor, alig tudva kinyitni az összeragadt szemhéjait.
— Mi az, hogy jó reggelt, munkás reggelt!
Én már elugrottam a nonstopba kenyérért meg tejért.
Mondd, mik a terveitek mára?
Egyeztetnünk kell.
Beugrotok?
Vagy én menjek hozzátok?
Káposztás pitét sütök, oda kell adni.
És elkezdődött.
Tervezgetés, hírek hallgatása a szomszédokról, az üzleti árakról, az időjósok jóslatairól.
Viktor az ágy szélén ült, lehajtott fejjel, és egyszavasan válaszolt: „Aha”, „Értem”, „Rendben”.
Nasztya a plafont bámulta, és érezte, ahogy szemcsénként elfolyik a vasárnap reggel drága nyugalma, amiért egész héten kidolgozta magát a munkahelyén.
A gyerekszobából pedig már kitartó sírás hallatszott — Aljoskát teljesen felébresztették, és most már nem fog visszaaludni.
Nasztya próbált beszélni a férjével.
— Vitya, nem lehetne valahogy… elmagyarázni neki?
Hogy kilenckor hívjon.
Legalább hétvégén.
Legalább fél kilenckor!
Mi is emberek vagyunk, aludni szeretnénk.
Viktor fintorgott, zavarban volt.
— Nem rosszindulatból csinálja.
Egyszerűen hozzászokott, hogy korán kel.
És azt akarja, hogy az én hangomat hallja először.
Szerinte ez fontos.
Ez olyan… megható.
— Megható az, ha virágot hoz.
De vasárnap reggel hétkor telefonálni — az zsarnokság.
És minden alkalommal felébreszti a gyereket is!
Viktor próbált beszélni az anyjával.
Egyszer, egy szombaton, az ötödik csörgés után felvette, és óvatosan mondta:
— Anya, figyelj, nem tudnál hétvégén kicsit később hívni?
Nasztyával meg Aljoskával ilyenkor még alszunk…
A vonalban olyan síri csend lett, hogy még a felső szomszéd csoszogását is hallani lehetett.
— Mi van?
Zavarlak? — remegett meg Nyina Fjodorovna hangja, és mély, jóvátehetetlen sértettség színezte.
— Én csak hallani akarlak, mielőtt elkezdődik a nap, amikor még frissek a gondolatok!
Hát te eltaszítasz engem?
Lehet, hogy akkor inkább nem is hívjalak többet, ha én ilyen teher vagyok neked…
Tíz percig kellett bocsánatot kérni, győzködni, hogy nem így értette, hogy mindig örül a hívásának.
A hívások folytatódtak.
Pontosan hétkor.
Nasztya radikális megoldásokat javasolt.
— Hétvégén tegyük némára a telefont.
És kész.
Viktor úgy nézett rá, mintha áruló lenne.
— Te megőrültél?
Mi van, ha rosszul lesz, és mi nem halljuk?
Ha rátör a szíve?
Felmászik a vérnyomása?
Teljesen kikészül az idegtől, ha nem veszem fel.
Én meg egész életemben hibáztatnám magam.
A kör bezárult.
Nasztya elhallgatott, mert megértette, hogy itt a logika tehetetlen.
Itt az érzések uralkodnak.
Viktor bűntudata az egyedül élő anya iránt, és az anya birtoklási vágya a fia felett, ami abban nyilvánult meg, hogy joga van elsőként „bejelentkezni”.
A fordulat egy szombaton történt.
Aljoskának estére belázasodott.
A hőmérő higanyszála felkúszott negyvenig.
A fiatal szülők egész éjjel vergődtek: hűtőborogatás, szirupok, kúpok.
A láz csak rövid időre ment le, aztán újra felszökött.
Hajnalban, az újabb lázcsillapító adag után végre visszahúzódott.
Kimerülten Viktorral együtt beestek az ágyba, a végre elalvó gyerek mellé, hajnali öt órakor.
Pontosan hét óra nullakor az éjjeliszekrényen lévő telefon felrobbant egy szovjet film szúró dallamával, amit Nyina Fjodorovna beállított a saját számához.
Viktor, mint akit megcsíptek, felpattant.
Nasztya felnyögött, és az arcát a párnába fúrta.
De már késő volt.
A gyerekszobából gyenge, rekedt sírás hallatszott, ami gyorsan erősödött, és kétségbeesett üvöltésbe csapott át.
A beteg, kialvatlan Aljoskát felébresztették.
Végleg.
Viktor, olyan arccal, mint akit a vesztőhelyre visznek, felvette a telefont.
— Igen, anya… nem, minden rendben… Aljoska csak… igen, kicsit megbetegedett…
Nem-nem, ne gyere át!
Minden kézben van…
Köszönöm… igen, rendben… majd később.
Letette, és becsukta a szemét.
A szobában szívszaggató sírás zúgott.
Nasztya már talpon volt, és a karjában ringatta a kipirult, ordító Aljoskát.
Az arca sápadt volt, a szeme alatt kék árnyékok.
— Vitya.
Ennyi volt.
Én ezt tovább nem bírom.
Oldd meg a problémát.
Most.
Mondd meg neki, hogy ha hétvégén még egyszer, akár csak egyszer is, ilyen időben hív, számot cserélünk, és nem adjuk meg neki az újat.
Viktor újra kinyitotta a szemét.
Nem együttérzés volt benne a felesége és a beteg fia iránt, hanem ingerültség.
Fáradt, reménytelen ingerültség egy megoldhatatlan, örök problémára.
— Hagyd már abba! — köpött ki fogai között, elveszítve a türelmét.
— Úgysem fog hallgatni rám!
Ismered!
Mit csináljak?
Ő ilyen!
A teljes tehetetlenség beismerése.
Kapituláció.
Nasztya megértette, hogy mindent neki kell megoldania.
Ha a logika és a kérések nem működnek, akkor azon a nyelven kell beszélni, amit az anyós megért.
Eszébe jutott egy régi bölcsesség, amit még a már elhunyt apjától hallott: „Ha nem tudod megváltoztatni — állj az élére!”
Szerda este, pontosan huszonhárom óra nullakor Nasztya felhívta a férje anyját.
— Jó estét, Nyina Fjodorovna, itt Nasztya.
Csak meg akartam kérdezni, hogy van?
Milyen az egészsége?
A vonalban rövid, megdöbbent csend volt.
— Nasztya?
Hát… minden rendben.
A kedvenc sorozatomat nézem.
Nem tudnál holnap hívni?
Már szinte éjfél van.
— Jaj, bocsánat, észre sem vettem az időt! — kiáltotta Nasztya őszintén.
— Csak olyan napom volt, hogy forog a fejem.
Tudja, a munkahelyen ez a beszámolós történet… — és bele is kezdett egy részletes, kusza beszámolóba a könyveléssel való vitáról, párbeszédeket mesélve, képzeletbeli utasításokat idézve, minden lépésnél tanácsot kérve.
A beszélgetés negyven percig tartott, és esze ágában sem volt befejeződni.
Nyina Fjodorovna próbált közbeszólni, témát váltani, de Nasztya finoman, kitartóan visszaterelte a részletekhez.
A végén magas hangon zárta: „Nagyon köszönöm, hogy meghallgatott! Milyen jó, hogy van kivel megbeszélni! Jó éjszakát!”
Csütörtökön, pontosan huszonhárom óra nullakor a hívás megismétlődött.
— Nyina Fjodorovna, jó estét!
Már megint én vagyok.
Eszembe jutott, legutóbb Vityának mesélte a szomszédját, akinél felújítás van…
Nálunk is hasonló a helyzet…
És még egy kérdés: használt valaha ilyen szert gombás fertőzésre?
A reklámban láttam, de nem vagyok biztos benne…
Pénteken Nyina Fjodorovna nem bírta tovább.
A kedvenc sorozatát harmadszor szakították félbe a legizgalmasabb résznél Nasztya részletes elemzése miatt, ami a buszon a kalauzzal való veszekedéséről szólt.
— Nasztya, — szakította félbe az anyós, és a hangjában először csengett nem zavar, hanem nyílt, értetlen bosszúság.
— Miért hívsz ilyen későn?
Hiszen már éjszaka van.
Az emberek pihennek, készülnek aludni.
— Jaj, hát létezik kényelmetlen időpont arra, hogy érdeklődjünk egy közeli ember egészsége és dolgai felől? — mondta Nasztya kedves, enyhén csodálkozó hangon.
— Én csak annyira hiányoltam a bensőséges beszélgetéseket magával.
És olyan jó lenne, ha maga lenne az első, akivel lefekvés előtt megosztom a híreket.
Én csak követem a példáját, Nyina Fjodorovna.
Ön inspirált engem.
A vonalban a csend beszédesebb volt bármilyen szónál.
Lassú, nehéz felismerés volt benne.
Annak a felismerése, hogy a játék, amelynek szabályait az anyós állította fel, hirtelen ellene fordult.
— Én… én értem, de miért így.
Lehetett volna csak szólni, — fejezte be sértődötten Nyina Fjodorovna.
— Jó éjszakát.
A következő szombaton, hat ötvenkilenckor Nasztya nyitott szemmel feküdt, figyelve a csendre.
Hét óra öt.
Csend.
Azóta a telefon soha többé nem csörgött ilyen korán.
Nyina Fjodorovna tíz után jelentkezett.
Mielőtt beszélni kezdett, megkérdezte, hogy alszanak-e.
Viktor nem is értette, hogyan történt ez a csodálatos átváltozás.
Csak megkönnyebbülten sóhajtott, amikor szombaton nem az anyja csilingelő „Vitya, kelj fel!” ébresztette, hanem a nap lágy sugarai.
Nasztya pedig, a csendben ébredve, egy egyszerű igazságra gondolt.
Vannak emberek, akik csak a tettek nyelvét értik.
Néha ahhoz, hogy béke legyen a saját otthonodban, finoman, de határozottan meg kell mutatnod a másiknak, milyen az, amikor valaki más életmódja a te problémáddá válik.
