Egy szokásos műszakom volt a járőrözésen.
A társammal egy városon kívüli útszakaszt jártunk be, ahol gyakran történnek balesetek — főleg az egyenes szakaszokon, ahol a sofőröket vonzza a sebesség.
Minden nyugodtan ment, túl nyugodtan is.
Aztán észrevettem egy szürke autót, ami szó szerint elhúzott mellettünk, mintha észre sem vett volna minket.
Gyors pillantás a radarra — 150 km/óra.
Üres úton, napközben.
Az ember azt hinné, csak siet.
De ez nem ok a szabályok megszegésére.
Azonnal lekérdeztem a rendszámot — semmilyen szabályszegés, az autó be van jegyezve, nincs körözés alatt.
Bekapcsoltam a villogót, megnyomtam a szirénát, jeleztem az állj-t.
Az autó először lassított, de aztán újra gyorsított.
A hangszórón már parancsoló hangon szóltam:
— Sofőr, azonnal álljon meg!
Megszegte a szabályokat, és felelnie kell érte.
Néhány száz méter múlva az autó megállt az út szélén.
Kiszálltam, és a protokollt betartva odaléptem a vezető oldalához.
Egy fiatal nő ült a volán mögött, kb. 30 éves lehetett.
Az arca sápadt, izgatott volt, és a szemében félelem tükröződött.
— Hölgyem, tudja, milyen sebesség megengedett ezen az útszakaszon?
— Igen, igen… tudom… — alig tudta kiejteni, majdnem fuldoklott.
— Akkor kérem a papírjait — mondtam szigorúan, és kicsit közelebb hajoltam az ablakhoz.
És ekkor vettem észre, hogy valami nem stimmel a lábai alatt.
Az autó padlóján volt…
Az autó padlóján pocsolya volt… de nem üdítőből kiömlött víz.
Azonnal tudtam: a nő szülni kezdett.
— Hölgyem… elfolyt a magzatvize?
— Kérem… segítsen… egyedül vagyok… senkim nincs… — elakadt a hangja.
Semmi kétség.
Azonnal jelentettem a rádión, hogy egy várandós nőt kísérek a legközelebbi kórházba.
Beszállítottam az autónkba, vezetek a lehető legóvatosabban, de gyorsan.
Útközben már majdnem kiabált — a fájások erősödtek.
Fogtam a kezét, és próbáltam megnyugtatni, bár magam is alig tartottam magam.
Szinte az utolsó pillanatokban értünk be a kórházba.
Az orvosok már a bejáratnál vártak — előre értesítettem őket.
A nőt azonnal bevitték a szülészetre.
Néhány óra múlva visszatértem — egyszerűen nem hagyott nyugodni ez a történet.
És íme — a szülésznő kijött a folyosóra, mosolygott, és azt mondta:
— Gratulálunk, kislány. Egészséges, erős. És az anya is jól van.
Valószínűleg az ilyen pillanatokért szeretem a munkámat.
A törvény fontos.
De az emberség még fontosabb.
