A bátyám is itt marad, — állította a férj kész tények elé a feleségét, és hamarosan megbánta.
— Szűk nekik a kétszobás, nálunk meg…
**1. rész. Az irányítás illúziója**
Egy este a tágas nappaliban, amelyet geometrikus szigorral rendeztek be, nem ígért vihart.
A állólámpák fénye a művészettörténeti könyv lapjaira esett, amelyet Inga a kezében tartott.
Értékelte ezeket a ritka, nyugodt perceket, miután egy nagy logisztikai központot irányított.
A vonatok zaja, a fuvarlevelek, a beszállítókkal vívott viták — mind kint maradtak e lakás küszöbén túl.
De ma a káosz úgy döntött, hogy bejut.
Szergej elnyúlt a bőrfotelben, és a közösségi oldalakat pörgette.
Úgy érezte, ő a helyzet ura.
Fiatal volt, erős, és sikerült „gyűrűt húznia” egy nő ujjára, aki tizenkét évvel idősebb volt nála.
Ezt előnyös üzletnek tartotta: az ő fiatalsága cserébe a nő erőforrásaiért.
Inga tisztában volt ezzel a felállással, de a mai napig megfelelt neki.
Neki a család illúziója kellett, Szergejnek pedig a kényelem.
Letette a telefont, hátradőlt, a karjait a feje mögé tette, és kimondta azt a mondatot, amelynek akadálynak kellett volna lennie, de inkább a végének kezdete lett.
— Az anyám velünk fog lakni.
A bátyám is itt marad, — jelentette ki a férj, és hamarosan megbánta.
— Szűk nekik a kétszobás, nálunk meg itt egy egész repülőtér.
— Vityók munkát keres, kell neki egy rajt a nagyvárosban.
— Anyu meg… hát segít majd a háztartásban.
Inga lassan az ölébe eresztette a könyvet.
Nehéz, drága kötet volt.
Úgy nézett a férjére, mintha egy hibát vizsgálna egy számlán.
Az arcán nem látszott sem meglepetés, sem felháborodás.
Csak hideg számítás.
— Ezt már eldöntötted? — a hangja egyenletes volt, érzelmi hullámzás nélkül.
— Hát persze, — vigyorgott önelégülten Szergej.
— Mit kell ezen megbeszélni?
— Család vagyunk.
— Van hely bőven.
— Holnap jönnek.
— Légy szíves, készítsd elő a vendégszobát, és az irodámat alakítsd át anyám hálójává.
Inga felállt.
Sűrű selyemből készült otthoni ruhát viselt, ami eltakarja az alakot, de kiemeli a státuszt.
A polchoz lépett, felemelt egy nehéz porcelán balerinafigurát, leporolt egy nem létező porszemet, és visszatette.
— Az istenit, — nevetett fel Szergej, és a feszültségét engedelmességnek hitte.
— Ne duzzogj.
— Neked is vidámabb lesz így.
— Vidámabb, — ismételte Inga.
— Igazad van.
— Nagyon vidám lesz.
Nem vitatkozott.
Szergej a hallgatását gyengeségnek vette.
Biztos volt benne, hogy Inga mindent lenyel, csak ne maradjon egyedül negyvennyolc évesen.
Micsoda ostobaság.
Ő csak a homlokzatot látta, a fundamentum sosem érdekelte.
— Mi a fenéért hallgatsz? — kérdezte, mert a tekintetétől enyhe kellemetlenség szorította.
— Azt gondolom, hová tegyük anyád holmiját, — hazudta Inga.
Valójában arra a napra emlékezett, amikor tíz évvel korábban az első férje hasonlót próbált meg, és a „belgorodi rokonságot” a házába hozta.
Akkor naiv volt: sírt, veszekedett, és végül a vagyon fele ráment a válásra, mert nem kötött időben házassági szerződést.
Az a lecke egy háromszobás lakás árát és két év depressziót ért.
Szergej nem tudta, hogy Inga nem az a nő, akit meg lehet törni.
Ő az a nő volt, aki egyszer már elégett, és hamvaiból feltámadt, áthatolhatatlan páncéllal.
— Na, így kell, okos lány, — nyújtózott Szergej.
— Holnap rendelj több kaját.
— A rokonságot illik rendesen fogadni.
— És dobj pénzt a kártyámra, én megyek Vityókért, taxi, meg minden.
— Rendben, — bólintott Inga.
— Mindent elintézek.
**2. rész. A kapzsiság anatómiája**
Másnap Inga szokatlanul korán ment be dolgozni.
Az irodában nem logisztikával foglalkozott.
Behívatta az ügyvédjét és az adminisztratív helyettesét.
— Igor, — fordult a szigorú öltönyös férfihoz, — elindítjuk a „B” tervet az Osztozsenkán lévő objektumra.
— Biztos benne, Inga Valerjevna? — kérdezte az ügyvéd.
— A papírok szerint nincs visszaút.
— Az ügylet ma estére lezárul.
— Teljesen biztos vagyok.
— Holnap kiürítem a helyet.
— Az új tulajdonos azonnal belép a jogaiba.
— A feltételek kemények, ahogy megbeszéltük.
— Nincs halasztás.
Inga ugyanolyan könnyedén írta alá a papírokat, mint a fuvarokhoz tartozó bizonylatokat.
Tudta: a kapzsiságot csak úgy lehet gyógyítani, ha teljesen megvonják tőle az erőforrást.
Szergej mindent akart, azonnal.
Nem értette, hogy puskaporos hordón él, amelynek kanócát ő maga gyújtotta meg.
Amikor hazament, azt a képet találta, amire számított, mégis felfordult a gyomra.
A folyosón kockás utazótáskák tornyosultak, olcsó dohány és sült hagyma szaga terjengett.
A nappaliban, koszos zoknis lábbal az olasz dohányzóasztalon, egy fiatal fiú terpeszkedett — Vityók.
Szendvicset rágcsált, a morzsa a kézzel szőtt szőnyegre hullott.
— Ó, megjött a háziasszony! — ordította egy testes nő, aki a konyhából jött ki.
Tamara Petrovna volt, Szergej anyja.
Zsíros köntös volt rajta, amit ő nyilván otthoni ruhának tartott.
— Na szervusz, Inga.
— Sokáig tartott.
— Éhesek lettünk, kénytelenek voltunk magunk „gazdálkodni”.
— A hűtődben a kisegér is felakasztaná magát, csak fű meg valami penészes sajtok.
Inga szó nélkül levette a kabátját.
— Szervusz, Tamara Petrovna.
— Szia, Vitya.
— Mi van, meg se ölelsz? — vigyorgott Vityók, és nem vette le a lábát az asztalról.
— Szerjóga azt mondta, örülsz majd nekünk.
— Hé, mi a wifi jelszó?
— Elfogyott a netem.
Szergej kijött a hálóból, ragyogott, mint a frissen suvickolt rézgaras.
— Na, mindenki itt van! — jelentette ki.
— Anya, nézd, hogyan él Inga.
— Most már ti is így fogtok élni.
— Hát, palota, — mérte végig Tamara Petrovna a falakat.
— Csak olyan üres.
— Nem otthonos.
— Hoztam a függönyeimet, felrakjuk.
— És a falra szőnyeget abba a szobába, mert itt úgy visszhangzik, mint egy hordóban.
Inga a szoba közepére ment.
Nem kiabált.
Nem szólt rá, hogy vegyék le a lábukat az asztalról.
Csak úgy nézett rájuk, mint egy entomológus a bogarakra, akiket mindjárt alkoholba tesz.
— Menj a fenébe a függönyeiddel, — mondta halkan, de tisztán, mintha a fal mintájának beszélne.
— Tessék? — nem értette Tamara Petrovna.
— Kinek szólsz?
— Csak úgy, hangosan gondolkodom.
— Rendezkedjetek be.
— Érezzétek magatokat otthon.
— Pontosan egy estétök van, hogy élvezzétek ezt az érzést.
— Miről beszélsz, drágám? — feszülten kérdezte Szergej.
— Arról, hogy ma búcsúvacsora lesz.
— Rendeltem ételt egy étteremből.
— Egyetek.
Az este szürreális hangulatban telt.
A rokonok mohón ettek, és közben arról beszéltek, hogyan pakolják át a bútorokat, és Vityók hogyan fogja elfoglalni „azt a szobát a nagy tévével”.
Szergej bort ivott, és diadalittasan nézett a feleségére.
Azt hitte, megtörte.
Azt hitte, beletörődött.
— Hé, Inga, — csámcsogott Vityók, — a kocsidat lehet használni?
— Esténként, csajokat furikázni?
— Szerjóga mondta, két autód is van.
— Persze, — mosolygott Inga hidegen, kígyószerűen.
— Vigyetek mindent, amit el bírtok vinni.
— Ne is mondd, — vetett keresztet Tamara Petrovna.
— Mi becsületes emberek vagyunk.
Amikor éjfélt ütött az óra, Inga felállt.
— Ideje aludnom.
— Holnap nehéz napom lesz.
— Költözés.
— Milyen költözés? — dermedt meg Szergej, a pohárral a kezében.
— Az enyém.
— Én költözöm el.
— Ti pedig… itt maradtok.
— Egy ideig.
Bement a hálóba, és rázárta az ajtót.
Szergej kopogott, de Inga nem válaszolt.
„Csak hisztizik,” — gondolta.
„Majd megnyugszik.”
„Hová menne ilyen korban?”
„Csak ijesztget.”
**3. rész. A valóság hideg zuhanya**
A reggel nem kávéval indult, hanem ordítással.
— A francba, hol a víz?! — üvöltötte Vityók a fürdőből.
— Mi van az árammal?! — visította Tamara Petrovna a konyhából.
Az egész lakásban le voltak kapcsolva a közművek.
Inga a nappali közepén állt, már felöltözve, két kis bőrönd mellett.
Frissnek, összeszedettnek, teljesen idegennek tűnt.
Szergej alsógatyában rohant ki a hálóból, kócosan.
— Inga!
— Milyen trükk ez?!
— Miért nincs villany?!
— Nem tudom tölteni a telefont!
— Ez nem trükk, drágám.
— Ez szabályzat.
— A lakás ki lett kapcsolva a szolgáltatásból nemfizetés és szerződésbontás miatt.
— Milyen szerződés?!
— Ez a te lakásod!
— Volt, — javította ki nyugodtan Inga.
— Tegnap estig.
Tamara Petrovna kijött a folyosóra, a köntösébe törölte a vizes kezét.
— Mit beszélsz te?!
— Kidobsz minket?!
— Hogy mered?!
— Család vagyunk!
— Fiam, mondd meg neki!
Szergej közelebb lépett, próbált fenyegető arcot vágni, de a szemében már ott villogott a félelem.
— Inga, elég a bohóckodásból.
— Kapcsold vissza.
— Szergej, — úgy mondta a nevét, mintha olívamagot köpne ki.
— Te azt akartad, hogy nagy, boldog családként éljünk.
— De elfelejtetted megkérdezni, én akarom-e.
— Azt hitted, én erőforrás vagyok.
— Egy kényelmes funkció.
— Egy lábakon járó pénztárca.
— Menj a fenébe! — csattant fel Szergej.
— Én vagyok a férjed!
— Jogom van…
— Jogod van összepakolni és elhagyni a helyiséget.
— Anyáddal és az öcséddel együtt.
— Azonnal.
— És ha nem? — lépett ki Vityók a fürdőből, a törölközőt a csípőjére csavarva.
— Hívod a rendőröket?
— Nem, — hangsúlyozta Inga.
— Semmilyen hatóság.
— Én egyszerűen elmegyek.
— Harminc perc múlva pedig jönnek az új tulajdonosok.
— És ők nem udvarias emberek.
— Ők egy építőbrigád.
— A lakást irodának vették meg, teljes átépítéssel.
— A falbontás ma 10:00-kor kezdődik.
— Most 09:30 van.
Szergej elsápadt.
— Eladtad a lakást?
— A bútorokkal együtt.
— A személyes dolgaimon kívül.
— A pénz már olyan számlákon van, amelyekhez nincs hozzáférésed.
— A házassági szerződés miatt, amit gondolkodás nélkül aláírtál, minden, ami a nevemen van, vagy amit én adok el, az az én külön vagyonom.
— Emlékszel arra a papírkupacra az esküvő előtt?
— „Adóügyi formalitás,” — ahogy te mondtad.
Szergej emlékezett.
Akkor annyira sietett a pecsétért és a kártyáihoz való hozzáférésért, hogy még a saját halálos ítéletét is aláírta volna.
— Te… te szörnyeteg! — sziszegte Tamara Petrovna.
— Átverted a fiút!
— Kihasználtad!
— Kihasználtam? — Inga felnevetett.
A nevetése száraz volt és szúrós.
— A te fiad döntötte el, hogy ő az ég ajándéka.
— Kiderült, hogy csak szép csomagolás, belül ürességgel.
— Adtam neked esélyt, Szergej.
— Figyeltelek.
— De amikor idehoztad ezt a tábort… — intett a rokonokra, — átléptél egy határt.
— Hová menjünk?! — ordította Szergej.
— Kiadtuk anyám lakását egy évre!
— Előleget vettünk fel, és elköltöttük Vityók adósságaira!
— Ez a ti problémátok, — felelte Inga, és megfogta a bőröndöket.
— A költségvetés-tervezés hasznos készség.
— Lesz időtök megtanulni.
**4. rész. A remények összeomlása**
Megszólalt a csengő.
A csengő hangja az üres lakásban úgy szólt, mint egy vészharang.
Szergej az ajtóhoz rohant, remélve, hogy valami tévedés.
Az ajtóban három erős férfi állt munkásruhában és sisakban.
Az egyik kezében pöröly, a másiknál fúrógép.
— A tulajdonosok? — kérdezte a vezető, egy bajszos, zömök férfi.
— Ürítjük a helyiséget.
— Ütemtervünk van.
— Milyen ütemterv?!
— Menj a fenébe! — sikította Vityók.
— Mi itt lakunk!
— Van megbízásom a tulajdonostól, — dörmögte a vezető, és felmutatott egy papírt.
— „Vektor-Sztroj” Kft.
— Az objektum bontásra átadva.
— Minden lakó kijelentve.
— A holmik kifelé, különben építési hulladékként mennek.
Inga elhaladt a munkások mellett.
— Sok sikert, fiúk.
— A szemét a nappaliban különösen nagydarab, — dobta oda, Szergejre és a rokonságra bökve.
— Inga!
— Állj! — Szergej megragadta a kabátujját.
— Beszéljük meg!
— Jó, túlzás volt, rendben!
— Anyám elmegy!
— Vityók talál lakást!
— Mindent helyre lehet hozni!
— TŰNJ EL, — Inga úgy rázta le a kezét, mintha koszos rongy lenne.
— Nem érted, Szerjózsa?
— Én nem csak őket teszem ki.
— Én elhagylak téged.
— Te csőd vagy.
— Erkölcsi és pénzügyi.
— A számlámhoz kötött kártyákat öt perce blokkolták.
— Az autód lízingje a cégem nevén futott, a szerződés felbontva.
— A kulcsot az utcán átadod a sofőrnek.
— Pusztulj meg! — üvöltötte Tamara Petrovna, amikor felfogta, hogy a „édes élet” véget ért, még mielőtt elkezdődött volna.
— Átkozott!
— Gyermektelen vénasszony!
Inga megállt az ajtóban.
Visszanézett utoljára.
A szemében nem volt sem harag, sem sértettség.
Csak undor.
— Jobb egyedül lenni, mint élősködőket etetni.
— Isten veletek.
Kilépett a lépcsőházba, és a lift ajtaja halkan becsukódott mögötte, elvágva a sikolyokat és az átkozódást.
A lakásban elszabadult a pokol.
— Bútorokat kifelé! — parancsolta a művezető.
— Ez a miénk! — próbált ellenkezni Vityók, és belekapaszkodott a szoborba.
— Van róla blokk? — kérdezte közönyösen az egyik munkás.
— Nincs?
— Akkor a cég tulajdona.
— Tedd vissza, kölyök, mert ha leejted, a veséddel fizetsz.
Szergej a szobában őrjöngött, mint egy ketrecbe zárt állat.
A telefonja remegett a banki üzenetektől: „Tranzakció elutasítva”, „Kártya letiltva”.
Hívta Ingát, de egy géphang ismételte: „Az előfizető átmenetileg nem elérhető.”
— Téged meg tépjen szét valami! — ordította a semmibe, és a telefont a kanapéra vágta.
— Fiam, mit csináljunk? — nyüszített Tamara Petrovna.
— Hová megyünk?
— Hol a pénz?
— Nincs pénz, anya! — üvöltötte Szergej.
— Mindent elzárt!
— Az utcán vagyunk!
A munkások felszedték a szegélyléceket.
Őrült zaj volt.
A por felkavarodott, és ráült Tamara Petrovna „elit” függönyeire.
**5. rész. A pofátlanság ára**
Eltelt egy hónap.
Egy nagy bevásárlóközpont melletti parkolóban, ahol a szél gyorséttermi papírokat kergetett, egy ütött-kopott autó állt.
Bent Szergej ült.
Lefogyott, sötét karikák voltak a szeme alatt.
Gyűrött ing volt rajta — az, amiben valaha az asszony irodájában feszített, mintha ő lenne a nagy igazgató.
Most taxisként dolgozott egy bérelt autóval.
Gazdaságos kategória.
Inga mindent tökéletesen kiszámolt.
Szergej anyjának lakását kiadták, a bérlők nem voltak hajlandók kiköltözni kötbér nélkül, amire a családnak nem volt pénze.
Kénytelenek voltak egy apró egyszobást bérelni olyan környéken, ahová még a futárok is féltek este menni.
Vityók nem talált munkát.
Egész nap a kifeküdt kanapén hevert, és a telefonján játszott, átkozva „azt a boszorkány Ingát”.
Tamara Petrovna portásnak állt egy kollégiumban.
A gőgje lecsiszolódott, de a rosszindulata maradt.
Minden este szekálta Szergejt, hogy „elszalasztotta az aranyhalat”.
— Te marha, Szerjózsa, — mondogatta, miközben az üres kását kavargatta.
— Okosabban kellett volna.
— Előbb bejelentkezni ide, aztán hozni anyádat.
— Eh…
Szergej gyűlölte ezeket a beszélgetéseket.
Gyűlölte a családját, a saját kapzsiságát, és ezt a nyomorult lakást.
De a legjobban az dühítette, hogy Inga okosabb volt.
Ekkor új fuvar érkezett a telefonjára.
„Panoráma” luxus lakópark.
Utazás a reptérre.
Szergej sóhajtott, beindította a motort, és elindult.
A sorompóhoz érve meglátta az utast.
A szíve a gyomrába zuhant.
Ő volt az.
Inga.
Egy magas férfi mellett állt, aki fogta a kezét.
Inga lenyűgözően nézett ki: elegáns kabát, laza tartás, és olyan mosoly, amit Szergej sosem látott tőle — őszinte, élő.
Szergej vissza akarta mondani a fuvart, elhajtani, elsüllyedni.
De az ujjai nem engedelmeskedtek.
Csak ült és bámult.
A férfi kinyitotta Inga előtt egy fekete szedán ajtaját, amely Szergej taxija előtt állt.
Kiderült, Szergej összekeverte a bejáratokat, és az utasa valaki más volt.
De Inga észrevette a taxit.
A sárga logót, a sofőr ismerős profilját.
Egy pillanatra találkozott a tekintetük.
Inga szemében nem volt diadal.
Csak teljes, abszolút közöny.
Úgy nézett át rajta, mintha üres hely lenne, és beszállt a kocsiba a kísérőjével.
Szergej ököllel a kormányra csapott.
— Menj a francba! — ordította, ahogy a tehetetlen düh gombóca felkúszott a torkába.
Aztán valaki bekopogott a taxi hátsó ajtaján.
— Hé, főnök, a reptérre, elkésem! — kiáltotta egy kövér férfi bőröndökkel.
Szergej elfordult, az ingujjával letörölte a homlokáról az izzadságot, és megnyomta a „Fuvar indítása” gombot.
— Menjünk, — mordult.
Egy újabb utast vitt, és közben tudta, hogy az élete végtelen út lett a semmibe.
És ezért nem hibáztathatott mást, csak azt, akit a visszapillantó tükörben látott.
Inga szabad volt.
Ő pedig abban a börtönben maradt, amelyet saját kezűleg épített a pofátlanság és a kapzsiság tégláiból.
Vége.
