— Etesd te magad a fiadat.
— Minek aprítasz ennyi zöldfűszert?
Sasa átnézett a felesége válla fölött, egyenesen a salátástálba.
— Még a foga közé ragad.
— Normálisan aprítom, — mondta Liza határozottan, és könyökével eltolta őt a konyhapulttól.
— Anyád szereti a kaprot.
— Ő frissen szereti.
A kertből.
Ez meg üvegházi, fű, mint a fű.
Sasa kihalászott a salátából egy darab uborkát, és a szájába tette.
Hangosan roppantott rajta.
— És egyáltalán, minek kellett vörös halat venni?
Süthettél volna tőkehalat bundában.
Anya úgyis talál majd valamit, amibe beleköthet.
Liza letette a kést.
Öt év házasság.
Öt év alatt Rimma mindenben talált valami hibát, amit Liza csinált.
Ezúttal Liza úgy döntött, végleg lezárja ezt a kérdést.
A prémiuma felét jó minőségű tenyésztett pisztrángra és drága marhabélszínre költötte.
Reggel hatkor kelt.
Mindent szigorúan az anyósa családi szabályai szerint készített, minden lépést pontosan betartva.
— Azt szeretném, ha legalább egy ünnep eltelne az ő sóhajtozása nélkül a te tönkretett gyomrodról.
— Hát jó.
Sok szerencsét.
Sasa megvakarta a hasát a puha otthoni pulóverén keresztül.
— Csak aztán… nagyobb adagokat csinálj.
— Hogy érted, hogy nagyobbakat?
Liza értetlenül nézett a férjére.
— Hárman vagyunk.
— Négyen.
Anya Kláva nénivel jön.
Elfelejtettem mondani.
Liza némán lehunyta a szemét néhány másodpercre.
Klavgyija, az anyósa idősebb nővére, tökéletes visszhangja volt Rimma minden elégedetlenségének.
Ha Rimma azt mondta, hogy a leves sótlan, Klavgyija azonnal savanyú káposzta jeleit fedezte fel benne.
— Sasa, most szórakozol velem?
— Mi ebben a nagy ügy?
Őszintén nem értette a problémát, miközben egyik lábáról a másikra állt a szűk konyhában.
— A nagynéném csak átutazóban van a városban.
Anya magával hívta.
Mit kellett volna tennem, elküldeni a saját nagynénémet a kapuból a salátáid miatt?
Adj neki egy tányért, és kész.
Ennyi az egész.
— A pisztrángom adagokra van számolva.
Három szelet.
— Akkor oszd ketté a sajátodat.
Sasa vállat vont, mintha egy alsós iskolai feladatot oldana meg.
— Vagy én osztom ketté az enyémet.
Mi a különbség?
Ne csinálj bolhából elefántot, Liza.
Te mindig túlreagálod anya érkezése előtt.
Az előszobában hirtelen és követelőzően megszólalt a kaputelefon.
Liza leöblítette az ujjait, lerázta róluk a vizet, és ment ajtót nyitni.
Egy perc múlva a szűk küszöböt hangos beszéd és nehéz, édeskés parfümillat töltötte meg.
Rimma a legjobb hangulatában érkezett — harciasan.
A mellén nagy bross csillogott.
Klavgyija nehezen támaszkodott a botjára, elégedetlenül nézegetve a tapétát.
— Drágám, mi nem fogjuk levenni a cipőnket.
Rimma megpróbált a lábtörlő mellett egyenesen a világos padlóra lépni.
— Klavgyija alig jár.
Nehéz neki lehajolni.
És hát nálatok sem mondanám, hogy steril a helyzet.
Liza kivett a szekrényből egy csomag kék cipővédőt.
— Akkor ezt vegyék fel, kérem.
— Jaj, minek ezek a kórházi szabályok?
Az anyósa undorodva nézegette a műanyag tasakokat.
— Nem műtőbe jöttünk.
Kint száraz az idő.
És különben is, régen az emberek egyszerűbben éltek, vendégségbe jártak mindenféle nejlon nélkül.
— Hogy utána ne kelljen felmosni a padlót.
— Sasenka!
Rimma bekiáltott a lakás belsejébe, teljesen figyelmen kívül hagyva a menyét.
— Kisfiam, gyere, segíts anyádnak és a nagynénédnek felhúzni ezt a hülyeséget a lábukra!
A feleségednél itt szigorú rendszer van!
Egy lépés jobbra, egy lépés balra — kivégzés.
Sasa kelletlenül előkerült a szobából, elvette a cipővédőket, és némán segített a nőknek.
Nem állt szándékában kiállni a saját padlója tisztasága mellett.
Amikor a vendégek végre elhelyezkedtek a nappaliban, elkezdődött a megszokott előadás, amelynek forgatókönyve évek óta nem változott.
Rimma kötekedő pillantással végigmérte a tányérokat.
— És ez a terítő… a foltot még mindig nem sikerült kimosnod?
— Ez ilyen minta.
Liza türelmesen rendezgette a poharakat.
— Len textúra.
Most ez divatos.
— Hát nem is tudom.
Rimma elhúzta a száját.
— Rendetlennek tűnik.
Mintha valaki kiöntötte volna a teát, aztán gyorsan eldörzsölte volna.
Egy jó háziasszonynál az asztalnak ragyognia kell a fehérségtől.
Klavgyija azonnal helyeselt a szomszédos székről.
— Igen, a mai fiatalok már nem törődnek az otthonossággal.
Leterítenek valami durva vásznat, és még örülnek is neki.
Semmi tisztelet az otthon iránt.
A mi időnkben kézzel mostunk, kifőztük, keményítettük az abroszt.
Most meg mindenkinek automata mosógépe van, de sok haszna nincs.
Liza hallgatott, és kiment a konyhába a meleg ételért.
Sasa utána ment, hogy bevigye a nehéz tepsit.
Amikor visszatértek, Sasa lendületesen letette a forró tepsit egyenesen az asztalra.
— Hová teszed a forrót?
Kiégeted a terítőt!
Liza alig tudott egy széles fa alátétet a tepsi alá csúsztatni.
— Hová tegyem?
Sasa meglepetten pislogott.
— Ide tedd.
Óvatosan.
— Ugyan már, csak egy terítő.
Rimma már szedte magának a salátát.
— Te magad mondod, hogy foltos.
Sasenka, tegyél nekem abból a halacskából.
Lássuk, mivel kényeztetnek minket ma.
És Kláva néninek válassz egy húsosabb darabot.
Liza leült a helyére.
A saját szeletét odaadta Klavgyijának, magának pedig csak zöldséget tett.
Figyelte, ahogy az anyósa hosszasan piszkálja villával a sült pisztrángot.
Rimma minden oldalról vizsgálgatta a darabot, mintha hamisítás jeleit keresné rajta.
— Kicsit száraz.
Végül az anyósa hangosan bejelentette az egész szobának.
— Túlsütötted, Liza.
Belebökött a villával a tányérba.
— Teljesen szétesik.
És a színe is valahogy fakó.
Akciósan vetted a boltban?
— Normális hal.
Sasa rágott, fel sem nézve a tányérjából.
— Finom.
— Neked, Sasa, minden normális.
Te nem vagy válogatós.
Rimma együttérzően nézett a fiára.
— Diákként csak pelmenyin éltél, tönkretetted a gyomrodat.
Most már bármit adnak neked, mindent megeszel.
Csak meleg legyen.
— Igen.
Klavgyija vidáman helyeselt, miközben a pisztrángot rágta.
— A mai lányok nem tudnak főzni.
Mindent kiszállításból rendelnek.
Megveszik ezt a mesterséges pisztrángot.
Belegondolni is ijesztő, mivel tömik őket ezeken a telepeken.
Semmi tisztelet az alapanyag iránt.
— Ez tenyésztett pisztráng.
Liza minden szót keményen ejtett ki.
— Külön ezért mentem el a piacra.
Ezret fizettem kilójáért.
És pontosan negyven percig tartottam a sütőben, a maga tanácsa szerint.
— Akkor rossz a sütőd.
Rimma rendíthetetlenül vágott vissza.
— Vagy olyan pisztrángot fogtál ki, amit százszor lefagyasztottak.
Én a piacon csak megbízható emberektől vásárolok.
Neked meg, drágám, rád sóztak valami selejtet.
Látják, hogy fiatal vagy, nem értesz hozzá.
Ravaszak ott mind.
Látványosan az asztal szélére tolta a halas tányért.
A húsos tál felé nyúlt.
Levágott egy kis darabot.
Hosszan, elgondolkodva rágta.
Liza a férjét nézte.
Várt.
Várta, hogy mondjon legalább egy szót.
Hogy elmondja, a felesége szabadnapon reggel hatkor kelt.
Hogy a saját pénzét költötte el.
De Sasa csak szedett magának egy második adag salátát, gondosan kitunkolva a szószt egy darab kenyérrel.
— És a hús?
Rimma undorodva elfintorodott, és kiköpte a falatot egy papírszalvétába.
— Kemény.
Olyan rágni, mint a cipőtalpat.
Hiszen múlt hónapban lediktáltam neked a receptet!
Jól ki kellett volna klopfolni.
És bekenni mustárral.
— Kiklopfoltam.
Liza hangja gyanúsan halk lett.
— És előző este bepácoltam.
És bekentem mustárral.
Pontosan a maga receptje szerint.
— Akkor a kezed nem onnan nő, ahonnan kellene.
Rimma óvatosan megtörölte az ajkát a szalvétával.
— A mi Sasenka fiunk házias, finom ételhez van szokva.
Nálam a hús mindig elolvadt a szájban.
Szinte ajakkal is lehetett enni!
Ez meg… hát, ehető persze.
Éhen nem hal a kisfiam.
De élvezet nélkül eszi.
— Anya, ugyan már, elég legyen.
Sasa lustán legyintett.
— Minden finom.
Hagyjatok nyugodtan enni.
Miért hergelitek magatokat?
Normális hús.
— Én az egészségedért aggódom!
Rövid szünet támadt, ami után az anyósa felemelte a hangját.
— A feleségnek örömet kell szereznie a férjének, nem tönkretenni a gyomrát száraz étellel.
Egész nap robotol, elfárad, és otthon még egy normális falatot sem kap.
Minden rohanva készül, minden összecsapva.
— Én is dolgozom.
Liza egyenletes hangon mondta ki.
— Ha elfelejtette volna, Rimma Nyikolajevna, teljes műszakban dolgozom.
És nem keresek kevesebbet, mint a fia.
Klavgyija gúnyosan elmosolyodott, és megrázta a fejét.
— Jaj, találtak is valamit, amire büszkék lehetnek.
A nőnek az otthon tűzhelyének őrzőjének kell lennie.
De nektek most csak a karrier jár a fejetekben.
A férfi éhesen ül otthon, de legalább a feleségnek van fizetése.
— Kláva néni igaza van.
Rimma tanító jelleggel felemelte az ujját.
— A pénz férfidolog.
A mi Sasenka fiunk a családfenntartó.
Neked pedig otthonosságot kell teremtened.
Nálad meg a terítők foltosak, a hús olyan, mint a cipőtalp.
És a drága halat is elrontottad.
Csak pazarolod az ételt.
Liza Sasára nézett.
A férje nyugodtan felszúrta a villájára ugyanazt a húsdarabot, amelyet az anyja „cipőtalpnak” nevezett, és a szájába tette.
Szorgalmasan rágott, a háttérben dünnyögő televíziót nézve.
Nem készült megvédeni őt.
Könnyebb volt neki elviselni az anyja morgását úgy, mintha semmi sem történne.
A lényeg az volt, hogy őt személyesen ne piszkálják, ne kényszerítsék vitára, és időben megetessék.
Liza ült, és nézte őket.
Rimmát, aki élvezettel itta a kompótot.
Klavgyiját, aki ette a maradék salátákat.
Sasát, akit egyáltalán nem érdekelt, kinek a keze készítette mindezt, és mennyi ideg ment rá.
Ekkor Liza megértett egy egyszerű dolgot.
Nem a halról volt szó.
Nem is a kaporról.
És nem is a húsról.
Arról volt szó, hogy számukra ő mindig csak kiszolgáló személyzet marad, aki rosszul végzi a feladatait.
Sasa számára pedig kényelmes ütköző volt közte és az anyja között.
Liza lassan felállt az asztaltól.
Az egyszerű konyhai szék halkan megcsikordult a laminált padlón.
Némán kioldotta a derekán a kötőket.
Lassan lehúzta a fején át az új, ünnepi, csipkés kötényt.
Azt, amelyet kifejezetten erre a napra vett, hogy tökéletes háziasszonynak tűnjön, és elnyerje az anyósa tetszését.
A kötényt egyenesen az asztalra dobta.
Pont a lenvászon terítőre, a balsorsú drága hal tányérja mellé.
— Etesd te magad a fiadat.
Rimma félbeszakadt a mondat közepén.
Klavgyija elkerekedett szemmel bámult rá.
— Mit találtál ki már megint?
Az anyósa felháborodva előretolta az állát.
— A vendégek előtt rendezel jelenetet?
Milyen légy csípett meg?
Teljesen elszemtelenedtél!
— Liza, ülj le.
Sasa elégedetlenül morrant fel, anélkül hogy felemelte volna a tekintetét a tányérjáról.
— Mit kezdesz már megint?
Hiszen normálisan ültünk.
— Pontosan.
Ültetek.
Liza megfordult, és kiment az előszobába.
Nem kezdett el táskákat pakolni, jelenetet rendezni vagy vagyont osztani.
Egyszerűen leakasztotta a kabátját a fogasról, belebújt a csizmájába a házi zokniján keresztül, és becsapta maga mögött az ajtót.
Otthagyta őket hármasban, hogy befejezzék az „ízetlen” pisztrángot és a „kemény” húst.
Néhány hónappal később Liza már egy kis bérelt lakásban pakolta a holmiját, közelebb a munkahelyéhez.
Sasa szinte minden este telefonált.
Először magyarázatot követelt, aztán veszekedett és válással fenyegetőzött, mostanra pedig áttért a megszokott panaszkodásra.
Arra panaszkodott, hogy az anyja most minden nap átjár hozzá az üres lakásba.
Hogy a borscsa rettenetesen elsózott lett.
Hogy a pirogjai már nem olyanok, valahogy nehezek, és állandó gyomorégést okoznak neki.
Meg úgy általában teljesen kikészítette őt a tanácsaival, az ellenőrzésével és a szemrehányásaival.
Sasa kitartóan győzködte Lizát, hogy találkozzanak és beszéljenek, ígérve, hogy „helyreteszi az anyját”.
Liza az ablakpárkányon ülve hallgatta ezeket a panaszokat, és az esti várost nézte.
— Sasa.
Egyenletes, nyugodt hangon válaszolt a telefonba.
— Hadd igyekezzen.
Ő úgyis jobban tudja, hogyan kell.
Egyél, és ne maszatold össze magad.
Megnyomta a hívásbontó gombot, és elment kávét főzni magának.
Azt a kávét, amelyet ő szeretett, nem pedig a férje.
